A „színjádzók” a 18. századtól jelen vannak Székesfehérváron, ekkor már volt állandó jezsuita iskolai színjáték. A színjátszás, mint művészi eszköz leginkább arra szolgált, hogy „a nemesi ifjúság történetszemléletét elevenné tegye.” Néhány előadott iskoladrámának a címe is fennmaradt: 1757-ben a Rex Borussiae, 1759-ben pedig Joannes Calybita, nobilis adolescens Románus komédiákkal és a Pancratius martyr című tragédiával léptek fel a diákok.

Az iskoladrámák megszűnésével a német nyelvű színészet bukkant fel a városban a budai, pécsi és zágrábi német színtársulatoknak köszönhetően. 1790-ben a „Hadi és Más Nevezetes Történetek” című bécsi időszaki kiadvány jó színházi bázisként írta le a települést. A színielőadásokat 1790-től a Pelikán-fogadóban (Győry-ház, Kossuth utca 15.) tartották a vendégtársulatok.

Vándortársulatok a 19. század első évtizedétől rendszeresen útba ejtették Fehérvárt. 1813-ban – a pesti Rondella színház helyreállítása idején – Székesfehérvárra jött a pesti társulat jelentős része, akik nyolc darabot mutattak be 1813. október 21–29. között. A remek színtársulatot 1814-ben is fogadta a város. Rajtuk kívül vidéki fellépők is érkeztek a településre. A vendégszínjátszók sikerén felbuzdulva a város vezetősége 1815-ben felvetette egy 15 tagú nemzeti színjátszó társaság felállítását. Különböző társulatok is próbálták megvetni a lábukat a városban, a már jól működő Szegő József színtársulata 1815-ben nyújtott be kérelmet a „Megyebeli Játékszín kiadatása” érdekében. A magyar nyelvű színészetet Székesfehérváron 1818–1824 között alapította meg a Fejér vármegyei tisztikar a helyi nemességgel összefogva (az 1818-ban létrehozott alapba az első évben 21.318 forint gyűlt össze).

1818 októberétől kezdődően beszélhetünk valóban helyi színművészetről, ekkor indult a rendszeres színjátszás a Pelikán fogadó nagytermében. A helyi Játékszíni Társulat a megye anyagi támogatásával tudta kialakítani a színháztermet a Győry-féle ingatlan kaputól balra eső részében (a Pelikán vendéglő a kaputól jobbra helyezkedett el). A „Székesfehérvári Nemzeti Játék Színi Társulat” (Vörösmarty „Magyar Theátrumnak” nevezte) egy hatalmas termet kapott, amelynek egyik végében volt a karzat, a másik végében a színpad, a zsinórpadlás, illetve az öltözők, a nagyérdemű számára ruhatárat is létrehoztak. A színtársulat mellett meg kell említeni a 16 fős társulati zenekart is (Székesfehérvár 1777-től tartott fent hivatásos zenekart a káptalannal közösen, amelyben énekeseket is foglalkoztattak, ez a zenekar lépett fel a színházban). A színházat az úgynevezett játékszíni bizottság – egyfajta igazgatói testületként – működtette, a bizottság tagjai közt a megye prominens személyeit találjuk, így Kolozsváry Pál főszolgabírót, Nagy Ignác vármegyei főpénztárnokot és Bajzáth György vármegyei aljegyzőt. A bizottság hatáskörébe tartozott a szervezés, a pénzkezelés, a propaganda, sőt még a díszletezés is.

1818. október 11-én tartották az ünnepélyes megnyitót a Győry-házban, az első előadás Tokody János „A Szövetség diadalma” című darabja volt (a műre Szilágyi Pál színész úgy emlékezett, hogy „[…]olyan hatást tett, hogy jónak látta az igazgatóság nyugalomba és a láda fenekére helyezni.”). A színdarab önmagában nem aratott sikert, azonban a színészi játék élménnyé tette, Ürményi József országbíró-főispán így írta le a látottakat: „A színészek jók, néhány közülük olyan, hogy mint mondani szokás, már jobb nem lehet.”

Az épületátalakítás – a kiválasztott nyitószíndarabbal ellentétben – kétségtelenül sikeres volt, Ürményi erről is véleményt alkotott: „Takaros színházat találtam, jól kivilágítva, függő lámpával a közepén, amilyet a budai és pesti német színházban láttam. […] a ruhatár gazdagabb mint Pesten. A függöny nagyon szép festésű.” A színterem díszes függönyéről egy másik beszámoló is fennmaradt – Déryné által „jó Kolozsáry úrként” emlegetett – Kolozsváry Pál tollából: „A rajzolat, a reggeli időszakot mutat[ja]. Távolról a derülendő napnak fényében a Parnassus hegyén a tudományok temploma látszik, melynek sarkallatjából, ered a castiliai (vagyis hathatós vers-szerzői gondolatokkal bővelkedő s lelkesítő) forrás. Az ezen templom felé irányzó egyenetlen úton vezeti a magyar nemzetnek geniusa ugyan a szorgalmatosságnak és igyekezetnek múzsája, ez pedig kezével fogva egy kis gyermeket [...]. A rajzolat legelején egy gyülekezetben látszanak egynéhány képző személyek, melyek által a hazai szeretet, hűség és dicsőség jelentetik. Ezek közül feküsznek ismét több pergamenák, melyeknek czímzettjein a következendő nevezetesebb magyar tudósok és versszerzők neveik olvashatók […].”

A Pelikán fogadó „nagyszálájában” kialakított magyarnyelvű színház, bőven túlnőtt a Fehérvár adta kereteken. A társulat célja a „[…] honi nyelvnek kipallérozása” volt (gróf Zichy Károly megfogalmazása), így magához vonzotta a korszak tehetséges színművészeit (Kántorné Engelhardt Anna, Déryné Széppataki Róza, Szentpétery Zsigmond stb.), a város pedig otthont biztosított számukra. A korabeli magyar színészet nagyjai a Pesti Magyar Színház 1837-es felépítéséig itt játszottak (a színház — 1840-től Nemzeti Színház — gárdája többségében a fehérvári színészekből került ki). Ők vitték sikerre Kisfaludy Károly színjátékait (pl.: A kérők, Hűség próbája, Kemény Simon stb.). Szilágyi Pál színművész így írt erről: „Kisfaludy Károly első drámai kísérletét a Tatárok Magyarországon küldötte […] az igazgatóságnak […] Nem annyira nagyszerűsége, mint csinos nyelvéért örömmel tanultuk, s nagy megelégedésére a közönségnek elő is adtuk” (a bemutató 1819-ben volt).

Nem minden színdarab volt fiaskóktól mentes, így történt az említett Kisfaludy-mű előadásán is: „[…]Az utolsó felvonásban a tatárok ostromolják Bebek várát... a vár ura is halálos sebet kapván ... nagy fatörzsre ereszkedik ... hogy búcsút vegyen hazájától. — Még el sem kezdte a búcsúbeszédet, amikor egy hathatós idegen hang üti meg füleinket: »Hozzátok ide azt a lajtorját, mert mindjárt összerontom-bontom egész váratokat«. Ez pedig nem volt más, mint egy gránátos közvitéz, aki fel akart jutni a bástya falára, de véletlenségből elcsúszott alóla a lajtorja, s ő függve maradt és ott kapálódzott a levegőben... így a várúr sem halhatott meg a függönyt gyorsan lebocsátották, s a közönség nagy megelégedéssel és még nagyobb kacajjal távozott.”

A támogatói ajándékoknak hála a társulat gazdag eszköz- és jelmeztárat tudott létrehozni az évek folyamán, egy fennmaradt leltár szerint 230 férfijelmezük volt (a színésznők saját ruhában játszottak).

A színészek nem csupán a helyieket szórakoztatták, rendszeresen látogatták a vármegye településeit (Sárbogárd, Szabadbattyán, Velence stb.), illetve Győrt, Komáromot, Pápát, Pestet és Tatát is. Az utazó társulat nem festett úriasan, a szekerekre húzott sátrak alól rögtönzött színpad díszítésére szolgáló rongyok lógtak ki, „olyanok voltak, mint a kolduló komédiások.”

1819. augusztus 15-én Bajzáth György birtokán a mohai „Savanyú Víznél szabad Ég alatt” adták elő a „Gróf Valtron” című 5 felvonásos, látványos darabot (a tűzijáték 78 ftr 51 krba került): „Folyt a játék, nagy megelégedésére a közönségnek, minden hiba nélkül: az utolsó felvonásban csata fejlődött, a vár röppentyűkkel (mint bombákkal) e lövetett. Végre rohammal bevetetett s az egészet, midőn alkonyodon, a vár égése nagy tűzijátékkal fejezte be.”

A Magyar Theátrum hálás volt Székesfehérvárnak és a vármegyének a szeretetteljes befogadásért, a gondoskodást 1823-ban a „Magyár Játékszíni zseb-könyvetske” hasábjain, versben köszönték meg (részlet): „Oltalmat nyújtottál körödbe gyűlt Seregünknek Székesfehérvárt ápolván Édes anyai nyelvünk, kebeled elfogad Segítesz fölfelé repülni[…].”

A Pelikán terem mellett a korszakban a Fekete Sas fogadóban is tartottak színielőadásokat. A Fekete Sas akkor jutott szerephez, amikor Pelikánban táncmulatságok zajlottak az őszi-tavaszi időszakban.

Sajnálatos módon a „színház” fenntartása egyre nehézkesebbé vált. Fejér vármegye viszont a magyar színészet állandósítását tűzte ki végcéljául és reményét az országgyűlésbe vetette. Elérték, hogy az 1825. évi pozsonyi országgyűlés alatt a társulat felléphessen a városban. 1825. szeptember 16-tól kezdve, két hét alatt 26 színművet játszottak el (pl. Machbeth, Stuart Mária). 16 páholyt, 36 zártszéket és 198 földszinti helyet béreltek összesen 6600 forintért, azonban 1350 forint hiányuk keletkezett. A színjátszó társaság Pozsonyban lényegében csődbe ment. Fejér vármegye évekig küszködött az adóssággal. A színészek osztályrésze a vándorlás lett, a város, illetve a vármegye lakói számára pedig maradtak a vándortársulati előadások.

A Győry-ház színháztermének állapota folyamatosan romlott, házitársulat nélkül könnyen elhasználódott az épületszárny. Az 1840-es években átépítették, ekkor ideiglenesen a Fekete Sas Szállóba költözött a „színház”. Fehérváron debütált a 19 éves Petrovics Sándor (egy nappal érkezése után, 1842. november 10-én a Parisi naplopóban szerepelt), kezdetben a Borostyán nevet használta, később itt vette fel a Petőfi nevet. Szintén a Pelikán fogadó színpadján kezdte pályáját Jókai Mórné Laborfalvy Róza (született Laborfalvi Benke Judit). A Jókai házaspár tiszteletére kapta meg az Úri utca (Laborfalvy egykori lakhelye) a Jókai nevet 1893-ban.

1846-ban merült fel először egy állandó és önálló kőszínház igénye Fehérváron, ám a nemes ügy hamar háttérbe szorult, mivel sok színész részt vett a szabadságharcban, sokan elestek a harcmezőn, a túlélők pedig bujdosni kényszerültek. Az 1850-es években azokat a darabokat engedélyezte a helytartótanács (amennyiben a műben a politika megjelent), amelyeket a katonai parancsnokság is jóváhagyott.

1857-ben újból felvetették a színházépítés tervét, mivel a Győry-ház színpadát kinőtte a város. Azonban vita alakult ki az épület elhelyezése kapcsán: Splényi Henrik (Blaha Lujza későbbi férje) és társai a Hal térre (Piac tér területe) képzelték a színházat. A hatóság elvetette az ötletet, mert leszűkítené a piacteret és „elzárná a Ponty Szállodát.” Egy másik csoportosulás a felsővárosban emelt volna színházat (később az ő vágyuk teljesült). A vita nem jutott nyugvópontra, az építkezés ekkor még elmaradt.

Inkább a meglévő Pelikán „színpad” megmentésére koncentráltak, a felújítás 1860 októberében fejeződött be. A társulat igazgatója ekkor Szigeti Imre volt, 31 fős társulatában ott találjuk a tízéves Köles (később Blaha) Lujzát. A „nemzet csalogánya” így emlékezett Szigetire: „[…] Székesfehérváron így szólt rám az akkori direktorom […]: eredj innen, te csámpás! Nem is bocsátok meg neki soha.”

1860-tól kezdve beszélhetünk újabb felemelkedésről a vármegyei színművészet kapcsán. A színpártolás elsősorban a Casino Körhöz kapcsolódott, tevékenységüknek hála 1860 elején alakult meg a „Székesfehérvári Magyar Színészet Pártoló Társulat” (elnöke Zsömböri Ede, alapszabályait 1862 áprilisában fogadta el a helytartótanács). A társulat fő célkitűzése az állandó színházépület létesítése volt (Kolozsvár 1821-től, Pest 1837-től, Debrecen 1865-től rendelkezett állandó kőszínházzal). Az ügy érdekében színházrészvénytársaságot hívtak életre. Az ügyet a Vörösmarty Kör is felkarolta.

A kőszínház felépítéséig sem állt meg a színi élet Fehérvárott, 1867-ben – Szuper Károly társulatában – debütált Jászai Mária a „Peleskei nótárius” című darabban.

A Pelikán fogadó színpadjának állapota rohamosan hanyatlott, így felgyorsultak az események az új színház építése körül. A város térítésmentesen felajánlotta a kis sétateret (korábban lovak és marhák itatója állt a felsővárosi sétatérnél) a célra. Az ünnepélyes alapkőletétel 1872. augusztus 20-án történt meg. Az új színházat a Koch–Skalnitzky építészeti irodával terveztették meg késő eklektikus stílusban, a kivitelezők a székesfehérvári Hübner Nándor és Schmidt Károly voltak.

1873 augusztusában összedőlt a Győry-féle színpad, a színielőadásokat ettől kezdve 1874 nyaráig a Magyar Király nagytermében tartották.

A színházrészvénytársaság 372 részvényesének 110.000 forintjából épült új teátrum 1874. augusztus 22-én nyílt meg, fenntartója a vármegye. A megnyitó előadás Katona József Bánk bánja lett, Jókai ünnepi Prológját Laborfalvy Róza mondta el. A részvénytársaság lehetővé tette az „örökös páholyok" megvásárlását is, 1500 Ft-ért adtak egy örökös páholyt (nyolc örökös páholyt adtak el, ezek tulajdonjogát az adott család telekkönyvi lapjára is rávezették).

Az új színház is anyagi gondokkal küszködött, ennek eredője a csekély érdeklődés volt (majdnem mindennap volt előadás). Az 1870-es évek végén a Színházpártoló Egylet, majd később a Jótékony Nőegylet is vállalt közönségszervezést. A színház kedvezményeket is adott; például az ún. „zóna”, vagyis félárú előadásokat. A színházépület két oldali portáljait is beépítették, a kialakított üzleteket bérbe adták. A leghűségesebb bérlőnek a Stignitz Kávéház bizonyult, mellette bútormintaterem, illetve szabóüzlet is működött az épületben. A színházi részvénytársaság végül csődbe jutott, ezért a 19. század végén a város megvásárolta a megyétől a színházat 60 ezer forintért.

1913-ban a város színészetének 100. évfordulóján vette fel az intézmény a Vörösmarty Színház nevet Vörösmarty Mihály író-költő után.

A fehérvári színház 1944. december 26-án, a város ostromakor kigyulladt. A romok eltakarítása és az újjáépítés lassan haladt (a munkálatok 1962-ig elhúzódtak). 1946-ban a Székesfehérvári Torna Club székházának nagytermében alakítottak ki színpadot (az udvarán nyáron léptek fel). Ezután az ún. (Szent) István-terem szolgált színházi célokat. 1952 februárjától, átalakítást követően Városi Színház – Városi Kultúrház lett a teremből.

Az újjáépült Vörösmarty Színházat 1962. november 6-án adták át a nagyközönségnek (az 1962. évi alapító okirat „színházi célú művelődési intézménynek” nevezte az intézményt), a színpadon a Nemzeti Színház társulata mutatta be Vörösmarty Csongor és Tündéjét.

A színház 1983-ig nem rendelkezett önálló társulattal és csupán befogadó színház volt. Eleinte csak bemutatókra szerződtettek színművészeket, 1985-től a művészi vezetést Bujtor István vette át. Nagyobb fordulat 1995 júniusában következett be, ekkor a városi önkormányzat lehetővé tette, hogy „tíz fiatal színésszel […] létrejöjjön a színház társulatának magja.” Azóta minden évadban egyre tekintélyesebb méretű társulat adja elő a színműveket. A teátrum épületét 2005-ben újították fel.

Érdemes még megemlíteni a vármegyei színjátszás kapcsán, hogy Dunaújvárosban (Sztálinváros) 1963 óta rendszeresen tartanak színielőadásokat, a Dunaújvárosi Bemutatószínpad azonban csak 1973 februárjában jött létre a Bartók Béla Művelődési Központ támogatásával. Az előadások eleinte a tanácsháza dísztermében voltak, 1977-ben alakítottak ki önálló stúdiótermet. 1992-ben a kultúrintézmény felvette a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza nevet.

A cikk hatására a FEJÉR VÁRMEGYEI HÍRPORTÁL is a színjátszás nyomába eredt. Az írás az alábbi linken olvasható:

A latinnyelvű iskoladrámáktól az állandó társulatig

Felhasznált irodalom:

• Csukly Alajos: Fejér megye és a nemzeti színjátszás, Fejér Megyei Hírlap, 1958. 02.20.
• Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár anno… Pillanatképek egy város életéből
• Dommerth Dezső: Mária Terézia és a magyar nemesség
• Gyimesi Dömötör: Magyar Színházművészeti Lexikon
• https://www.jegy.hu/venue/bartok-kamaraszinhaz-es-muveszetek-haza/info
• Lauschmann Gyula: A székesfejérvári színészet
• Nemzeti Újság, 1937. 11.21.
• PADOS ISVÁN: A DÉRYNÉ SZÍNHÁZ FEJÉR MEGYÉBEN Fejér Megyei Szemle, 1964.01.01.
• Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet
• Rehák Ferenc: A Fejér megyei színészet 130 évvel ezelőtt és napjainkban. Fejér Megyei Hírlap, 1957.05.17.
• https://www.vorosmartyszinhaz.hu/szinhaztortenet