Eltitkolt történeteink, avagy a családkutatás jelentősége
Az okokat egyrészt történelmi múltunkban, másrészt az egyéni traumákban kell keresnünk. Az egyéni traumák alatt a családon belül elszenvedett testi és lelki sérüléseket értjük. A gyermekek bántalmazásának szokása a szülői minta alapján is öröklődik a családban. Gyakran elhangzik a szülő szájából: „Engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem!” Igen ám, de milyen ember? A fizikai vagy érzelmi bántalmazás ráadásul nemcsak annak fáj, aki elszenvedi, hanem az utódainak is. A traumák ugyanis sejtszinten öröklődnek egyik generációról a másikra. Ezt a tényt többek között állatkísérletekkel igazolták.
A 2013-ban egerekkel végzett kísérlet során cseresznyevirág-illatot permeteztek az állatok ketrecébe, közben áramütésnek tették ki őket. Néhány alkalom után az egerek már az illat hatására is rettenve rándultak össze. A kísérlet eredménye Pavlov kutatásai után nem tűnnek szenzációnak. A kísérlet azonban folytatódott a második és harmadik generációval is. Az egérporontyok, még az unokák is, ijedten reagáltak a virágillatra, holott soha nem volt részük áramütésben. A fájdalom tehát generációkon keresztül átöröklődött, zsigeri szinten az utódokban is megjelent. Ez az embereknél sem működik másként.
Orvos-Tóth Noémi könyvének megírásakor személyes tapasztalataiból is merített. A transzgenerációs hatások nyomaival először lánya születésekor találkozott: amikor hazavitte a csecsemőt a kórházból, a szívét elöntő melegség helyett hirtelen olyan mély fájdalmat élt meg, mint a gyermekét elveszítő édesanyák. A szörnyű érzés okát csak később fejtette meg, miután megismerte családjának történetét. Nagyszülői szinten ugyanis nagyon sok trauma érte őket: mindkét nagymamája több gyermeket is elveszített, mire szülei megfogantak.
A transzgenerációs hatások a szerző pályaválasztását is jelentősen befolyásolták. Szülői nyomásra kezdett projektmenedzserként dolgozni egy amerikai multicégnél, holott mindig is pszichológus akart lenni. A segíteni akarás belső kényszere génjeiben öröklődött, erre családneve is utal. A Mária Terézia korában élt egyik őse a kolerajárvány idején olyan jelentős gyógyító tevékenységet folytatott ugyanis, hogy ezután megkapta az Orvos előnevet.
Az a tény, hogy sorsunkat „örököljük” nem ment fel minket annak tudatos formálása alól – írja a szerző – hiszen nemcsak saját életünket alakítjuk, hanem gyermekeink, unokáink életét is. Meg kell nézni tehát, hogy hogyan tudunk változni, hogy jobb sorsot adjunk örökségbe. Ehhez önismeretünket kell fejleszteni: elgondolkodni érzéseinken, viselkedésünkön. Az önismereti munka éppolyan fontos, mint a fogmosás! Tudni kell szabályozni feszültségeinket, hogy ne váljunk kiszolgáltatottakká. Manapság gyakran elhangzik a jó tanács: „Lépj túl, engedd el a dolgot!” Ez azonban csak akkor lehetséges, ha először elfogadom, megélem a fájdalmat, a veszteségemet. A titkok és elhallgatások megkötik pszichés energiánkat, és akár generációkon át akadályozzák fejlődésünket.
A 21. század emberének a családi tragédiákon túl meg kell birkóznia az előző század számtalan kollektív traumájának feldolgozásával is, melyek szétzilálták több generáció biztonságérzését. A két világháború, a Holokauszt borzalmai olyan mélyen beivódottak a túlélők zsigereibe, hogy a ma élő unokákban is szorongást okoznak. A kitelepítettek leszármazottjaiban is tovább él az üldöztetés, a földönfutóvá válás félelme. A kommunista uralom szörnyűségei szintén máig feldolgozatlanok, így a „mindenki mindenkit megfigyel” tapasztalat az utódokba a kapcsolatok bizalmatlanságát kódolják. Sok szexuális probléma az orosz katonák által megerőszakolt nagymama traumájáig nyúlik vissza.
Fel kell tehát tárnunk múltunk titkait. A kollektív traumák megismerése és megismertetése elsősorban a történészek feladata. Nekünk levéltárosoknak, mint az elsődleges források őrzőinek, különösen nagy a felelősségünk. De nemcsak az írott forrásokra kell hagyatkoznunk, ki kell aknázni az elbeszélt történelem, az „oral history” által nyújtott lehetőségeket is.
E könyvismertetés bevallott célja a családkutatás jelentőségének tudatosítása. Nem azért kell családfát rajzolni, hogy bizonyítsuk jeles őseink még jelesebb tetteit. Nem az számít, hogy kik voltak a felmenőink, sokkal inkább az, hogy mit teszek le én az asztalra, hogy a rám osztott feladatot tehetségemhez mérten végzem-e. Meg kell viszont ismernünk családunk titkait. El kell beszélgetnünk szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Elő kell venni a régi családi iratokat, majd bemenni a levéltárba további kutatás végett. Fel kell tárnunk őseink történetét. Vajon mit üzennek életükkel? Ennek megismerése talán az egyik legfontosabb hozadéka a családkutatásnak.
Közel kell engednünk magunkhoz a múltat. Ez bizony sokszor nagyon nehéz feladat. Félünk a szembesüléstől, hogy az igazság kimondása túlságosan fájni fog. Pedig enélkül a feszültségeket nem tudjuk feloldani. A múltunk ismerete segít a rugalmas alkalmazkodásban, ugyanakkor boldogabbá is tesz minket. Ne feledjük azt sem, hogy identitásunk alakításában nem a boldog pillanatok, hanem a küzdelmek játsszák a legfontosabb szerepet. Az egykori traumák tehát idővel értékké válhatnak.
A Hetedíziglen projekt idén is folytatódik, ragadjuk meg hát az alkalmat családunk történetének megismerésére!
Szendiné dr. Orvos Erzsébet
Új hozzászólás