„Egy pillanatra sem hagyja levegőhöz jutni ellenfelét… hihetetlen nagy az iram… zúgnak az ütések… Horváth Tibor, a kaposváriak harmatsúlyú ökölvívója felemeli a kezét… feladja. – Győz Erdei! – halljuk a hangszórón át!”

„Élen a munkában, élen a sportban” címmel jelentetett meg cikket a Nemzeti Sport folyóirat 1950. március 2-án, mely beszámol Erdei János hónapok óta tartó dominanciájáról.

Harmatsúlyban nem volt ellenfele a makói származású ökölvívónak.

„- Ki ez az Erdei János?” Tette fel a kérdést a folyóirat. Az országos sportlap utánanézett, sőt mi több, interjút is készített a harmatsúlyú magyar bajnokkal.

A makói származású, szerény sportember családja 1950-ben is a „hagyma fővárosában” élt feleségével és két fiatalkorú gyermekével.

Erdei 1950-ben már 30 éves volt, tehát nem tartozott a fiatal korosztályhoz – a sportlap viszont megemlíti, hogy a makói származású ökölvívóról így is példát vehetnének a mai fiatalok. Erdei János 3 éve nem kapott ki – legutóbb 1947-ben Farkas Béla „szurkálta ki”. Minden nap futott, edzésekre járt, otthon pedig gimnasztikázott, kötelet ugrott. Felesége eleinte nem szívesen vette férje sportját, s ezeket az otthoni edzéseket, de később elfogadta és büszke volt az ő igazi sportemberére. Erdei Jánosnak minden bizonnyal nagyon fontos volt a makói otthona, s családja, hisz ha szombaton mérkőzésük volt Szegeden, akkor az éjjeli vonattal már utazott is vissza Makóra.

Erdei János nemcsak a szorítóban, hanem a munka világában is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A Kismotor és Csavargyárban dolgozott. Eredeti szakmája köszörűs volt, de ezekben az időkben korongozó munkát végzett.

Erdei a sportlapnak elmondta, hogy 340 százalékkal az élre került a „szakik” között. Úgy gondolta, hogy ennek a teljesítménynek otthon biztosan örülni fog a felesége: vehet valamit a kis háztartásukba, illetve a gyermekeiknek is. Előfordult, hogy Erdei átlagteljesítménye 200 százalék felett volt, ami kiemelkedett a többiek közül.

A sportlap végezetül leírja, hogy az Erdei és a hozzá hasonló sportemberek tisztában voltak azzal, hogy a munkájukkal elősegítik a szocializmus megvalósítását.

Mit jelent nekünk (makóiaknak) Erdei János? Kiváló tehetségű és szorgalmú sportembert, aki soha nem felejtette el, hogy honnan indult el. A munka világában és családapaként is tisztességesen helytállt.

Ötszörös magyar bajnok harmatsúlyban, az 1951-es milánói Európa-bajnokságon bronzérmes lett.

Az 1952-es helsinki nyári olimpiai játékokon hatalmas csalódás érte: ugyanis politikai döntés született a béketábor országainak megegyezésével. Eszerint Magyarországnak Papp László személyében már várható volt az olimpiai bajnok ökölvívója, így Erdeinek esélyt sem adtak, hogy dobogós  lehessen. Pehelysúlyban a bolgár Georges Malézanoff ellen 2:1 arányú, és a saar-vidéki Kurt Schirra ellen 3:0 arányú pontozással győzött. Ezzel bejutott a negyeddöntőbe, ahol a későbbi csehszlovák aranyérmestől, Ján Zacharától (aki korábban még sohasem győzte le) 2:1 arányú pontozással kikapott. Ötödik lett. A következő ötkarikás játékokra még vállalta a felkészülést.

1953-ban a hatodik magyar bajnoki címért folyó verseny közben bal szemét szemidegsérülés érte, mely miatt fel kellett hagynia a sportolással. 1956-tól Makón köszörűsként (mint kisiparos) dolgozott nyugdíjazásáig.

1997-ben halt meg szülővárosában Makón, ahol a református ótemetőben nyugszik. Utolsó útján – kérésére – elhangzott a Himnusz, s címeres, olimpiai formaruhájában helyezték örök nyugalomra.

Makó a nevét nem feledi, sportkarrierje minden fiatal számára példaértékű lehet: 2009-ben a Városi Sportcsarnok felvette az olimpikon ökölvívó nevét.

Források

• ADTPlus, Népsport 1950. március (6. évfolyam, 44-65.szám) 5. o.
• Wikipédia 

Képek forrása

• Makói Sportmúzeum