KORMÁNYZÓI ÉVFORDULÓK BAJÁN

Horthy Miklós kormányzót
a jubileumán köszöntő bajai közgyűléseken elhangzott beszédek

(forrásközlés)

1919. november 16-án Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonult Budapestre, majd november 24-én megalakult Huszár Károly nemzeti koncentrációs kormánya, amelyet az antant is elismert, így megkezdődhetett Magyarországon is a konszolidáció, az első világháborút követő forradalmakkal és idegen katonai megszállással tarkított zűrzavaros állapotok felszámolása. A Huszár-kormány a nemzetközi elismerés után két fontos belpolitikai problémával került szembe, az első a választások megtartása, a második az államfő kérdése volt. A nemzetgyűlési választásokat 1920. január 25–26-án megtartották, amely az atrocitások miatt távol maradó Szociáldemokrata Párt mellett a Kisgazdapárt – vezetője Nagyatádi-Szabó István – és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja – vezetője gróf Bethlen István – győzelmét hozta.

Az államfő kérdése sokkal kényesebb volt, mivel a forradalmakban lejáratott köztársaságot senki sem akarta, így Magyarország visszatért a hagyományos királysághoz, csak a Habsburgok nélkül. IV. Károly trónigényét Horthy ugyan elismerte, de a környező országok nem fogadták el a „Habsburg-restaurációt”, ezért a király visszatérése után számítani lehetett az ország újbóli megszállására. A nemzetgyűlésben a királypártiak és a legitimisták vitáját végül az döntötte el, hogy a legtöbben elfogadták ideiglenesen Horthyt államfőnek. A február 16-án összeült nemzetgyűlés az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló 1920. évi I. törvénycikkében rögzítette a kormányzói tisztséggel járó jogokat és kötelességeket, valamint a békekötésig a király személyével kapcsolatos kérdéseket levette a napirendről. A kormányzói tisztségre egyetlen jelölt volt, Horthy Miklós, akit március 1-jén minősített többséggel választottak Magyarország kormányzójává.[1] A kormányzói jogköröket 1944-ig többször is bővítették, és az ideiglenesnek szánt államfői formából egy több mint 24 évig tartó gyakorlat alakult ki, a „király nélküli királyság” intézménye.

Horthy Miklós és Baja kapcsolata

A Délvidék, beleértve Baja várost, 1919. november 14–15-én a belgrádi katonai konvenció értelmében a frissen alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megszállása alá került, és ez fennmaradt egészen 1921. augusztus 20-ig, így e területek kimaradtak mind a Károlyi Mihály vezette őszirózsás forradalomból, mind a 1919. március 21-én lezajlott proletárforradalomból és a Tanácsköztársaságból is. A szerb hadsereg fosztogatásait, a város gazdasági kirablását senki sem akadályozta meg, de 1921. augusztus 20-án hatalmas ünneplés fogadta a Dunántúlról érkező Nemzeti Hadsereget és Horthy Miklós kormányzót. Baja visszatért Magyarországhoz. Horthy országlása alatt többször megfordult Baján: országjáró körútján megállt, és szólt a köszöntőkhöz a Vonatkertben, a Türr-emlékmű és a közúti forgalomra is alkalmassá tett bajai Duna-híd átadásakor mindkét alkalommal beszédet tartott az ünnepségeken. Népszerűsége töretlen volt, bár az 1930-as évek második felében a szélsőjobboldali propaganda megpróbálta kikezdeni tekintélyét, de ez még a második világháború alatt sem sikerült.[2] Baja városa tízéves és húszéves kormányzói jubileumán is díszközgyűléssel köszöntötte őt, amelyen a szokásos üdvözlések mellett egy-egy méltató beszéd is elhangzott.

Az 1930-as díszközgyűlés

Az ünnepi közgyűlésen Bisztray Balku Gyula főispán és dr. Vojnics Ferenc polgármester mondtak rövid köszöntőt, a kormányzót méltató beszédet Rusztek Károly tanfelügyelő mondta el. Az ünnepi alkalomhoz viszonyítva a királyi tanfelügyelő felkérése egy ilyen beszéd megtartására nem szokványos eset, mivel a közgyűlés tagjai között több jeles bajai személyiség is helyet foglalt, akiknek bizonyíthatóan személyes kapcsolata is volt Horthyval. Rusztek mindössze hivatali kapcsolatban állt a kormányzóval, mivel a kerületi tanfelügyelőket a kormányzó nevezte ki. A bajai és a Bács-Bodrog vármegyei kerület nem számított népszerű kerületnek az oktatás irányításában, az általánosnak mondható szegénység és a rossz közegészségügyi viszonyok miatt. – A tbc-vel legsúlyosabban fertőzött területek egyike volt ekkor Bács-Bodrog vármegye! – A tanyasi gyerekek oktatásának megszervezése és felügyelete komoly feladatnak számított ebben a korszakban, de ezt Rusztek sikeresen megoldotta, itt szerzett tapasztalataival lépdelt előre a ranglétrán. 1942-ben Népoktatásügyi közigazgatás címmel könyvben foglalta össze mindezt. Az ünnepi beszéd elsősorban Horthy Miklós történelmi szerepét a tíz évvel ezelőtt anarchiába süllyedt, majd a trianoni békediktátumban minden szempontból megalázott és szinte ellehetetlenített 1000 éves ország megmentésében domborítja ki. E tevékenységét – a szerepet – isteni küldetésként jelöli meg a kormányzó számára.

Az 1930. március 1-jén tartott díszközgyűlésen elhangzott beszédek:

„Felvétetett Baján a város törvényhatósági bizottságának főméltóságú nagybányai vitéz Horthy Miklós úr kormányzóvá választásának tizedik évfordulója alkalmából a városi székház dísztermében 1930. március hó 1 napján délelőtt 11 órakor megtartott ünnepi közgyűlésről.

Jelen voltak méltóságos Bisztray Balku Gyula főispán úr elnöklete alatt Amler Antal, Auer Emil, Bajai Péter, Bácskai s. Mátyás, dr. Bernhart Sándor, dr. Binder Péter, Birinyi József, Bosnyák András, Böröcz Mihály, dr. Burtik Andor, Czérnay Imre, dr. Dely István, Dely Géza, dr. Fehérváry Dezső, dr. Fischer Jákó, dr. Flórián Géza, dr. Franck Vilmos, gyulai Gál Ferenc, dr. Gonczlik Kálmán, Gramling Kornél, Grünfelder Albert, Grünhut Ferenc, Horváth Béla, Jakatics József, Jaszenovics István, Karlicskó Mátyás, Klaszán János, Klauber Lajos, Klein Rezső, dr. Knézy Lehel, Körmendy Péter, Kurta István, dr. László Sándor, Legányi Dezső, dr. Lemberger Ármin, dr. Mamutsich József, dr. Mӓrz Jakab, Mikoleczky Ferenc, Müller József, Ocsenás Sándor, Perényi István, Puhala Tibor, dr. Puskás Dezső, Reich Vilmos, vitéz Rapcsány István, dr. Reiser Antal, Rieger Gyula, Ringeisz Antal, dr. Róna Dezső, Rusztek Károly, Szabó Ferenc, Szabó Sámuel, Ternák István, Tomasics Gyula, dr. Torday Ányos, dr. Vojnics Ferenc, Weszely Lipót, Wunderlich József th. bizottsági tagok és a meghívott vendégek.

A magyar >>Hiszekegy<< elmondása után Bisztray Balku Gyula főispán úr a következő beszéddel nyitotta meg a város ünnepi közgyűlését:

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

Mélyen tisztelt ünneplő Közgyűlés!

Baja város közönségének választottjai, társadalmának vezetői gyűltek ma egybe, hogy nagybányai vitéz Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának tíz esztendős jubileumán déli Végek lelkes éljen-kiáltását küldjék a budai várhegy felé. Nem az én feladatom, hogy ecseteljem a kormányzó érdemeit; ez csak a hódolás hangja.

Tíz év jelentős idő az ember életében. A nemzet életében legtöbbször rövid pillanatként tűnik el, néha azonban egész korszakot jelent. Ez a tíz év, amely a friss magyar haderőnek szívderítő bevonulásával vette kezdetét, az új magyar lélek kialakulását jelenti. Kialakulását annak az ígéretes, életerős lendületnek, amely a válságos órát csak megpróbáltatásnak tudja és nem végzetnek; előtérbe nyomulását a fiatalság optimizmusának, amely tud várni és tud hinni a poklok tornácán is a felmagasztosulás eljövetelében.

A világháború, a forradalom és Trianon utáni zűrzavarból kiemelkedett egy szirt, egy kő, megmentődött egy mag: a bizodalom sziklája, ez erőknek próbaköve, a jövő reménységnek magva, mely körül pontos lerakodással, titkos vonzásával az egy-vérnek: kijegecesedett, kikristályosodott az új magyar lélek. Küldetett férfiú, hogy legyen példakép; adatott mágnes – széthúzó erőknek és akarások összeforrására. Ennek a példaképnek tiszteletére és üdvözlésére gyűltünk ma egybe; és köszönetet mondva hódolunk bölcs kormányzásáért; hogy erőt merítsünk a forrásból nehéz küzdelmünkhöz, hogy a felfelé vivő göröngyös úton egy órára megállva, a múlt eredményeiből bizalmunkat erősítsük a magyar jövőbe.

Ünnepi közgyűlésünket megnyitom.

Utána dr. Vojnics Ferenc polgármester emelkedett szólásra, s a következő bevezetőt mondotta:

Méltóságos Főispán Úr!

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

Emlékezzünk!

Most ne arról, hogy hosszú esztendőkön keresztül a történelem legvéresebb háborúját szenvedtük át; hogy alig volt család, amelynek ne kellett volna meghozni a maga véráldozatát, alig maradt otthon, ahol ne zárult volna le egy munkás kéz, ne hűlt volna egy meleg szív, amelynek hiányát gyászos özvegyeknek, támaszt kereső árváknak nehéz sorsa máig is sínyli. A magyar történelemnek ma ne azokat a legfájóbb lapjait üssük fel: amikor minden oldalról ránk szabadult az ellen, mert sorainkat megbontottuk s a magyar testvéreken úrrá lett Káinnak átka.

Emlékezzünk. De ma ne azért, hogy kutassuk okait a megszűkült határoknak, hogy keressük magyarázatát lerongyolt helyzetünknek. Most csak arra gondoljunk, hogy épp ma 10 éve fénysugár vetődött a borult magyar égre; hogy az a szép, örökké emlékezetes nap határkő, amelynek túlsó oldalán megállt vészes zuhanásunk és amelynek innenső oldalától joggal számíthatjuk nemcsak konszolidációnk megindulását, de egyben újjászületésünket is. A Budapestre bevonult nemzeti hadseregnek vezére ezen a napon az egész nemzet vezére lett.

A mai 10 éves fordulón ne a tegnap szenvedése, a mának gondja, a holnapi feladatok súlya legyen a lelkeken, hanem adjunk helyet erre az órára a honfiúi örömnek, a belőle fakadó önkéntes hálának, amely méltán támad abból a felismerésből, hogy a mélyponttól megtett nehéz, de határozott haladásnak ez a szerencsés választás adta a legkiemelkedőbb tényezőjét.

Az én ajkamról szóljon, de mindegyikünk szívéből szálljon ma a hálaadásnak és köszönetnek imába szökő esküvé erősödő igéje: Hálát adunk Neked Isten, hogy amikor újra próbára tetted ezeréves múltjában már annyit szenvedett népedet, adtál nekünk vezért, hogy kivezessen bennünket a ránk szakadt éjszakából. Hálás szívvel, bizakodó reménységgel köszöntünk Téged, Nagyúr, aki erős és rettenthetetlen voltál a csatákban, s aki bölcs és gondos vagy az országlásban.

A népek háborgó tengeréről kifelé kormányozván nemzeted hajóját, nemcsak hálánk és köszönetünk kísér, de megújul bennünk a >>vitemetsanguinem [életünket és vérünket]<< magasztos érzése és fogadjuk Néked, hogy odaadóan szolgálva a szebb, boldogabb jövendőt, zárt sorokban, testvéri összefogással nyomodban követünk mi felszabadított, egymásra talált magyarok, hogy minél előbb elkövetkezhessen az igazi ünnep, amikor köszöntésedre eléd járulhatunk majd – minden magyarok.

>>Az éljenzés és taps lecsillapodtával Rusztek Károly kir. [királyi] tanfelügyelő, az ünnepi szónok a következő beszédet mondotta:

Méltóságos Főispán Úr!

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

Mélyen tisztelt ünnepi Közgyűlés!

A magyar nemzet históriájának van valami végzetesen tragikus, van valami gyötrően komor titokzatossága… Ezeresztendős állami életünk egy olyan szédítő, egy olyan csodálatos mélység fölé tornyosodott, hogy szinte félő túllátni rajta, szinte félő túlnézni felette. Két hatalmas tenger, a germán és a szláv tenger találkozásánál, Európa és Ázsia kapujában, Kelet és Nyugat küszöbén helyezkedtünk és épültünk fel. Se bent nem vagyunk, se kint nem vagyunk. Nyugatnak még kelet vagyunk, Keletnek már Nyugat vagyunk.

És bár, mint egy szépséges csigaházban zúg bennünk származásunk ígéretes ritmusa, történelmi hivatásunk csodás himnusza; még sem épülhettünk híddá, még sem magasodhattunk világító toronnyá és még sem valósíthattuk meg talán még az őshazából, DentuMogériából magunkkal hozott merész álmainkat. Nem valósíthattuk meg, mert minden feltörekvésünket, minden előretörésünket, minden magasba vágyakozásunkat idegen tengerek idegen hullámai elmosták, elsodorták és időnap előtt örvénybe fojtották… Mint a mesebeli Jajváros sárkánya minden új nappal új szűz adóját követelte meg, akként követelte meg minden új nappal Jajvárosunk titokzatossága a maga új, meg új könny- és véradóját. A világtörténelemnek nagy és széles országútját járó népek, nemzetek között nincsen is még egy nemzet, amely hazájáért és fennmaradásáért, függetlenségéért és szabadságáért vérben és könnyben, hősökben és vértanukban annyit áldozott volna, mint a magyar nemzet. Ezer esztendő alatt 115 nagy háborút viseltünk és 30-nál több belső pártharcban és forradalomban pusztítottuk és fogyasztottuk önmagunkat. a 115 háború közül a legnagyobb az utolsó, a világháború volt. A harmincegynéhány forradalom közül a legborzalmasabb az utolsó, a vörös forradalom volt.

Mélyen tisztelt Ünnepi Közgyűlés!

A letűnt időknek ködfátyolában elevenedjék fel előttünk a közelmúlt és megélt, átszenvedett emlékek kínzó érzületével szálljon-szálljon a lelkünk a meggyalázott nemzeti érzés, az elárult magyar haza, a megtagadott ősi alkotmány, a letiport nemzeti becsület Jajországba, egy ezer esztendőt megélt nemzet sírja szélére… ahol a sírt nem mint a költő jósolta gyászkönnyet hullató népek milliói, hanem gyűlölködésben és tudatlanságban tobzódó népek milliói mellett gyáva hullarablók és kalóz hazaárulók vették és állták körül. Amikor már a költő kegyetlen meglátása beteljesedettnek látszott, – tízszer százesztendős históriánk titokzatosságának mintegy igazolásaként, – azonban – a legnagyobb szükségben, az utolsó órában, a reánkborult rettenetes éjszakában… egyszerre csak kemény dobbantások kiáltottak bele a sirató csendbe; egyszerre csak áttörték a fölkelő nap sugarai a gyászi sötétséget és mintha-mintha csakugyan leereszkedtek volna a tejúton Csaba vitézei, Damjanich honvédei, mintha csakugyan visszajött volna hős Rákóczy dicső kora és mintha csakugyan megelevenedett volna vérzivataros századok csodás regéje és színes legendája: egyszerre csak megjelenik fehér lován előttünk állt: Horthy Miklós, a fővezér és vele és általa az első, az édes anyaföld szülte magyar nemzeti hadsereg.

Miként a tatárjárás után az erdők mélyéről, a szilák üregeiből visszatértek üszkös kunyhóikba a koldus magyarok, akként tért vissza tíz évvel ezelőtt ebbe a végvonaglásban vergődő, ebbe a haláltáncot járó trianoni országba Horthy Miklóssal az elüldözött Hit, a hazátlan Honszeretet és a földönfutóvá lett Remény… De nehéz idők, nehéz napjainak minden szégyenén, minden gyalázatán túl mégis maradt egy, egyetlenegy büszke és hálás emlékezésünk. Egyetlenegy büszke emlékezésünk egy hősi elszántságra, hősi küzdelmére; akit a lelke, az ország fosztogatásától gyötrődő, az ősi rögöt, az ősi alkotmányt feladni nem tudó lelke vitt, önfeláldozóan vitt az ennen fiaitól is elárult, elhagyott ország megmentésére és védelmére.

Mélyen tisztelt ünnepi közgyűlés! ez a büszke, ez a hálás emlékezés emelte tíz évvel ezelőtt, 1920. március elsején, a legbátrabbat, a legméltóbbat, Horthy Miklóst, a fővezért, a kormányzói méltóságba.

Méltóságos Főispán Úr! Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! A sohasem pihenő nagy madár, a suhogó idő azóta tízszer lebbentette meg szárnyát. Ebben a tíz évben benne van: a trianoni békediktátumot elfogadó, a koronás királyt száműző, a törvényes dinasztia trónfosztását kimondó három kényszertörvény. Benne van az ország kétharmadának területben, népességben és nemzeti vagyonban az elbitorlása. És benne van a legtermészetesebb nemzeti jognak, az önvédelem jogának az elkobzása.

De, tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Ugyancsak ebben a tíz esztendőben minden parancs ellenére és minden gyűlölködés és tilalom dacára is benne van: országunk közbiztonsága, állami háztartásunk rendezetlensége, pénzünk értékének megszilárdulása, háborús kötelezettségeink teljesítése, külügyi helyzetünk javulása, gazdasági és szellemi erőink nekifeszült felfokozása, hitünk önmagunkban és hitünk az isteni örök igazságban…

Mélyen tisztelt Ünnepi Közgyűlés!

Ma ünnepet ül törvényhatóságunk. Ma emlékezünk és hódolunk. Hódolunk mindenekelőtt és mindenekfelett Kormányzó Urunknak, vitéz Nagybányai Horthy Miklós őfőméltóságának. Hódolunk hősi elszántságáért, amellyel nemzetünket a sír széléről visszarántotta. Hódolunk államférfiúi bölcsességért, amellyel országunkat a legsúlyosabb és legnehezebb időkben kormányozza. és hódolunk azért, mert ő a Magyar Életnek istenküldte az a kiválasztottja, akikben benne dobog minden magyar szíve és akiben benne él mindannyiunk lelke… Áldjuk a nagy Istent történelmi elhivatásáért, nemzeti küldetésének betöltéséért. Kérjük a jóságos Istent életének, hitének, erejének megtartásáért, hogy országunk hajóját ezernyi szirtek és állandó veszélyek között kormányozza az Élet nagy vizein át, a magyar tenger, amagyar folyók minden vizei felé.

Ma ünnepet ül törvényhatóságunk. Ma emlékezünk, hódolunk és jubilálunk. A jubileumi ünnepi tónusához csak az öröm, csak a fény, csak a bizakodás színei illenek. És ezért én, minden tenger áldozat dacára is, amelyet már elszenvedtünk és minden súlyos helyzet dacára is, amelyben még ma is vergődünk, lelkem lelkéből hiszem, hirdetem és kilátom: Magyar testvéreim! Ha van még könny – és van kiapadhatatlan! – ha van még fájdalom – és van mérhetetlen! – úgy akkor van öröm is, van történelmi vigasztalás is és van, mert lenni kell, egy szebb, egy jobb kor is!

Méltóságos Főispán Úr! Mélyen tisztelt Ünnepi Közgyűlés! Az ünnepléstől, az emlékezéstől, az imádságtól felmagasztosult lelkünkből törjenek elő nagy és elszánt energiák. Törjenek elő és szakadjanak fel nagy és elszánt energiák föld-édesanyánkért és nemzeti vágyainkért; nagy és elszánt energiák országunk javáért és nemzetünk szolgálásáért; nagy és elszánt energiák az örök Magyarországért és a magyar élet kormányosáért. És nagy, elszánt energiák hatalmas szeretteinkért, minden magyarok szívének egybedobbanásáért és egy égbeható,égbehalló kívánságért: a magyar Ígéret földjének megtalálása után is éljen, sokáig éljen Horthy Miklós őfőméltósága!<<

A közönség felállott és úgy hódolt a Kormányzónak.

Végül dr. Puskás Dezső polgármester-helyettes a következő szövegű határozati javaslatot terjesztette elő:

3734 kig. [közigazgatási] 1930. 16. közgy. [közgyűlési]jkvi. [jegyzőkönyvi] szám

Baja város törvényhatósági bizottsága 1930. március hó 1. napján tartott ünnepi közgyűlésén egyakarattal a következőleg határozott:

Baja város közönsége vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága kormányzásának tizedik évfordulóján, a hálaimát fakastó szent érzésével mondott köszönetet Istennek, azért a végtelen kegyelemért, mellyel visszaadta a magyar nemzet életerejét.

A világháborúban dicsőséggel küzdő magyar hadsereg felbomlasztása, az ezt követő forradalom, proletárdiktatúra, megszállás, a nemzeti érzés és erkölcs meglazulása, a sír szélére sodorta a magyart. – Ebben a vigasztalan, nyomasztó nagy éjben vitéz nagybányai HORTHY Miklós őfőméltóságát választotta ki népe vezéréül az Úr. – Őfőméltósága a sír széléről a feltámadás útjára vezette nemzetét. Ezer veszély között végezte ő nemzetmentő nagy munkáját, mellyel visszaadata honfitársainak az isteni örök igazság vigasztaló hitét a magyar feltámadás éltető reményét, s kiváltotta a magyar nemes lelkek egyesülését, az újjáépítő nemzeti munkának a lélek mélyén fakadó elszánt akarását, s ezzel átnyújtotta nemzetének egy szebb, egy boldogabb jövő zálogát. – Megtanított bennünket arra, hogy az igaz hazafiság nem ékesszólás, hanem munka, nem gyűlölet, hanem szeretet, s hogy aki nem tud dolgozni, nem tud áldozni, az nem tudhat szeretni.

Baja város közönsége magyar lelki közösségben egybeforrva, a magyar szív minden melegével azt óhajtja, hogy váltsa valóra a Mindenható Őfőméltósága nagymagyar lelkének szépséges álmát, Magyarország feltámadását!”[3]

Az 1940-es díszközgyűlés

A második világháború árnyékában, egy speciális történelmi pillanatban tartott húszéves kormányzói jubileumon az ünneplés iránya egészen más volt. A náci Németország elsöpörte Lengyelországot, Nagy-Britannia és Franciaország ugyan hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, de „furcsa háborúban” várakoztak a megerősített védvonalaik mögött. A Szovjetunió megalázó vereséget szenvedett a szovjet–finn téli háborúban, és csak nehezen tudta érvényesíteni katonai fölényét északi szomszédjával szemben. Magyarország a tengelyhatalmak támogatásával eddig gyarapodott a háború alatt, az I. bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án visszatért a Felvidék déli, Magyarországgal határos része, valamint Csehszlovákia megszüntetése után 1939. március 15-én a magyar honvédség megszállhatta Kárpátalját. A területi gyarapodás, a trianoni béke revíziója hatalmas lelkesedést váltott ki a magyar lakosság körében. A németbarátságnak azonban már mutatkoztak a negatívumai is, mind a zsidótörvények meghozatala, a magyar szélsőjobboldal erősödése révén, bár az ország diplomáciailag ekkor még nem szigetelődött el, mivel 1939-ben utat nyitott a lengyel menekültek előtt, és rendezte külkapcsolatait a Szovjetunióval is.

A díszközgyűlés a tíz évvel korábbi menetrend szerint zajlott, először dr. Kászonyi Richárd főispán mondta el köszöntőjét, majd átadta a szót dr. Gonczlik Kálmán pápai prelátusnak, az ünnep szónokának. Gonczlik Kálmán a két világháború közötti bajai közélet meghatározó egyénisége; a kulturális életben – értett a zenéhez és az irodalomhoz –, a politikai életben – a közgyűlés tagja volt –, a közéletben – kitűnő szónok és oktató, újságíró és lapkiadó –, egyaránt napi szinten tevékenykedett. 1922-ben került Bajára a Szent Péter és Szent Pál templomba plébánosnak, e pozícióját nyugdíjazásáig megtartotta, miközben a hivatali ranglétrán fokozatosan haladt előre. A hittudományi doktorátussal is bíró „tudós papot” a bajaiak gyorsan befogadták, kedvelték. Ünnepi beszéde sokban eltért a tíz évvel korábbi Rusztek Károly-féle beszédtől. Gonczlik sokkal szenvedélyesebb hangnemet követ, kezdésként kiemeli a kormányzóvá választás apró részleteit. A trianoni országcsonkításról ismét szó esik, de előtérbe kerül vele együtt a revíziós politika sikere is. Kiemeli az első világháború személyi veszteségeit, sokkal emberközpontúbb megközelítést használ, ezért tér ki külön az iskolafejlesztésre. Az 1000 éves történelmi múltból az 1848-as forradalom és szabadságharc kap még szerepet, ott is hangsúlyozva a bukás utáni újjáéledést és megerősödést. A beszéd második részében külön méltatja Horthy emberi és államférfiúi nagyságát, a folyamatosan változó, hullámzó és bizonytalan európai politikai életben ekkorra már ő volt az állandóság és a stabilitás megtestesítője.

Az 1940. március 1-jén tartott díszközgyűlésen elhangzott beszédek:

„Felvétetett Baja város törvényhatósági bizottságának a Kormányzó Úr ő Főméltósága 20 éves országlásának megünneplése alalmából Baján, a városi székház nagytermében folyó évi március 1-én tartott ünnepi közgyűlésén. –

Jelen voltak:

Dr. nagykászonyi Kászonyi Richárd főispán elnökése mellett Dr. Arnold Lajos, Bernhart Ernő, dr. Bernhart Sándor, Bessenyői Miklós, Birinyi József, dr. Bíró Kornél, Csatlós Béla, dr. Cserta Péter, Diera Benő, Dunai Frigyes, Éber Sándor, Gáspár János, dr. Gonczlik Kálmán, Grünfelder Albert, Gugánovics Ferenc, vitéz Hódy György, Horváth Béla, dr. Jelich Mihály, dr. Józsa Gyyörgy, Juhász János, vitéz Kara János, Katanics Antal, vitéz Kárpáti István, Kemény Gábor, P. Kirchhoffer Pongrác, Klein Rezső, dr. Knézy Lehel, dr. Kocsis János, Kovács Imre, Kovács József, Korányi Lajos, Kós Sándor, Köbling Ernő, Krikovszky Vince, Lemberger Irma, Lóosz Mihály, vitéz Losonczy György, dr. Makray László, dr. Mamuzsich József, Manhold Jenő, Meskó Ottó, dr. Mészöly Miklós, dr. Milassin Jenő, Mormer Ferenc, dr. Nikolausz Béla, dr. Nyiraty Zsombor, dr. Pump Károly, dr. Puskás Dezső, vitéz Rapcsányi István, dr. Reiser Antal, Révi Ferenc, Sipos Gyula, dr. Szabó-Szabovlyevits Dusán, Szabó Antal, Szendrey Ferenc, Széczényi Imre, Sziebert Róbert, dr. vitéz Szikra Dezső, Szilágyi György, Ternák István, dr. Versényi Jenő, dr. Vuich Miksa, Vukivics Lajos, Zakariás Gyula, vitéz dr. Zákányi Andor, vitéz Zombola István törvényhatósági bizottsági tagok és meghívott vendégek.

A nemzeti Hiszekegy eléneklése után dr. nagykászonyi Kászonyi Richárd főispán a következő beszéddel nyitotta meg az ünnepi közgyűlést:

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

Igen tisztelt ünneplő közönség!

Nemzetek életében vannak történelmi fontosságú évfordulók, évfordulók, amelyeknél meg kell állani a rohanó életnek, meg kell állanivalamennyiünknek, hogy magunkba szállva megemlékezzünk a múltról és ebből erőt merítsünk a jövendőre.

Emlékezzünk! Ezelőtt húsz évvel az emberi elvakultság és gyűlölet Trianonban vesztő helyre vitték a magyar nemzetet, tagjait lecsonkították és a vérző tetemet ott hagyták az egész emberiség csúfságára a porondon, abban a biztos tudatban, hogy ez a vérző csonk, a magyar nemzet előbb utóbb úgyis elpusztul és mindörökre eltűnik a nemzetek nagy küzdőteréről.

De azok, akik reánk a halálos ítéletet kimondták, valamiről megfeledkeztek. Elfelejtették, hogy van felettünk egy igazságos Isten, aki nem hagyja el azokat, akik benne minden megpróbáltatás dacára is rendületlenül bíznak és elfelejtették azt, hogy a magyarból még nem pusztult ki fajának ősi szívós kitartása.

Az Istenben vetett hit és fajunknak szívós kitartása már meghozták az eredményt, mert a nemzet él, a nemzet öntudatosan küzd, a nemzet már meglátta küzdelmének első eredményét, a Felvidéket és Kárpátalját és a nemzet bizakodva tekint a nagy magyar feltámadás elé.

De hogy nemzetünk az Istentől el nem tántorodott, hogy a nemzet az ellenséges államok rettenetes nyomása dacára hazájához, ősi tradícióihoz, a keresztény nemzeti eszméhez hű maradt, hogy a nemzet a szenvedések és nélkülözések dacára is oly kitartással küzdött és dolgozott, azt annak a férfiúnak köszönhetjük, aki nemzetünk világnézetének az irányát megadta és a létért való küzdelemben vezette.

Ez a férfiú pedig a Kormányzó Úr Ő Főméltósága.

És most, amidőn az Ő országlásának huszadik évfordulóját ünnepeljük, Baja város közönsége mélységes magábaszállással, először is a Mindenhatóhoz fordul, hogy hálát adjon Neki azért, hogy az utóbbi válságos húsz esztendőben a nemzet élére a Kormányzó Úr Ő Főméltóságát állította. Ünneplő lélekkel, mély hódolattal és soha el nem múló hálával tekintünk fel Kormányzó Urunk Ő Főméltóságára és arra kérjük a Mindenhatót, adja bőséges áldását Reá és országlására, hogy megkezdett munkáját, az új honalapítást eredményesen tovább folytathassa és jutalmazza meg Őt valamennyiünk legfőbb vágyának teljesülésével, az integer[csorbítatlan egész] nagy Magyarország feltámadásával.

Majd dr. Gonczli Kálmán pápai prelátus, th. bizottsági mondta el alább leírt ünnepi beszédét.

Elhallgatott már az ünnepi Te Deum: Az ünnepi hangszóró zeng! mindenki hallja, mert a szívek harangja zúg. Ünnepi szava bejár hegyet-völgyet, kastélyt-kunyhót, nyomortanyát és fényes palotát, mert aki miatt szól, az ebben a hazában mindenkinek mindene, s akiknek szól, azok mindnyájan édes testvérek…

Nem ez az első harangszó, - itt az ünnepin van a hangsúly. Mert először akkor csendült meg, amikor a ködös-esős novemberi délelőttön megérkezett a bűnös Budapest piszkos utcájára fehér lován a fehér lovag, az első igazi magyar hadsereg legendás fővezére, Horthy Miklós… És zúgása rettenet volt a vér és átok szolgáinak – és vigyasztalás a vérző szíveknek és lankadt lelkeknek. A gyászlepellel bevont virágcsokor elfogadójának könnyező szeme és acéllá keményedett ökle harangzúgás közben sepert el emberi aljasságot, zúzott össze gyilkoló gonoszságot és áztatott fel és gyógyított meg alvadt vérben üszkösödő sebeket! – És a harang szaván zengett a fővezér szava: eltiprok minden megmozdulást, amely az aléltságbólfelébredt nemzet élete ellen tör!

Másodszor akkor zengett ez az ünnepi harangszó, amikor ma húsz éve apátlan-királytalan nemzetünk atyát és védelmezőt nyert, amikor felhangzott Horthy Miklós kormányzó ajkáról a sötét márciusi napon: isten engem… Micsoda igézet és micsoda igézet! Az országház pincéjének falán megelevenedett a legigazibb magyarok vére és ujjongott és igért szebb életet, az egész magyar életet, minden férfias magyar voltát esküjére föltevő kormányzó kipirult arcán és ünnepelt az extázisban tomboló legjobb magyarok szívében! És ma harmadszor hangzik a harangszó, az ünnepi harangzúgás.

Mindegyikünk örömben úszó szívében itt zúg és adja fel a kérdést: miért az ünnepi harangszó? Olyan igaz ez, mint a másik kettő, amelyeket zúgásában, pezsdítő erején messze fölülmúlni látszik!? A felelet megadásakor emlékeznünk kell: négy éves háborúra, vörösökre, románokra… Az emlékezés jelent másfélmillió hősi halottat és munkaképtelent, szétdarabolt hazát, meggyalázott becsületet és kirabolt országot… Istenem, mi volt akkor a magyarok hazája: hol volt belőle az erő, hol volt az élet, hol volt a rend, hol volt a mindennapi kenyér?... Nem lett-e a széttépett haza megmaradt része jól őrzött börtön, ahova bemenekülni lehetett az üldözötteknek, a szolgaságot és aljasságot nem bírók, de a jól elkészített terv szerint fel kellett falniok egymást a börtönbe zártaknak!... És? a börtönben megindult az élet: a tavasz rügyeket fakasztott a fán és megindult a haladás és a kitárt ablakokon beszállott az élet! Megérkezett az elhagyottak és árvák atyjának követe és a magáratalált főváros örömujjongva köszöntötte a pápa őszentsége követét… Megjött az élet. Nem jártak csonkán – bénán a harc megnyomorodott hősei és nem nyekergették kintornáikat az utcákon és utakon, kapuk alatt és falvakban, – hanem részt kaptak a földből, amelyért véreztek és új házacskáik minden város és minden falu határán hirdették a haza háláját harcosai iránt. És megépültek a gazdag testvérek és hálás városok ajándékain, az új hitbizományok a vitéze piroscserepes házai és a vitézi rend tagjai élő láncban fogták össze a haza négy táját és vetették az ugart!

Hazajöttek az elrabolt városok száműzöttjei, a tudomány csarnokai: az egyetemek és nevelték a csonkahazában a nagy országnak az intelligenciáját és adták a kultúrfölényt! És felfedeztetett a magyar tanyavilág, a magyar falu és telehintődött a magyaros, gyönyörű stílusú iskolákkal a magyar Alföld és amit elmulasztott a magyarságnak megadni a nagy ország, azt bőkezűen ajándékozta most a szegény Alföldnek a csonka haza. A sokezer új magyar iskola kiáltja bele a világba a magyar élniakarást. Elmondjam-e, mint vette le egymás után az elviselhetetlen terhet a legszegényebbek válláról az országos társadalombiztosító és miként lett mindig emberségesebb a szaporodó emberek sorsa, miként vetettük le rongyainkat és miként öltöztünk bele a virágzó élet ruháiba? És, amikor a magunk verejtékének kincse mellett, a kölcsönt is elköltöttük és a nagy nekiindulás és a mindent nemcsak pótolni, de alkotni akarás bőven omló szaruján minden kifolyt, akkor nem találta-e meg a bölcs figyelő szem és az országot őrző kormányos a nagy takarékoskodót, aki a fösvény okos szeretetével nyesegette le a nem szükséges, bőven támadt hajtásokat a nemzet fájáról és tisztogatta meg a fát, hogy szükséges gallyai számára legyen elég termő erő… Majd, amikor az új kor eszméi megtették felénk is első lépésüket és áttörvén a mondvacsinált határokon, itthon is kezdték hevesebb dobogásra indítani a szíveket és új kívánságokra hangolni a lelkeket, nem állította-e habozás nélkül az új eszmék szinte gátlás nélküli harcosát az élre és nem látta-e mindenkor örömmel zsendülni a vetést és nem élvezte-e mindenki boldogan az új kor szárnybontogatását?! És amikor az új eszmék és új irányok olyan indulatokat hoztak és a boldogító szavakat kétségbeesésbe kergető tettek kísérték és amikor ezért szembekerültek a régi jóindulatú emberek és az új eszmék hívei a gátlás nélküli önzőkkel, vagy elvakult meggondolatlanokkal és roppanásig feszült minden, nem jött-e az örökké mosolygó férfiú és nem lett-e csendesség a hullámok felett és nem alakult-e ki egy megért légkör, amelybe már nem hiába hullottak a szociális megújulásnak életerőtől duzzadó magvai és a boldogulás útjaira vezetett, jövőjében hinni tudó nemzet számára nem érkezett-e el a bölcs vezetőtől megszolgát idő, amikor a munkás kezekbe oda lehetett adni az életet védő töltött puskát és amikor vártan és sóvárgottan repülhetett fel a kiművelt fejekre a katonacsákó? Az anyagi rend, a tudást jelentő kultúrfölény után megjött a hadsereg, az igaz magyar hadsereg!

És végezetül elképzelhetetlenül és váratlanul képes lett a nemzet hadserege minden kiadásának fedezésére is. És betetőzésül megalakította bölcs kormányos hazájának a sokat lenézett, sokat gyalázott feudális grófokból és megvetettnek kikiáltott feudális urakból kormányát. S ez a grófi és feudális kormány dicső elődjének, az 1848-nak másaként itt áll és két kézzel készíti, alkotja törvényeit, amelyek megszüntetik évtizedek szociális elmaradottságát, gazdag nagy nemzetek mintájára megadják a magyar dolgozóknak is a legkisebb munkabérben a mindennapi kenyeret, a szociális gondozásban az egészséget, öregségi biztosításokban a megbékélést, a szegény ember sorsával és megadják mindezzel azt az érzést, hogy a haza valóban mindenkinek gondozó házává lett, amelynek asztalán az élet utolsó percéig meg lesz a szegett kenyér. Itt lett húsz esztendő bölcs, higgadt, szerető kormányzó munkájával atyjává a magyar nemzetnek Horthy Miklós kormányzó.

Már ezért is zengjen az ének Róla és szóljanak az ünnepi harangok! Amíg országát rendbe hozni, népe sebeit gyógyítani akarta és tette sikerrel, akkor és addig másra nem gondolt, horizontjának határt vont a trianoni vonal? Ki hinné ezt Róla? Nem soha-soha egyetlen percre sem… Ennek az egész magyarnak szeme a végtelen Tiszaháton az akadálytalan tekintethez szokott a pusztán és a végtelen tenger síkon edzette ahhoz, hogy végig lásson mindent. Ez a látás a kék Adriától a magas Tátráig – Nándorfehérvárig és a Retyezátig ér! Hogy közben akadályok tornyosulnak és állják el a szemhatárt, ő nem törődik ezzel, ez csak annak akadály, akiben a láb jár és nem a lélek!... Benne a lélek jár!...

Ez járt a mohácsi síkon, amikor kinyújtotta a kárunkon meggazdagodott szomszéd felé a béke jobbját. A lélek járt: amikor a német nagy birodalomban járt és minden szava a visszavonhatatlan tetté vált!... A lélek járt benne: amikor a napsütéses Itáliának önzetlen utcanépe virágot szórt reá és fennkölt hitvesére és ünnepelte Európa legszebb emberpárját! – A lélek járt benne, amikor az eucharisztikus kongresszuson a világ csodálatára hódolt a népek és nemzete Urának és a sorsok Intézőjének!

20 év óta Benne a lélek jár, azért lett Európa legdélcegebb férfia, legbátrabb uralkodója, leglovagiasabb tárgyalófele és legmegbecsültebb diplomatája. Hol vannak már, akik csak lábon jártak? Hol vannak a nagy méregkeverők és hazudozók?... Hol vannak népek és nemzetek, országok? Hol vannak nálunknál sokkal nagyobbak és magukat örökké élőnek hirdetők? A testben járóknak porladás a sorsuk! A lélekben járóké megbecsülés és élet! – amely nagyobbít és fejleszt, új életet fakaszt!

Vagy nem? Hát a liliomos herceg napján nem indult el a magyar élet és nem vitt-e a csúnya őszbe derült tavaszt? És nem járt-e és nem röpült-e csikorgó téli éjszakákon száz kilométereket és nem állította-e fel a magyar zászlót az ezeréves magyar határon?

Fehér lován a fehér lovag nem járt-e, mint a lélek és az élet vivője? Ezért és így lett Horthy Miklós kormányzó az ország gyarapítója, aki vérét ontotta a Novarrán[4] és életét áldozza mint kormányzó!

És ezért száll fel ma az ének Érette. Ezért zúg az ünnepi harangszó minden magyar szívben miatta! És ebben az ünnepi órában ezért száll fel imánk és harsan fel szavunk:

Isten áldja és védje a magyar nemzetet! Isten áldja és gyarapítsa a magyar hazát! Isten áldja és oltalmazza és éltesse Horthy Miklóst!

Az ünnepi beszéd elhangzása után dr. Puskás Dezső polgármesterhelyettes a következő határozati javaslatot terjesztette elő:

3.468. szám. kig. 1940.

Dr. nagyászonyi Kászonyi Richárd főispán indítványozza, hogy az ünnepi közgyűlés a Kormányzó Úr ő Főméltóságát 20 éves országlásának évfordulóján a magyar lélek bensőséges hálájával, a magyar szív hűségének, szeretetének tiszta érzésével s mély hódolattal köszöntse.

Határozat.

Baja thj. város ünnepi közgyűlése kitörő lelkesedéssel fogadja a főispán úr indítványát s elhatározza, hogy a Kormányzó Úr Ő Főméltóságát, 20 éves országlásának évfordulóján, a magyar lélek bensőséges hódolatával és a magyar szív szeretetének, hálájának és hűségének tiszta érzésével köszönti.–

A nemzeti hála mélységes átérzésével emlékezik meg a város közönsége a legelső magyar ember ősi szellemének új életre hívó első megnyilatkozásáról.

Ő Főméltósága az Isteni igazságnak és a magyar élet végtelenségének hitével, a magyar feltámadás lelki készségének erejével kivezette nemzetét, az elmúlással fenyegető magyar éjszakából. Az Ő ősi magyar lelkének egyesítő, alkotó ereje ma sem tűr megalkuvást, megállást, hanem a nemzeti szellem hatalmával, a magyar nemes lelkek egységével, a magyar feltámadás elszánt akaratával vezeti nemzetét történelmi hivatottságánakbetöltéséhez.–

Baja város közönsége imádkozó óhajtással kéri a Mindenhatót, kísérje gazdag áldásával, Ő Főméltósága áldásos és eredményes nemzetmentő munkáját, magyar lelkiséggel és hittel teljes küzdelmét.–

A közgyűlés a határozatot Ő Főméltóságához a Kabinetiroda útján hódolattal felterjeszti.–

Ezután dr. Makray László törvényhatósági bizottsági tag a díszközgyűlésnek jegyzőkönyvi megörökítésére tett indítványt.

A díszközgyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésére elnöklő főispán dr. Szabó-Szabovlyevits Dusán és dr. Milassin Jenő törvényhatósági bizottsági tagokat kérte fel.

Az ünnepi közgyűlés a Himnusz eléneklésével ért véget.”[5]

Összegzés

A két ünnepi beszéd speciális történelmi pillanatban született beszédek Horthy Miklósról, az államfőről. Mindkettőt áthatja a kor jellegzetes patetikus hangneme, és mindkettőben benne van írója egyénisége is. Az elsőben a közoktatásban tevékenykedő hivatalnok precizitása, a másodikban az akkor már pápai prelátusi címmel bíró egyházfi érzelmekre ható szónoklata. Az 1940-es ünneplés fényeit már elhomályosították a világháború eseményei, és ekkor még senki sem tudta, hogy Horthy Miklós a náci Németország oldalán egy újabb világégés felé vezeti Magyarországot, amelynek a vége ismét csak hatalmas veszteségek és pusztítás lesz.

Bibliográfia

Levéltári források