Sáránd 800 éve dokumentumokban és képekben
Eleinte jelenvaló a táj. Csakis az, amelyben a létezés tere és léptéke más – mint természeti – még nem lehet. Fogan és hordoz azonban lehetőségeket, amelyekből az ide telepedő ember által idővel az élet új, tartós és bő forrásai fakadhatnak. Az évszakok és az elemek küzdelmes körforgásához alkalmazkodva alkotó közösség belőle merít, tőle vesz el, és benne hoz létre. Formáit, színeit, hangjait, illatait adja hozzá, s együtt válnak azután az emlékezet részévé.
Vannak helyek, ahol ez folytonosan, szinte töretlenül zajlik, s vannak, ahol súlyos törésekkel, a teljes újrakezdés kényszerétől hajtva. Sáránd, a bihari síkvidék északnyugati peremén fekvő község az utóbbira példa. Többször sújtják megrázó csapások, néha csaknem reménytelenül, egészen elpusztul, megmaradó lakosai s a máshonnét beköltözők a semmiből teremtés érzését élhetik át. Hanem akárhányszor esik áldozatul, talpra áll, egységben természeti környezetével, nem kárhoztatva azt túlságosan nagy engedményekre. Jeleneiben születő s korábbi koroktól átörökölt javaiból sokat veszít, az évszázadok elhordják őket, de azért nem keveset meg is tud őrizni. Ezekből kínál, róluk szól gazdagon a Sáránd 800 éve dokumentumokban és képekben című kötet, a könyvtári, levéltári, múzeumi ritkaságok mellé magángyűjtőktől kölcsönözve egyedi, kifejezetten értékes iratokat.
A nemrég készült kiadvány egyszerre album, olvasókönyv, ismerettár és emlékgyűjtemény. Sokrétű, beszédes és érzelmes történeti, néprajzi, irodalmi, képzőművészeti, zenei útmutató egy nyolcszáz éves írott múlttal rendelkező alföldi faluról. Szemléltető válogatás, de több, részletesebb is ennél. Igyekszik széles látképbe vonni az anyagi műveltséget, a napi társas-társasági érintkezésben tanított és tanult szokásokat, nemzedékek egymásra rétegződő, megélve ápolt hagyományait, s mindezt jó érzékkel fűszerezi apró jellegzetességekkel, becses (ház)táji dolgok és gyakorlatok élményével.
Szerkesztői kezdőpontul a középkori alapforrást: a Sárándot – Sarang néven – először említő Váradi Regestrumot jelölik ki. A település az Árpádok óta biztosan lakott, az uralkodók jóvoltából az idők során számos nemes család szerez itt birtokot. Legkorábbról csupán néhányukról, különféle ügyeikről akad kevés hivatalos levél: adományozó vagy peres okirat, a török hódoltsággal, majd a Habsburg kormányzati berendezkedéssel párhuzamosan viszont előkerülnek az adózók helyzetére fényt vető összeírások is. Belőlük szemelvényez a könyv, már azt követően, hogy a bihari tájnak ezt a szeletét bekapcsolják a Derecske központtal létrejövő Esterházy hercegi uradalomba.
A szöveg- és képanyag a 20. századról, különösen annak első feléről tanúskodik élénken, ami nem pusztán a forrásadottságokkal magyarázható. Alapvető cél, hogy jobban látszódjanak az elvesző kis sorsok s rajtuk keresztül a beléjük szaggató, vargabetűket rajzoló történelmi korfordulók. Közelebb kell hozni a nehéz pillanatok, időszakok átlagemberét, felvillanó reménységeit, vigaszát, kitartását, az élet békebeli rendje, nyugalma utáni vágyakozását és az ahhoz való visszatérést.
Imakönyvek, levelezőlapok, megsárgult papirosok személyes hangvételű hazaüzenő-hazaváró sorai, katonai emléktárgyak, emitt fesztelen, határozott, másutt kereső, merengő tekintetek az egyéni és a csoportképeken. Ezek a háborúkból vett jelenetek kerekítik ki a kötet azon egységét, amely időrendi szerkezetet követ. A másik, nagyobb rész témájuk szerint szorosabban vagy lazábban illeszkedő fejezetekből épül fel. Vallomások, levelek, jegyzetek, tanulmányok tárják elénk a lakodalmat, az aratást, a pásztorkodást, egy-egy önálló szócikkben pedig megelevenednek a hajdani világ szokványos, ám a használatból lassan kikopó, napjainkban feledésbe merülő tartozékai: mászókémények, kemencék, kukoricagórék a parasztházaknál, csordakút a legelőn, malom a munka, mozi és mopresszó a szórakozás szolgálatára.
„A sárándi nép vidám, tréfás kedélyű.” – írják 1928-ban. Mostanság, kilenc évtized múltán a legelemibben ezt a régi, halványuló fényképek egyszerű hősei: iskolások, szüretelők, vonatra várakozók arcáról áradó felhőtlen életöröm idézheti meg. Ugyanakkor talán a mosolyok közvetlenségénél megkapóbb, magával ragadóbb a falusiak között folyó pajkos szócsaták légköre, a mozdulatok és ízlések szellemes kifigurázása. Igazán derűt ébresztő, ahogyan a sárándiak valamely sajátságos vonáson élcelődve odamondogatnak a környékükről valóknak, s válaszképpen feltűnnek a játékosan évődő, nyelvüket öltögető szomszédok: a sárándi gombótás gusztusán gúnyolódó derecskei, hajdúbagosi, mikepércsi „atyafiak”.
De komolyabb oldalról is ismerkedhetünk a kötetből a községgel és lakóival. Sáránd népe – ismét csak a húszas évek adatközlőjének szavaival: „Helyi intézményeihez, szokásaihoz, a hagyományokhoz ragaszkodik.” Zakatol már ekkoriban cséplőgép, jár a vasút, átalakulnak a megélhetés feltételei. Mégis, ami idáig láthatatlan fonalként húzódik végig az időn: a hit, a hajlékot és ételt nyújtó, kötődéseket tápláló szülőföld szeretete, a családok összetartása nem mutat veszélyes szakadást. A gőzzel, benzinnel, később árammal beköszöntő változások, az öltözködés, a műszaki vívmányok, bizonyos mértékig az építészet terén növekvő igények sem teszik-tehetik mindet túlhaladottá.
A születés, kiteljesedés és elmúlás ívei szilárd építőkövekre rakódnak, láncolatuk folyamatos. Sáránd könyve rájuk irányítja a figyelmet, szerencsésen ötvözve az írott szót, a szájról szájra adott elbeszéléseket és az élet lencsevégre kapott eseményeit. Hangulatokat közvetít, szabad társításokat enged, ellenben vezeti is az olvasót. Tükrözi a tegnap arcát, jelzést küld a mának, üzenetet hagy a holnapnak.
Brigovácz László
Sápi Józsefné, Gyönyörű Zsigmond, Szálkai Tamás, Vincze László (szerk.): Sáránd 800 éve dokumentumokban és képekben. Sáránd–Debrecen, 2019. 128 oldal
Új hozzászólás