Jelenlegi hely
„Méztermelő barátaink” ünnepe
Szerző: Szima Viktória
Április 30-a a Méhek napja, 1994-ben lett a Magyar Méhészek Egyesületének kezdeményezésére ez a nap „méztermelő barátaink” ünnepe. Bár Magyarországon alacsony a mézfogyasztás, a méhészeti termékek felhasználása évszázados múltra tekint vissza, így ma a méhészet történetébe nyerünk bepillantást.
A méhek által előállított méz emberi felhasználása egyidős az emberiséggel, ennek legkorábbi képi emléke a spanyolországi Arana barlangban található: a Cro-magnoni ősember által készített 16000 éves sziklarajz egy lányt ábrázol, aki lépes mézet szed ki egy üregből, míg a méhek ott döngicsélnek körülötte (ekkor még az egész lépet elfogyasztották). 8-9 ezer évvel ezelőtt – mikor elődeink áttértek a gyűjtögető életmódról a termelésre és letelepedtek – kezdtek el kísérletezni mesterséges méhkaptárok létrehozásával, például a méhek által kedvelt sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak, vagy kivájt fatörzsekkel természetes faodúkat imitálták.
Az ókorban tovább nőtt a méz, így a méhészkedés szerepe is, ebben az időszakban már bizonyíthatóan nem csupán táplálék gyanánt hasznosították a méhek „termékeit”: Asszíriában megjelent a méz gyógyszerként való felhasználása. Az ókori Egyiptomban sem csupán édesítőszerként és ételek tartósítószereként alkalmaztak méhészeti termékeket (méz, viasz, propolisz), hanem balzsamozószerként is használták, de méhviaszból készült szobrocskákat is találtak már a régészek az ásatásokon. A Bibliában több alkalommal megjelenik a méz: az ígéret földjét „tejjel és mézzel folyó” helyként írja le, a mennyei manna pedig „olyan vala az mint a kóriándrom magva, fehér; és íze, mint a mézes pogácsáé”. Az Énekek énekében szintén szó esik róla („észem az én lépes mézemet az én mézemmel”), sőt még Sámson is gyűjtött mézet („hát íme egy raj méh volt az oroszlánnak tetemében, és méz. És kiszedte azt markaiba, és a mint ment-mendegélt, eszegetett belőle”). Az ókori Kínában a méz fontos gyógyszernek számított, Nü-ci-hiang című orvosi mű (kb. 3700 éves) szerint a hosszú élet titka, hogy rendszeresen fogyasszunk porított ginzeng-gyökeret mézzel keverve. Az ókori görögök szintén nagyra becsülték a méhészeti termékeket és egyre többen tartottak méheket: Periklész (i. e. 495 – i. e. 429) korában a görög Attika provinciában 20.000 méhkast számoltak össze. Arisztotelész megfigyeléseket is végzett a méhekről, úgy, hogy egy rajt áttetsző falú szekrénybe fogott be és szemmel tartotta tevékenységüket. A régi rómaiaknál virágzott a méhtenyésztés és nagy mennyiségben fogyasztottak mézet. Rómában i. e. 171-ben nyílt meg a süteményesek piaca, ahol mézeskalácsosok árulták termékeiket, többek között mézzel tartósított gyümölcsöket. Marcus Terentius Varro (Róma, Kr. e. 116 – Róma, Kr. e. 27.) már hivatásos méhészekről is beszámol „A mezőgazdaságról” című művének 3. kötetében. Pedaniosz Dioszkoridész, görög orvos és tudós i. sz. 60–64 körül írta meg „A gyógyító anyagokról” című művét, melyben a mézet egyetemes gyógyszernek – panaceának – tekintette (főként sebekre, illetve fül-, szem-, torok- és vesebajokra javallotta). Az idősebb Plinius (i. sz. 23 vége vagy 24 eleje – i. sz. 79) a Naturalis Historia 11. könyvében sebek, szem- és belgyógyászati betegségek orvosságaként írja le a mézet.
A Római Birodalom bukása a méhészkedésre is negatív hatást gyakorolt, az antik szerzők által összegyűjtött tudásanyag csak századokkal később, a könyvfordításoknak köszönhetően került bele újra az európai tudásanyagba. Az arab orvostudományban a méz előkelő helyet foglalt el: a cukor és a méz használatával a gyógyszereiket eltarthatóvá tették, ez teremtette meg a gyógyszerkészítő mesterség önállósulásának alapjait. A középkortól egészen a XIX. századig a gyógyszerészet gyakorlatilag „cukor-méz gyógyszerészetnek” tekinthető, mivel számos gyógyszerforma (elektuárium/nyalat, oxymel/ecettel kevert méz, hydromal/vízzel kevert méz stb.) fő alapanyaga a méz vagy a cukor volt.
Magyarország területén már jóval a honfoglalás előtt foglalkoztak méhészettel, Hérodotosz (i. e. 484–425) feljegyezte, hogy az Iszter (Duna) mellékén lakó trákok méheket tenyésztettek. A rómaiak szintén foglalkoztak méhészettel a Kárpát-medencében: Aquincumban (Óbuda), Pannonia provincia fővárosában folytatott ásatások során mézeskalácsok készítésére alkalmas cserépformák is kerültek elő. Feltehetően a rómaiak adták át a méhészeti ismereteket a keltáknak és a germán törzseknek, ők pedig az avaroknak, majd a szlávoknak. A méhészkedést a Kárpát-medencébe érkező magyarok folytatták tovább, ám a honfoglalóink feltehetően már korábban is méhészkedtek, erre utal, hogy a méh és méz a finnugor alapnyelvből származik. Szent István király korában is előkelő szerepe lehetett a méhészetnek, az uralkodó három okiratában is foglalkozik a témával, továbbá számos helységnév (Méhes, Méhész, Méhlő, Méhkerék) viselt a tevékenységre utaló nevet. Nagyon előmozdította a hazai méhészetet, hogy a templomokat éjjel-nappal ki kellett világítani, gyertyát pedig csak viaszból volt szabad előállítani. Kolostoraink, apátságaink az Árpád-korban már aktívan méhészkedtek, még az apácazárdák kertjeiben is tartottak méheket. A köznép kezdetben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztotta ki, esetleg az ott lévő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitte, később kezdtek el a rajok számára mesterséges méhlakásokat készíteni. A 11. század közepétől kezdve már a ház körül is tartottak méheket, amit igazol az a tény, hogy I. András 1055-ben kaptáranként számoltatta a méheket. A méhészet terjedésével új foglalkozások is születtek: a mézsörkészítő, a mézesbábsütő, viasziparos. A magyar méz, a méhviasz, a mézsör (móhsör) és a mézes tészta (különösen a rimaszombati és a tordai mézeskalács) a középkorban igen jó hírnek örvendett. A viaszipar igen gyorsan fejlődött, mivel jelentős viaszmennyiség kellett az okiratok pecsétjeihez (a Fejér Codex szerint 1156-ban akár fél kilogrammos viaszpecséteket használhattak). A viasz forgalmát tovább növelte, hogy az elhunytak emlékének viaszgyertyákkal kellett áldozni, de nagy szerepet játszott az úgynevezett viaszadó is (a XVIII. századig létezett ez az adónem, a méz- és a mézsöradó mellett). A Pannonhalmi Apátság szolgaszemélyzete között két sörfőző nemzetség is szerepelt, II. András 1235-ben pedig királyi mézsörfőzőkről tesz említést. Székesfehérváron királyi méhészek is éltek, akárcsak Baranyában a bodvölgyi posszesszió birtokán (1370-ig). Eperjes, Rozsnyó, Kassa, Lőcse, Debrecen elsőrangú helyek voltak méhészeti szempontból. A szebeni szászok 1370-ben Nagy Lajos királytól egyedárusági szabadalmat kaptak, így a székesfehérvári piacon árulhatták a városuk pecsétjével ellátott viaszt, ezt a szabadalmat az uralkodó 1374-ben Brassóra is kiterjesztette, így ők is eladhatták vagy kicserélhették viaszlepényeiket a fehérvári piacon. A méhészeti termékek fontosságát jelzi, hogy gyakran mézben fizették meg a falu lelkészének honoráriumát. A török hódoltság kora nem viselte meg a hazai méhészetet. A XVII. század közepén a budai török piacon egy pint mézért egy keresztény foglyot lehetett venni, míg a budai pasa 1586. február 1-jén a körösiektől 1000 oka (másként okka; török mértékegység; megközelítőleg 1280 kg vagy 1260–1281 liter), a kecskemétiektől 2000 oka mézet követelt adó gyanánt.
A méhészkedés a reformáció terjedésével indult hanyatlásnak, mivel lecsökkent a viaszgyertyák iránti kereslet. Az új világítóanyagok – olaj, sztearin, paraffin – megjelenése fokozatosan felváltotta a viaszt, míg a nádcukor-behozatal a mézet szorította háttérbe. A visszaesés hazánkban lassabban következett be, mint Európa más országaiban, mivel a gazdag helyi flórának hála olcsó volt termelés, másrészt a céhek szigorú intézkedésekkel megőrizték a hazai mézesbábos ipar jó hitelét. Mária Terézia tudatosan támogatta a méhészetet, 1776-ban kiadott rendeletében adómentességet biztosított a kezdő méhészeknek és a tíz kasnál többel méhészkedőknek, továbbá 1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított. Intézkedései eredményeképpen a méhészet ismét erőre kapott: 1797-ben a keszthelyi Georgikonban kötelezővé tették a méhészet elméleti és gyakorlati oktatását. A 19. század második felében a méhészet tovább fejlődött, elsősorban a kasok kaptárokra való felváltásával és különböző kaptártípusok kifejlesztésével (a XIX. század közepéig a méhészkedés hazánkban vesszőből, gyékényből, sásból, szalmából font kasokban, valamint fatörzsből készített „tönkkaptárakban” történt). Az angol, svájci, ukrán kísérletezések nyomán elsőként Kövesdi Szarka Sándor szerkesztett hazánkban szétszedhető szerkezetű méhlakást (keretes kaptárt), ám találmánya nem terjedt el, ezt követte Dzierzon János felső-sziléziai plébános felső keretlécekkel felszerelt kaptára (Dzierzon-kaptár), amit Berlepsch tökéletesített. Megyénkhez köthető az úgy nevezett Mayer-kaptár. Az új típusú méhlakást a székesfehérvári születésű Mayer Károly (1837–1925) csákvári esperesplébános fejlesztette ki. Annak ellenére, hogy Mayer első kaptárait 1872-ben készítette, a Méhészeti Lapok csak 1884-ben számolt be először a találmányról a Vál-vidéki gazdakör méhészeti kiállítása kapcsán. A méhészeti eszközök tárlatán többek között gróf Esterházy Miklós Móric főúr majki méhészete és Mayer Károly tűntek ki (a Mayer-kaptárat 1890-ben a bécsi Práterben megrendezett gazdasági és erdészeti kiállításon is kitüntették).
Fejér megyében 1885-ben alakult meg a Fehérmegyei és székesfehérvári méhész társulat. 1888-ra már nagy eredményeket ért el a társaság, ilyen volt a „[…] selyem-utczai uj elemi iskola kertjében felépített, és több méhcsaláddal és minta kaptárokkal valamint méhészeti eszközökkel felszerelt csinos iskola méhes”, továbbá volt mintakaptáruk a kezdő méhészek számára, ezenfelül oktatásokat is tartottak („az említett selyem-utczai iskola vezér tanítója a méhészeti idény alatt, az okszerű méhészetből előadásokat fog tartani, a melynek ideje a helybeli lapokban eleve közölve leend”). 1887-ben Székesfehérváron tartották a magyar méhészek IV. vándorgyűlését és a hozzá kapcsolódó országos méhészeti kiállítást. A nagyszabású rendezvényt a polgári lövölde helyiségeiben és parkjában rendezték meg 1887. augusztus 25—29. között (a fehérvári helyszínt Zichy Jenő gróf javasolta az Országos Magyar Méhészeti Egyesület 1883-as békésgyulai vándorgyűlésén, az eseményt eredetileg 1885-re tervezték). A tárlaton bemutatták a csákvári „többes” dúcokat: Mayer 4 darab nyolcas, Esterházy Miklós gróf 2 darab nyolcas és 1 darab tizenhatos dúccal szerepelt. A program részeként az egybegyűltek augusztus 29-én Szent-Ivánra (Alsószentiván) látogattak, ahol megtekintették gróf Zichy Jenő méhészetét. A méhészeti egyesület 1888. augusztus 21-ei közgyűlésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a rendezvény nemzetközi szinten is sikeres volt: „Milán — a szomszéd Szerbia népszerű uralkodó királya Székesfehérvár ősvárosában rendezett méhészeti kiállításunkat augusztus 28-án magas látogatásával szerencséltetni és azt 2 órán át nagy érdeklődéssel megszemlélni kegyeskedett”. Csákvár és „Szent-Iván” mellett gróf Merán Fülöp csákberényi uradalmának (az uradalom száz családdal mintaméhészetet létesített), Sziovatka Károly földbirtokos Csabdi birtokának (1888-ban hozta létre méhesét, 1914 előtt 320 méhcsaládja volt) és Albrecht Antal gazdálkodó vajtai földjének (1900-ban létesítette méhészetét 60 családdal) méhészetét érdemes kiemelni a XIX. század végi, illetve a XX. század eleji megyei „méhesek” közül.
A Fejér megyei méhészet történetében fontos évszám volt 1927 is, amikor – Zavaros Aladár polgármestersége idején –nagyszabású, méhészettel is foglalkozó kiállítás nyílt meg Fehérváron. Az Iparos Kongresszus és Országos Kiállítást a székesfehérvári ipartestület 40 éves fennállásának alkalmából rendezték és 1927. augusztus 13–augusztus 28. között volt látogatható. A mezőgazdasági tárlaton a borászat, a méhészet, a vadászat és a kertészet bemutatása mellett fővárosi, vidéki és természetesen a helyi iparosok termékeivel találkozhatott a nagyérdemű, így például Dittrich Ede és Fia (Székesfehérvár) kalaposmester fejfedőit és Montskó Ferenc és fia kékfestőgyárának termékeit, illetve a Ferenc József Nevelőintézet növendékeinek háziipari alkotásait is megtekinthették.
Napjainkban elsősorban a csákvári Vértes Múzeum kiállításán (Mayer-kaptárok), illetve a Szent István Király Múzeum tárlatain találkozhatnak a méhészet tárgyi emlékeivel, legutóbb a Fekete Sas Patikamúzeumban nyílt időszaki kiállítás „A méhesgazda tudománya - kis magyar méhészet Dél-Angilában” címmel. A helyi méhészeket jelenleg a Méhészek Fejér Megyei Egyesülete, illetve – a hozzá tartozó – a Szent István Mézlovagrend fogja össze.
Felhasznált irodalom:
• A Pallas nagy lexikona
• Albert Zsolt: Dioszkuridész egyetemes orvossága – a méz
• Az országos méhészeti egyesület 1888. aug. 21-én tartott közgyűlésének jegyzőkönyve. In: Méhészeti Lapok, 9. évfolyam, 9-10. szám, 1888. szeptember-október
• Czapáry Karola: Méhészet. In: Nagyasszony, 1927. (2. évfolyam, 1927.05.01.)
• Czeglédy Béla (szerk.): Országos mezőgazdasági címtár 2.
• Farkas Gábor (szerk.): A Dunántúl településtörténete V. 1900-1944/1 - Településtörténeti konferencia anyaga (Veszprém, 1982)
• Fémiparosok Lapja, 5. évfolyam, 13. szám, 1927.07.05.
• Grabarits István. A (késő középkori) kolostori receptektől a modern gyógyszerkönyvekig
• Horváth E. János: A Biblia és a méhészet
• https://jelesnapok.oszk.hu/…
• https://mandadb.hu/cikk/
• https://www.
• Kazay Endre: Gyógyszerészi lexicon
• Kis Újság, 1927. augusztus
• Lukacs László: Méhészeti újítások Csákváron a századforduló évtizedeiben
• Méhészeti Lapok, 8. évfolyam, 3. szám, 1887. március
• Méhészeti Lapok, 8. évfolyam, 7. szám, 1887. július
• Méhészeti Lapok, 9. évfolyam, 9-10. szám, 1888. szeptember-október
• Nagy István: Az állati-termékelőállítás biológiai, technológiai, takarmányozási és ökológiai kérdései
• Néptanítók lapja 20. évfolyam, 58. szám, 1887.07.20.
• Paládi Kovács Attila (szerk.): Magyar néprajz II.
• Prónay Albert: Okszerű méhészet haszna a kertben, a mezőgazdaságban és mik elterjedésének legfőbb akadályai?
• Schneider Miklós – Juhász Viktor (szerk.): Magyar városok és vármegyék monográfiája 22. Fejér vármegye (Budapest, 1937.)
• Szabó Attila: Az egyetemi gyógyszerészképzés hazai története
• Székesfehérvár és Vidéke, 18. évfolyam, 5. szám, 1890.01.11.
• Varga József: Enying-vidéki méhészet 1884. szeptemberhavi állása
• Varga József: Enying-vidéki méhészet. Méhészeti Lapok V. 1884. 226.
Új Magyar Lexikon, 1961
Torkos Jusztus János: Taxa pharmaceutica Posoniensis, 1745, 33. o.
Magyar Néprajzi Lexikon, 3. kötet, 1980.
Magyar Néprajzi Lexikon, 3. kötet, 1980.
Az "Iparos Kongresszus és Országos Kiállítás" térképe
Kis Újság, 1927.
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges