81 évvel ezelőtt hunyt el Székesfehérvár híres szülötte dr. Terkán Lajos csillagász, így a mai napon a csillagászat történetével és a tudós életútjával foglalkozunk.

 

A csillagászat (asztronómia) az égitestekkel, illetve a Világegyetemben található anyag mozgásával, eloszlásával, fizikai állapotával, összetételével, fejlődésével foglalkozik, tárgya a Naprendszerben található valamennyi kozmikus test (meteor, kisbolygó, üstökös, hold, bolygó), a Nap és a csillagok, a bolygóközi és a csillagközi anyag, a csillaghalmazok, galaxisok, galaxishalmazok és a szuperhalmazok, továbbá a Föld naprendszerbeli mozgása.

Nincsenek pontos adataink arról, hogy mikor figyeltek fel őseink először a csillagos égbolt rejtelmeire. A világ egyik legrégebbi csillagászati leletének a Nebrai korong tekinthető (megközelítőleg 3600 éves). A Németországban talált 32 cm átmérőjű és 2 kg tömegű bronztárgyon jól kivehető a Nap, a Hold és a csillagok is, a lelet eredeti funkciója tudományos viták tárgya (kalendárium lehetett vagy ez az első ismert égábrázolás). Az első, bizonyíthatóan naptári számítást elősegítő eszköz a berlini múzeum birtokában lévő aranyfedő, amelyen jól kivehetők az égi testek ábrázolásai. Építészeti emlékek is megőrizték a csillagászat hőskorát: az írországi Newgrange (i. e. 3000) sírkamrát – a bejárata feletti nyíláson keresztül – évente egyszer, a téli napforduló (december 22.) idején bevilágítja a Nap, tehát a kialakítása csillagászati ismeretekkel bíró építőre utal, a Stonehenge (Anglia, i. e. 2000) pedig Gerald Hawkins amerikai csillagász tézise alapján egy csillagászati megfigyelőhely volt. Az Európán kívüli kőkorszaki civilizációkban is fontos szerepet töltött be a csillagokkal való tudatos foglalkozás: a maják (i. e. 1500 – i. sz. 1500) a Napot istenként tisztelték és bonyolult naptárrendszerrel rendelkeztek.

Az ókori kultúrák számára a csillagászat az egyik legfontosabb tudomány volt, mivel szoros kapcsolatban állt a vallással, művelői is jellemzően papok voltak. Babilonban a csillagokat csillagképekbe csoportosították és megkülönböztetett figyelmet tulajdonítottak a Napnak, a Holdnak és a szabad szemmel látható öt fényes bolygónak (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz), naptárukban az év 365 napból állt, melyet 12 holdhónapra osztottak. Az egyiptomiak az égboltot hatalmas víznek tekintették, melyeken az istenek bárkákon eveznek, vallásuk központi eleme a Nap-kultusz volt, csillagászaik szinték a papi kasztból kerültek ki.

A távol-keleti csillagászattal kapcsolatos legrégebbi emlékek az i. e. 9. századból származnak, az ókori Kínában a csillagászatnak az időmérés szempontjából volt nélkülözhetetlen szerepe (pl. napóra), a látható csillagokat pedig egyedi csillagkép-felosztásba rendezték.

Az ókori görög városállamokban i.e. 400-tól kezdődően egyre jelentősebb szerepet kaptak a csillagászattal is foglalkozó filozófiai iskolák, ahol már tudományos munka is folyt: asztronómusaik nem egyházi személyek, hanem filozófusok és matematikusok voltak. A "Pitagoreus Testvériség" iskolájában matematikai képletek alapján megfejtették, hogy az égitestek vélhetően gömb alakúak és körpályán mozognak.

A római hódítást követően Alexandria lett a tudományok – így a csillagászat – központja, az alexandriai Klaudiosz Ptolemaiosz (i. sz. 90–168) készítette el a Naprendszer felépítését és a bolygómozgás matematikáját leíró, évszázadokon át alapművek számító Szüntaxisz Mathematikét (másként Almagesz).

A IX–XV. század között az arab tudósok művelték a legmagasabb szinten a csillagászatot, őket főleg a Hold mozgása érdekelte (az iszlám vallás előírásai miatt), több csillagvizsgálót építettek és csillagkatalógusokat készítettek. A középkori Európában a keresztény egyház sok esetben dogmatikus kinyilatkoztatásokat fogadott csak el a világ felépítése és keletkezése kapcsán, a földközpontú (geocentrikus) világnézetet keresztény filozófusok, teológusok (elsősorban Aquinói Szent Tamás) pedig a bibliai teremtéstörténet tudományos igazolásaként értelmezték. Az első európai egyetemek többségében – a hét szabad művészet egyikeként – asztronómiát is tanítottak, az oktatást jellemzően tudós papok és szerzetesek végezték. Az egyik kiemelkedő tudós ebben az időszakban a német humanista, Nicolaus Cusanus bíboros (1401–1464) volt, aki – a mai nézetekkel megegyezően – a Világmindenséget „végtelen nagynak” tekintette. 1582-ben, XIII. Gergely pápa rendelete nyomán – a Julius Caesar utasítására kidolgozott – Julian-naptárt felváltotta a Clavius nevű matematikus és egy Lilius nevű csillagász segítségével megalkotott Gergely-naptár (a Julian-naptár 365 nappal és 4 évente egy szökőnappal számolt, míg Gergely naptárába belevette, hogy nem számít szökőévnek a 100-al osztható, de 400-al nem osztható év).

A mai értelemben vett tudományos csillagászatot négy kiváló tudós – Kopernikusz, Bruno, Galilei, Kepler – tevékenysége alapozta meg. Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) lengyel pap-csillagász nevéhez fűződik a Nap-középpontú világrendszer első részletes kidolgozása. Giordano Bruno (1548–1600) itáliai szerzetes vetette fel elsőként, hogy a csillagok valójában ugyanolyanok, mint a Nap és akár bolygók is keringhetnek körülöttük. Galileo Galilei (1564–1642) itáliai természettudós 1609-ben távcsövet készített és dokumentáltan elsőként használta azt az égitestek vizsgálatára (megfigyelte a Hold domborzati elemeit, felfedezte a Jupiter 4 holdját), nevéhez fűződik a szabadesés törvényének megállapítása és a sebességek összeadási elvének felismerése is. Johannes Kepler (1571–1630) német csillagászhoz köthető a két domború lencséből álló Kepler-távcső, illetve a Kepler-törvények megalkotása (lásd: https://tinyurl.com/keplertrv). 

A csillagászat hazai történetének gyökerei szintén messzire nyúlnak: a vándorló törzsek a helyes útirány meghatározásához szívesen vették igénybe az égbolt „segítségét”, a táltosok szintén figyelemmel kísérték a változó csillagos eget, a fényesebb égitestek mozgását (egy Göncöl nevű táltosról kapta nevét a Göncöl-szekér) és a Hold fényváltozásait. Honfoglaló elődeink ünnepei között nem egy csillagászati vonatkozású volt (például a nyári napforduló ünnepe).

A keresztény vallás terjesztésére hazánkba hívott papok tevékenysége nyomán a kor tudományos ismeretei – így a csillagászat – is eljutottak hozzánk, a középkori egyetemeinken is folyt csillagászati oktatás.

Az első jelentősebb magyarországi csillagászati megfigyelőhely (nagyváradi csillagda) kialakítása Vitéz János nagyváradi püspök nevéhez fűződik (1400-as évek közepe). Hazánk első csillagásza Regiomontanus (Johannes Müller von Königsberg, 1436–1476) volt, aki a pozsonyi egyetemen matematika mellett csillagászatot is oktatott és több kötet csillagászati táblázatot is összeállított. Egyedülálló, csillagászati évkönyv jellegű munkájáért 1200 aranytallérral jutalmazta őt Mátyás király.

A magyarországi tudományos csillagászati kutatás megindulása a XVII. századra, a Nagyszombati Egyetem csillagvizsgáló létrehozásának idejére tehető, ebben az időszakban kezdett elterjedni a Galilei-féle messzelátó használata is hazánkban. Sokan fordultak a csillagászat felé: Apáczai Csere János Gyulafehérváron asztronómiát is tanított, illetve enciklopédiájában szintén foglalkozott a tudományággal, de Szalánczi István sárospataki tanár is írt erről a témáról. A XVIII. század második felében több magyar csillagvizsgáló épült (pl. Eger, Gyulafehérvár).

Tordasi és kálozi Sajnovics János (1733–1785) volt Fejér megye első ismert csillagász szülötte, Bécsben és Nagyszombaton is tevékenykedett. Mesterével, Hell Miksával közösen részt vett 1769-ben Mária Terézia (ur. 1740–1780) megbízásából a Vénusz-átvonulásához (1769. június 3.) kötődő, az észak-norvégiai Vardő szigeti csillagászati expedícióban, ezáltal lehetőségük nyílt a Föld-Nap középtávolság kiszámítására.

A XVIII. században működő öt hazai csillagvizsgáló (Buda, Eger, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyszombat) a XIX. század elejére sajnos használhatatlanná vált vagy megszűnt. 1815-ben nyílt új, európai mércével mérve is jelentős csillagda a Gellérthegyen (Uraniae obszervatórium). Megyénk belekerült a XIX. századi csillagászattörténetbe is: Nagy Károly (1797–1868) csillagász-matematikus 1847-es Bicskére települését követően kezdett obszervatórium-építésbe a település határában. A kor színvonalán álló modern intézet helyszíne a szabadságharc alatt hadműveleti terület lett, rendszeres működését nem kezdhette meg, mivel Nagyot az osztrákok börtönbe vetették, majd a tudós emigrációba kényszerült. 1871-ben Konkoly Thege Miklós csillagász-meteorológus a Komárom melletti Ógyallán (ma Hurbanovo) fekvő birtokán alapított színvonalas csillagdát, ebben az intézetben tevékenykedett később maga Terkán Lajos is. 

Terkán Lajos csillagász Székesfehérvár szülötte: 1877. április 26-án látta meg a napvilágot a Palotaváros akkor 95-ös számmal ellátott házában (ma Selyem utca 19.), Terkán Sándor kisiparos és Lasits Julianna negyedik gyermekeként. 1884-től a Palotavárosi Vegyes Népiskolában tanult, majd 1888-tól a ciszterci rend főgimnáziumában folytatta tanulmányait. Terkán családjával Győrbe költözött, így a gimnázium felső négy osztályát már ott végezte el, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika–fizika szakos tanári szakára. Az egyetemen kezdett el a csillagászattal és geofizikával foglalkozni. A tanári diploma megszerzése után ledoktorált. 1900-ban kalkulátor lett a budapesti egyetemen, majd még ugyanebben az évben kinevezték az ógyallai Magyar Királyi Konkoly-alapítványú Astrophysikai Observatórium másodadjunktusává. 1904-ben publikálta doktori disszertációját – magyar és német nyelven – a csillagok sugárzásméréséről és hőmérsékletük meghatározásáról (20 csillag hőmérsékletét sikerült munkája során meghatároznia, értékeit világviszonylatban is a legprecízebbek között tartották számon). 1910-ben elsőként pillantotta meg és fényképezte le a Halley üstököst, Székesfehérváron a Katolikus Kör ismeretterjesztő előadásán be is mutatta felvételeit. 1912-ben az ógyalllai intézet obszervátora lett, szintén 1912-ben egyetemi magántanári képesítést nyert. A Nagy Háború kitörésekor Terkánnak is be kellett vonulnia: a szerb harctérre került, végül kitüntetésekkel századosként szerelt le. Ezt követően egy felkínált matematikatanári állást elutasítva visszatért az ógyallai csillagvizsgálóba. A trianoni békediktátum határmódosításaiból kifolyólag a csillagda felszerelését át kellett költöztetni a budapesti Svábhegyre, a munkában Terkán is részt vett. 1921-től már a svábhegyi csillagvizsgáló dolgozója volt. Terkán nem csupán a tudománynak élt: házasságot kötött és gyermeket is vállalt (akiket szintén tudósnak szánt, fia végül orvos lett, lánya inkább a zenei pályát választotta). A csillagászléttel járó sajátságos munkaidő és a sok éjszakázás miatt a családnak sem volt könnyű dolga, Terkánné így panaszkodott egy ízben: „Amikor szép idő van, nem lehet sehova menni, mert a csillagász észlel. Amikor rossz idő van, akkor meg azért nem lehet sehova menni. Szóval nagy lemondás kell egy csillagász feleségnek.” Terkán a csillagászat több ágát művelte (Nap mozgásának elemzése, a csillaghőmérséklet vizsgálata), utolsó éveiben kisbolygókat fényképezett és 1934-ben felfedezte a BB jelű kisbolygót. Számos értekezése jelent meg (58 cikket írt), legjelentősebb munkája a déli csillagos ég fotometriai megfigyelése, amelyeket Tass Antallal együtt végzett. Sokat járt külföldön: nyaranta sorra felkereste a németországi obszervatóriumokat (Heidelberg, Potsdam, Vatikán), mivel latinul kiválóan írt, Rómában cikke jelent meg az ún. kéttestproblémáról, változó tömegek esetén (1909). 1935-ben mint svábhegyi főobszervátor vonult nyugalomba. 1940 elején rákot diagnosztizáltak nála, a jeles tudós 1940. március 26-án hunyt el.

 

A csillagász nevét őrzi a fehérvári Terkán Lajos Public Observatory (TELAPO), 1993. december 6-án vette fel a csillagvizsgáló a nagy magyar asztronómus nevét.

 

Felhasznált irodalom:

• http://astro.u-szeged.hu/oktatas/csillagaszat/1_Csillagaszattortenet/csillagaszattortenet.htm#id2851583

• A magyar csillagászat rövid története. In: Charles A. Whitney: A tejútrendszer felfedezése

• Bartha Lajos: Magyar csillagászok a középkortól a XX. század közepéig

• Bartha Lajos: Magyar asztrofizikusok eredményei egy alapvető csillagászati probléma tisztázásában. Az első csillag-hőmérséklet meghatározások

• Bertus-Bacza Péter: Vita a nebrai korong körül

• Bödő István: Sajnovics János (1733–1785). In:Bödő István_Czetz Balázs_Dakó Péter_Vitek Gábor: Tordas

• Huboda György: Terkán Lajos élete és munkássága

• Kelényi B. Ottó: A magyar csillagászat története

• Magyar Életrajzi Lexikon 2.

• Magyarország a XX. században. IV. kötet. Tudomány 1. Műszaki és természettudományok

• Magyarországi csillagászok életrajzi lexikona

• Schalk Gyula: A Salisbury-síkság rejtélye

• Szinnyei: Magyar írók élete és munkássága XIV.

• Tarján M. Tamás: 1733. május 12. Sajnovics János születése

• Terkán Lajos: Naprendszerünk mozgásának iránya

• Tolnai Új Világlexikona 17.

• Végh Ákos László: Terkán Lajos és a TELAPO