Hajdúszoboszló kulturális örökségének őrzője

Az évkönyvek elején a múzeumigazgató mutatja be és értékeli az intézmény évi működését. Bihari-Horváth László reményét is kifejezi a jövőre vonatkozóan azzal – amit már most alátámasztanak a növekvő számszerű adatok –, hogy sikerül még jobban bekapcsolódni a város kulturális vérkeringésébe, egyre nagyobb szerepet betölteni a helyi lakosság és az ide látogató fürdővendégek szabadidejének hasznos eltöltésében. (BIMÉ I. 7. o., BIMÉ II. 7. o.)

Hajdúszoboszlón több képzőművészeti gyűjtemény is található. Ezek bemutatására Szoboszlai Lilla vállalkozott, aki röviden áttekinti a Rácz György és Joseph Kádár kollekciójából kialakított múzeumi állandó gyűjteményeket. (BIMÉ II. 256. o.)

„In Memoriam” témakörben három írás kapott helyett. Piroska Mihály 70 éves lenne… címmel a Hajdúszoboszlón élő és alkotó Rácz Györgyre emlékezik. A festőművész idézett írásain keresztül ízelítőt kapunk az emberhez és Krisztushoz való viszonyáról, egyedi ábrázolásmódjáról, stílusáról. (BIMÉ I. 277. o.) A Gyógyfürdő számára készített térplasztikáit pedig a második évkönyv hasábjain tekinthetjük meg, melyeket szintén Piroska Mihály tett közzé. (BIMÉ II. 433. o.) Lenczkiné Tatár Éva két festőművész/tanár életpályáját „rajzolja” meg. Először Fekete Borbála életrajzi adatait közli, majd pályatársak, egykori igazgatójának visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogyan fedezte fel tanári pályája során a rajztehetségeket, és az élet mely területeiről merítette festményeinek témáját.  Következő írásában arra keresi a választ, hogy ki is volt Tóth Irén? A memoár írója arról is beszámol, hogy tevékeny részese annak a kezdeményezésnek, mely a rajztanár festőművész által a városra hagyományozott tíz pasztellkép sorsáról gondoskodik. (BIMÉ I. 285. o. és 289. o.)

A múzeum speciális területének számító múzeumpedagógiai és múzeumi közművelődési munkát mutatja be Vágóné Szabó Erzsébet és Illésházy Katalin Anna. Célcsoportjaik elsősorban az óvodás és általános iskolás gyerekek. Az óvodapedagógus és az etnográfus kidomborítja az általános játszóház és a népi játszóházak közötti különbségeket, hangsúlyozva, hogy az utóbbinál nagyon fontos a hagyományos mesterségek oktatása.  A megfelelő szakmai háttér biztosítása érdekében játékház-vezetői tanfolyamokat is szerveznek. (BIMÉ II. 438. o. és 452. o.)

Lovas Kiss Antal az 1927-ben létrejött Hajdúszoboszlói Lovas Bandérium működését mutatja be a kezdetektől napjainkig. A bandérium mára a város idegenforgalmi reprezentációjában is szerepet játszik, részvételük bármelyik turisztikai rendezvény fényét emeli. Nagy hagyománya van például a szilveszteri csergetésnek, amikor a bandérium tagjai csikós ruhában vonulnak fel.  A szerző képeket is mellékel a felvonulásokról. (BIMÉ II. 28. o.) A csergetésről, mint szellemi kulturális örökségről olvashatunk bővebben Kovács László Erik írásában. Az 1660-as Szejdi-dúláshoz kapcsolódó hagyományon belül három korszakot különböztet meg, melyet öt generációtól összegyűjtött elbeszélésekre alapoz. (BIMÉ I. 95. o.)

Simon Krisztián szintén szellemi kulturális örökségelemeket tár fel tanulmányában. A Sárrétudvari falunapok kapcsán vizsgálja meg, hogy a napjainkban fellelhető ünnepkonstrukciók milyen mértékben feleltethetőek meg az UNESCO egyezménye által definiált szellemi kulturális örökség tartalmainak, kategóriáinak. (BIMÉ I. 126. o.)

A falunap elengedhetetlen „kelléke” a vásár, ami pedig nem lehet meg bicskás nélkül. A magyar bicskakultúrát mutatja be Simándi László, aki korábbi diplomamunkáját továbbgondolva, már nemcsak a debreceni bicskatípusokra és a nagy múltú debreceni késkészítő mesterség kutatására helyezte a hangsúlyt, hanem az ország több régiójának (Sárbogárd, Kecskemét, Csongrád) bicskakultúráját is tanulmányozta. (BIMÉ I. 143. o.) Az évkönyv második kötetében ismerteti és képeken is bemutatja a Déri Múzeum és a Bocskai István Múzeum gyűjteményében szereplő debreceni bicskatípusokat. (BIMÉ II. 105. o.)

A Bocskai István Múzeum gyűjteményének szintén részét képező textíliák gyarapítási tendenciáiról számol be Nagy Ibolya. Megállapítja, hogy a múzeum textilgyűjteményének néprajzi része aránytalanságokat mutat, inkább a jegyesség-házasságkötés időszakából kerültek be ruhaneműk, de a történelminek tekinthető textíliák sem tükrözik teljesen Hajdúszoboszló fürdővárosi mivoltát. (BIMÉ I. 39. o.)

2014-ben az első világháború centenáriumához kapcsolódóan a Bocskai István Múzeum a Múzeumok Éjszakáján nyitotta meg kamara kiállítását, majd ennek folytatásaként Nagy István tanulmányában számba veszi (képekkel is illusztrálva a múzeum gyűjteményéből) az 1914–1918 közötti események tárgyi emlékeit. (BIMÉ I. 55. o.)

Hajdúszoboszló természeti adottságairól (tájföldrajzi, éghajlati, vízrajzi, földtani) és értékeiről (felszínalaktani, talajtani, növénytani, állattani) kapunk nagyon részletes leírást Novák Tibor tanulmányából. A város földtani adottságára alapozva 1918-ban Böckh Hugó és Bőhm Ferenc kezdte meg az első szénhidrogén kutatófúrásokat a Vér-völgyben, de nem jártak sikerrel. (BIMÉ II. 372. o.)

Szálkai Tamás forrásközléséből megtudhatjuk, hogy a munkálatok irányítását Pávai Vajna Ferenc veszi át, aki a Bánomkert nevű szőlőskertben kezdi meg a fúrásokat 1924 végén. 317 napi próbálkozás után pedig feltört a 73°C-os gyógyvíz. A városi tanács először az akkor megalakuló Hajdúszoboszlói Gyógyfürdő Rt-nek adja az üzemeltetési jogot, de az nem váltja be a reményeket, így a városi Villamosművet bízza meg. A beruházással kapcsolatban sok érdekes, apró részletet rejt még a történész levéltári kutatásokon alapuló közlése. (BIMÉ II. 409. o.)

Kavecsánszki Máté a vendéglátó-kultúra hagyományait követi nyomon, melynek fontos állomása az előbbiekben említett feltörő gyógyvíz. Az 1925 előtti időkből indul a tanulmány, az 1925–1945 közötti időszakot a város új fejlődési pályájaként értékeli, valamint szól a ’60-as években a belföldi idegenforgalomban meginduló ún. szociálturizmusról, s nyújt áttekintést napjainkig. (BIMÉ II. 53. o.) Másik tanulmányában az észak-bihari néptáncokkal kapcsolatos vizsgálatait mutatja be. (BIMÉ I. 107. o.)

Kovács László Erik a termelői piacok működésében bekövetkező változásokat követi nyomon a hajdúszoboszlói termelői piacon megjelenő termelők és fogyasztók 21. századi szokásainak átalakulásán keresztül. Napjainkban a vásárlóközönséget újfajta kézműves jellegű piaci kínálat fogadja, melynek előkészületeibe a szervezők és az árusok jóval több energiát fektetnek, mint amennyi látszik belőle. (BIMÉ II. 181. o.)

Sándor Eszter tanulmányában azt a napsugaras motívummal díszített deszkaoromzatos népi építészeti elemet mutatja be (képeket és rajzokat is mellékelve), amely megtalálható Hajdúszoboszlón a 19–20. század fordulóján és a 20. század első évtizedeiben épült házakon. (BIMÉ II. 74. o.) Virányi Zsolt írásában kiemeli, hogy olykor elegendő lenne csak egyes épületrészek, mint amilyen például az előbb említett napsugaras deszkaoromzat is, védelmét elrendelni az építészeti értékek megőrzése érdekében. Korabeli képeslapokon keresztül bepillantást nyerhetünk a fürdőváros egy-egy épületének és utcaképének részleteibe. (BIMÉ II. 300. o.)

Purgel Zsuzsanna életünk egyik fontos eseményéhez, a házasságkötéshez kapcsolódó esküvői fotózás változásait követi nyomon az 1960-as évektől napjainkig. Kutatásait Ebes település vonatkozásában végezte. (BIMÉ II. 139. o.) Zákány Marianna kevésbé kellemes témában kalauzol el bennünket, de ez is a földi élet velejárója, a temetkezés. Ismerteti a Derecske területén található különböző elnevezésű temetőket, a református temetkezési szokásokat és sírjeleket. (BIMÉ I. 201. o.)

Kovács Tünde Sáránd népességében bekövetkezett változásokat mutatja be a születés–halálozás–házasságkötés hármasán keresztül. Kutatásai alapjául az egyházi anyakönyvek szolgáltak, időintervallumának kezdőpontját a kiegyezés adta, záró dátuma pedig egyértelműen kínálkozott, hiszen 1895-ben a közigazgatás átszervezésének egyik jelentős eredményének tekinthető az állami anyakönyvezés bevezetése. Az új törvény elfogadásáról a korabeli sajtó nem egységesen vélekedett, erről is olvashatunk a tanulmányban. (BIMÉ II. 232. o.)

Nagy Gergő 2007-ben kezdett el foglalkozni Álmosd régészeti emlékeivel és történetével. Az évkönyvben megjelenő írása, amely a 20 lelőhelyet egyenként mutatja be, egy korábbi kéziratának (Álmosd régészeti korszakai) átszerkesztett változata. A szerző képeket is közöl a feltárt leletekről. (BIMÉ II. 419. o.)

Fazekasné dr. Sutus Lenke a nádudvari Fazekas-dinasztia történetéhez szolgál adalékokkal. Részletesen leírja a nevükhöz fűződő fekete kerámia készítésének sajátosságait, és az egyes családtagok életútját is sorra veszi. (BIMÉ I. 261. o.)

A művészettörténet egyik sajátos területére vezet be bennünket P. Szalay Emőke, aki A reneszánsztól az art decoig – A hajdúszováti református egyház úrasztali poharai című tanulmányában öt klenódiumot, boros poharat mutat be a 17–20. századból. Ezek kivitelezése megfeleltethető az adott kor nagy művészettörténeti stílusirányzatainak. (BIMÉ II. 288. o.)

Ujvári Zoltán professzor a 20. század első felének egyik legjelentősebb muzeológusáról, levéltárosáról és történészéről, Zoltai Lajosról írt tudománytörténeti áttekintésében mutatja be azt a gazdag életpályát, aminek során Zoltai a régió számos történeti-muzeológiai alapvetését lefektette. (BIMÉ II. 403. o.)

Az erdélyi fejedelmek idejébe kalauzolják el az olvasót Nyakas Miklós és Nagy István írásai, amelyek Bocskai István és Thököly Imre korát elevenítik fel. Előbbi kiemeli, hogy a hajdúk társadalmi bázisát elsősorban a partiumi vármegyék adták, ezért Bocskai szabadságmozgalma is szoros szálakkal kapcsolódik ehhez a területhez. (BIMÉ I. 245. o.) Utóbbi szerző Thököly Imre hajdúszoboszlói kultusza kapcsán ad áttekintést a kuruc hadvezér megítéléséről a magyar történetírásban. (BIMÉ II. 197. o.)

Szép Ernő hajdúszoboszlói kultuszát mutatja be Vida Lajos. Az életrajzi áttekintés után sorra veszi a várossal kapcsolatos műveit. Véleménye szerint Szép Ernő volt az a „magyar költő és író, aki helyet teremtett Hajdúszoboszlónak a magyar irodalomban”. (BIMÉ II. 329. o.)

Kovács Tünde