A KALOCSAI ISKOLANŐVÉREK NŐNEVELŐ

INTÉZETE AZ 1860-AS ÉVEKBEN

A budatétényi székhelyű, 2004-ben alapított Klauzál Gábor Társaság azzal a céllal jött létre, hogy Klauzál Gábor (1804–1866), az első független magyar kormány mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi minisztere, egyúttal budatétényi gazdálkodó, közösség- és kultúrateremtő hazafi szellemi és tárgyi hagyatékának ápolását, megőrzését és megismertetését elősegítse.[1] A társaság foglalkozik – többek között – a Klauzál családtagok, leszármazottak életútjának feltárásával is. Klauzál Gábor és második felesége Schmidt (Kovács) Emma házasságából három gyermek született, közülük a legidősebb, Klauzál Emma (1854–1931) az 1860-as években a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek kalocsai nőnevelőintézetének növendéke volt.[2]

Hódi Szabolcs, a társaság titkára, helytörténet-kutató – „civilben” hidászmérnök – azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítsek Klauzál Emma Kalocsán töltött iskolai éveiről minél több anyagot gyűjteni. Régóta foglalkozom a kalocsai iskolanővérek történetével, de ez a megkeresés szembesített azzal a ténnyel, hogy mennyire keveset tudunk az 1860-ban indult kalocsai lányiskola első évtizedéről. A téma megközelítése is szokatlannak tűnt, hiszen eddig általában egy fiókház, egy társulati szintű vállalkozás vagy egy konkrét nővér életrajza állt a kutatók érdeklődésének fókuszában. Nehezítette az adatszolgáltatást, hogy a Klauzál Emma által látogatott lányiskola körülbelül csak egy évtizedig funkcionált eredeti formájában, annak részletes működéséről nem állt rendelkezésre sem levéltári primer forrás, sem nyomtatásban megjelent iskolai értesítő vagy évkönyv, ráadásul a legtöbb lányoktatással foglalkozó szakirodalom is csak az 1868-as népoktatási reform utáni történéseket, eredményeket tárgyalja, az azt megelőző időszakot mindössze felszínesen érinti.[3] Kiindulási pontként csupán az iskolanővérek két, 1900-ban, illetve 1925-ben megjelent társulattörténeti művére hagyatkozhattunk.[4] Az innen gyűjtött információk alapján fel lehetett ugyan vázolni az 1860-ban indult nevelőintézet működésének általános rajzát, de olyan részletekbe menő kérdésekre, hogy Klauzál Emma mettől meddig járt ebbe az iskolába, kik voltak a tanárai, illetve osztálytársai, nem kaptunk választ.

A legkézenfekvőbb forrástípust képező iskolai anyakönyvek a kutatói megkeresés időpontjában, azaz 2022 nyarán még nem voltak levéltári őrizetben, bár az utódintézményeknek tekinthető iskolák – a nővérek kalocsai elemi népiskolája és polgári leányiskolája – iratainak egy része korábban már bekerült a területileg illetékes levéltárba.[5] A legkorábbi anyakönyvek sorsáról a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár sem rendelkezett információval, sőt a nővérek egykori kalocsai épületeiben működő jelenlegi iskolák vezetői sem tudtak ez ügyben felvilágosítással szolgálni. Bár felmerült annak lehetősége, hogy az iratok a keletkezésük óta eltelt több mint 160 év viharos történelmi eseményei során megsemmisültek, szerencsére nem ez történt. Az MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltára belső nyilvántartásait átvizsgálva kiderült, hogy a keresett iratok nagy valószínűséggel az egykori jezsuita kisszeminárium épületében, az 1948-as államosítás után nyolcosztályos lányiskolaként, ma a Kalocsai Fényi Gyula Általános Iskola Belvárosi Általános Iskolájaként működő intézmény irattárában lehetnek. Az iskola igazgatója – Hódi Szabolcs kérésére – ellenőrizte az információkat, és meg is találta Klauzál Emma nevét a – Franz Mária Terézia, a kalocsai iskolanővérek általános főnöknője által szignált – 1860-as évekbeli iskolai anyakönyvekben. Mivel ezek a dokumentumok minden szempontból „levéltárérettnek” minősülnek, ezért az MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltára kezdeményezte az immáron pontosan beazonosított anyakönyvek levéltári átvételét. Az iratok beszállítása 2022. szeptember 30-án megtörtént.[6] Az iratátvétellel nem pusztán a már levéltárban lévő iskolai irategyüttesek gyarapodtak, hanem lehetőség adódott részletesen feltérképezni egy saját korában is speciálisnak számító lányiskola működését.[7] Ezen iskolai anyakönyvek ugyanis sokrétű vizsgálatra, többirányú kutatói megközelítésre kínálnak módot. Néhány elemzés és az abból levont tanulságok már publikációvá érettek.[8] Az anyakönyvek adatai további számos ponton kiegészíthetik a kalocsai iskolanővérek első lányiskoláira vonatkozó eddigi ismereteinket. Az alábbiakban ezek összefoglalása következik.[9]

A kalocsai iskolanővérek megtelepedése Magyarországon

A 19. században Magyarországon a lányoktatás szervezetlen keretek között zajlott. Az alapvető ismeretek elsajátítására szolgáló elemi iskolák egy része – kényszerűségből – koedukált volt ugyan, de lényegesen kevesebb lány járt iskolába, mint fiú.[10] Magasabb szintű képzést csak a tehetősebb polgárok, illetve az arisztokrata családok tudtak biztosítani leányaik számára. Ezt a feladatot gyakran saját nevelőnőre bízták. Akik ragaszkodtak az iskolai keretek között folyó oktatáshoz, azok számára megoldást jelenthettek a viszonylag kis tanulói létszámmal működő, tandíjas magániskolák. A század ’30-as éveitől egyre több magánkézben lévő nőnevelőintézet nyílt, 1857-ben a fővárosi magánneveldék száma elérte a 40-et.[11] A lányoktatás fontosságát sokan hangsúlyozták, de a nőnöveldékkel kapcsolatos sokrétű problémára – a magas tandíjra, a szülői háztól való távolságra, a megterhelő tananyagra – is felhívták a figyelmet. Ahogy egy korabeli újságcikk fogalmazott: „[…] mennyi nehézséggel kell megküzdenie a szülőnek azon elhatározásig, hogy leányát növeldébe adja, részint mert a neveltetés igényelte költségeket módjával arányban nem találja, részint mivel közelében növelde nem létezvén, gyermekét idegen messze világba, ismeretlen viszonyoknak átadni szülői gyöngédsége ellenzi, s ennyi áldozat után, gazdagon remélt örömek helyett azon leverő valóval találkozik sokszor, hogy a hazahozott gyermek egykor oly vidám kedélye a növeldében reá ügyetlenül halmozott terhek alatt, miket szívvidító, lélekemelő szórakozással ellensúlyozni elmulasztottak, összerogyott, s a fiatal, egykor oly rugalmas akarat, kedvét, erejét a további önképzéshez végképp elvesztette[…].”[12]

A világi tanítónők mellett egyházi személyek is foglalkoztak lányoktatással. A katolikus tanító apácarendek közül Magyarországon már a 17. században megtelepedtek az orsolyiták és az angolkisasszonyok. A 19. század közepén pedig több egyházi vezető is a szerteágazó rendcsaláddá terebélyesedett Notre Dame (Miasszonyunkról nevezett) iskolanővérekben látta a honi lányoktatás felvirágoztatásának lehetőségét. A rend legrégebbi ágából származó nővérek, a Miasszonyunk Kanonokrend, más néven az ágostonos kanonisszák magyar földön először Pozsonyban nyitottak iskolát 1747-ben. Ezt követték későbbi alapításaik, például a pécsi 1851-ben. A csanádi püspök hívására 1858-ban a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek központjából, Münchenből érkeztek nővérek Temesvárra, akik szintén számos településen alapítottak iskolákat, például 1873-ban Szegeden.[13]

1. Kunszt József (1790–1866) kalocsai érsek
(Iskolanővérek története 1900, 3.)

Kunszt József[14] kalocsai érsek – más magyar főpapokhoz hasonlóan, akik a nemzet kulturális fejlesztésén, a leendő magyar, keresztény anyák szellemi és lelki képzésének előmozdításán fáradoztak – már régóta foglalkozott a gondolattal, hogy székvá­rosában nevelő- és tanítóintézetet létesít lányok számára, amely „egyházmegyéje távoli vidékeit is bevilágítaná”.

1857-ben a Marienbadban pihenő Kunszt érsek megismerkedett a budweisi püspökkel, akinek egyházmegyéjében, Horazdiowitzban már sikerrel működött a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek csehországi anyaháza. Kunszt arra kérte a budweisi püspököt, hogy küldjön néhány iskolanővért a Kalocsán alapítandó zárdába. A püspök továbbította Kunszt József kérését Franz Mária Terézia főnök­asszonynak,[15] a cseh társulat vezetőjének. Bár megemlítette a zárdaalapítással járó nehézségeket, és jelezte a megfelelő munkaerő Csehországban is érezhető hiányát, mégis eleget kívánt tenni a kalocsai érsek kérésének, hogy „Magyarország is élvezhesse a leányifjúság vallás-erkölcsi nevelésének áldásait”. A kérés elől Franz Mária Terézia főnöknő sem zárkózott el.

2. Franz Mária Terézia (1825–1911), az iskolanővérek főnöknője 1860-ban
(Iskolanővérek története 1900, 14.)

A magyar nyelvismeret hiányából fa­ka­dó nehézségek leküzdésére azt a megoldást javasolta, hogy az érsek küldjön a horazdiowitzi anyaházba magyar jelöltnőket, hogy ott kiképezzék őket hivatásukra, valamint hogy a csehországi nővéreknek is alkalmuk nyíljon a magyar nyelv tanulására. Kunszt elfogadta a főnöknő ajánlatát, felhívására jelentkezett is öt magyar lány, akik 1858. július 30-án megérkeztek Horazdiowitzba.[16]

Franz Mária Terézia 1859 szeptemberében látogatott Magyarországra, ahol megtekintette a – horazdiowitzi anyaház által benyújtott elképzelések, illetve igények figyelembevételével – Rösner Károly (Karl Roesner) bécsi mérnök tervei alapján, Zofahl Gusztáv építész kivitelezésével készülő kalocsai zárdát és kápolnát.[17] Kunszt érsek már ekkor felvetette annak lehetőségét, hogy a cseh társulat székhelyét helyezzék át Kalocsára, mivel a kongregáció itt is gyorsan terjeszkedhetne, és „tág teret találhatna üdvös működésére”.[18]

3. A kalocsai zárda és templom rajza
(Vasárnapi Ujság, 8. évf. 7. sz. 1861. február 17. 76.)

Ez idő alatt a magyar jelöltnők Csehországban felkészültek, és méltónak bizonyultak az újoncidő, a noviciátus megkezdésére, így felölthették szerzetesi ruhájukat, azaz a társulaton belüli szóhasználattal élve: megkapták a beöltözést.

Az 1860 nyarára elkészült kalocsai új zárdaépület ünnepélyes átadását Kunszt érsek szeptember elejére tűzte ki. Horazdiowitzból 1860. szeptember 3-án kelt útra tizenkét nővér – köztük maga a főnöknő és az öt magyar újoncnő –, illetve még három jelöltnő, hogy átvegyék első magyarországi iskolájukat.[19] A nővérek szeptember 7-én érkeztek meg Kalocsára, és másnap, Szűz Mária születése ünnepén hallgathattak először misét az érsek által már korábban felszenteltetett zárdatemplomban. A zárdaépület ünnepélyes átadására vasárnap, szep­tember 9-én került sor. Kunszt érsek a nővérek számára, a kalocsai zárda örökös ellátása címén, kötvényekben százezer pengő forintos tőkét tett le.[20] A nővérek október 3-án kezdték meg mind a bentlakó, mind a bejáró növendékek tanítását. A megfelelő munkaerő hiánya azonban hamarosan az internátusban és a ház körüli munkák terén is jelentkezett. Ezért a főnöknő Csehországból kért segítséget, ahonnan decemberben meg is érkezett egy nővér négy jelöltnő kíséretében, akik részben a tanításban, részben az egyéb teendők elvégzésében segédkeztek.[21]

4. Az alapításkor Csehországból érkezett, 1900-ban még élő iskolanővérek
(Iskolanővérek története 1900, 16.)

Franz Mária Terézia főnöknő szándéka szerint – miután 1860 őszén a Magyarországra diszponált nővéreket Kalocsára kísérte – egy év múlva visszatért volna Csehországba, ám ez végül nem így történt. Franz Mária Terézia ellenezte a társulat túl gyors terjeszkedését, amit viszont a hirschaui plébános, a Miasszonyunkról nevezett Sze­gény Iskola­nővérek társulatának csehországi meghono­sítója igencsak szorgalmazott. Ráadásul ekkor indult a német anyanyelvűek elleni cseh mozgalom, ezért Franz Mária Terézia visszatérése Csehor­szágba nem volt kívánatos. Mindezek következtében megkezdőd­tek a végleges elváláshoz szükséges intézkedések. A Kunszt érsek és a budweisi püspök között folyó tárgyalások eredményeként Kalocsa önálló, független anyaháza lett a Miasszo­nyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes Társulatának.[22]

A külső iskola első évtizede

5. A kalocsai zárda és templom rajza
(Értesítő 1934/35. 13.)

Az 1860-ban alapított kalocsai intézetben az első időszakban kétféle iskola működött.[23] Az egyiket a helybéli, ún. „külső”, vagy más néven bejáró növendékek látogatták. Ezek a diákok korábban – az iskolanővérek megérkeztével feleslegessé vált, így megszüntetett – városi lányiskola tanulói voltak. A külső növendékek számára az új épület földszintjén négy osztálytermet rendeztek be. Az intézet emeleti részét a „belső” növendékek, azaz a „művelt családok zsenge leánykái” foglalták el.[24] Ez utóbbi diákcsoport tagjai – mérsékelt tandíj, azaz évente 128 forint ellenében[25] – bentlakásban és élelmezésben, azaz internátusi ellátásban részesültek, illetve a kötelező tanórákon kívül, fakultatív módon – külön honorárium lefizetése mellett – lehetőségük nyílt művészeti és idegennyelvi képzéseken is részt venni. Az első tanévben a külső iskolát 343, a belsőt 42 növendék látogatta.[26]

A külső iskolába minden valószínűség szerint csak helyi lányokat vettek fel, hiszen az iskolai anyakönyvben nem tüntették fel a diákok lakhelyét, ez magától értetődően Kalocsa volt. A bejáró növendékek elemi iskolája az 1860/61-es tanévtől az 1865/66-os tanévig csak I-II-III. osztályokkal működött. A legnépesebbnek mindenkor az I. évfolyam számított,[27] ezt az osztályt már 1863-ban párhuzamosítani kellett, és még így is 100 fő feletti létszámú volt egy-egy közösség. A második évfolyamra kevesebben jelentkeztek, az ide járók száma 69 és 129 fő között ingadozott. A harmadik évfolyam még csekélyebb érdeklődőt vonzott, ott csupán 21–51 lány tanult. Az iskola negyedik évfolyamát csak az 1866/67-es tanévben nyitották meg, ezt az osztályt 11–17 diák látogatta. A nagy lemorzsolódás oka lehetett, hogy sok szülő megelégedett azzal, ha lányuk a legalapvetőbb ismereteket elsajátította. A kevésbé tehetős családok leányaik munkaerejét csak a lehető legrövidebb tanulmányi időszakra tudták nélkülözni. Bár lehetőség lett volna magasabb szintű tudáshoz hozzáférni, de ehhez hiányzott a családok részéről az akarat és az igény. Több esetben pedig előfordulhatott, hogy anyagi nehézségek is álltak a háttérben. A nővérek ugyanis feljegyezték az iskolai mulasztások okait, ott pedig többször is előfordult a „ruhahiány”.

6. Külső iskolások udvara
(Iskolanővérek története 1900, 18.)

Az 1868-as népiskolai törvény után – kicsit késve –, 1871-ben nyílt meg az iskola ötödik, két évvel később pedig a hatodik évfolyama. Az erre az oktatási formára épülő további két évfolyamos felsőbb lányiskolát csak az 1878/79-es tanévben indították el.[28]

Az iskolát megkezdő lányok életkora igen széles skálán mozgott. Az első tanév első osztályosai között találunk 5 és 13 éveseket is, igaz azonban, hogy a nagy többség 7–10 esztendős volt. A rendkívül nagy létszámú első évfolyamot csoportokra – az anyakönyv szóhasználatával „csapatokra” – osztották. A csoportbontás rendezőelvét utólag nehéz megtalálni. Az biztos, hogy nem a diákok életkorát és a nem vezetéknevük betűrendjét vették alapul. Egyes években azokat sorolták egy „csapatba”, akik húsvét után kezdték meg tanulmányaikat. Nem tekinthetjük csoportalakító tényezőnek a lányok különböző fokú előképzettségét sem, hiszen az első osztály mindenképpen alapozó évfolyamnak minősült. A növendékek tantárgyai között „vallási első fogalmak”, valamint az olvasás, írás és a számolás „elemei” szerepeltek.

A második évfolyamon a kevesebb tanuló miatt már sem csoportbontásra, sem az osztályok párhuzamosítására nem került sor. Itt a diákok hittant, olvasást, nyelvtant, szépírást tanultak, ezen kívül fejszámolásból és „jegyekkeli számolásból” kaptak osztályzatokat.

A III. osztályosok hittan tananyaga bibliai történetekkel egészült ki, ezen kívül a „gondolatkifejezés” és a szépírás került fel a tantárgyak listájára.

Az első tanévekben még egyik osztály tagjai sem tanultak németet, az 1865/66-os tanévben a II. évfolyamosok németül csak az olvasást sajátították el, a második félévben azonban már a német szépírásukat is értékelték. A következő tanévben a két felsőbb évfolyamon már minden tantárgy megjelent németül is, egyedül a számolás folyt továbbra is anyanyelven.[29]

Az 1870-es években épült be az iskola tananyagába a természettan, a világtörténelem, az ének, a kézimunka, a rajz, illetve a test- és illemgyakorlatok. Az 1881/82-es tanévben szerepelt a tantárgyak között utoljára a német nyelv.[30] Az 1868-as iskolareform után ez a külső iskola elemi népiskolává alakult át, és továbbra is csak lánytanulókat vett fel.

7. Az elemi népiskola egyik terme
(Iskolanővérek története 1900, 20.)

Mindennapi élet a kalocsai belintézetben

A nővérek másik, szintén 1860-ban megnyitott intézménytípusa a korabeli dokumentumokban „nőnövelde”, „belintézet”, „belső iskola” néven szerepel. Bár az oktatott tananyag sok hasonlóságot mutatott a külső iskola tantárgyaival, ezt az intézetet mégis egy speciális igény hívta életre. A nőnövelde – a fizetendő tandíj ellenére – nem feltétlenül az „úri”, a tehetősebb, inkább a lányainak jobb minőségű, sokrétűbb oktatást nyújtani szándékozó családokat célozta meg.

A bentlakásos növelde zárt közösséget alakító intézményként működött. A belintézetben a növendékek a bejáró tanulóktól szigorúan elkülönítve éltek a közös használatú épület emeletén, oktatásuk is teljesen külön zajlott. A nővérek a bentlakókra külön szóval – „Zögling”-ként, azaz növendékként – hivatkoztak, ezt az elnevezést ugyanakkor soha nem használták a bejáró, külsős tanulókra.

8. Az internátus folyosója
(Iskolanővérek története 1900, 26.)

A belső intézet nemcsak magasabb színvonalú képzést nyújtott, mint a nyilvános iskola, de itt – éppen zártságának, az együtt töltött közös idő hosszabb tartamának köszönhetően – a hangulat is családiasabb jelleget öltött.

A nővérek 1860 nyarán az országos sajtóban népszerűsítették újonnan megnyitandó intézetüket.[31] A nőnövelde alapszabályait és a növendékek felvételének feltételeit a Vasárnapi Ujság és a Katholikus Néplap is leközölte.[32] Ezekből a forrásokból tudhatjuk, hogy a „nevelőintézet feladata leend a növendék-leánykákat azon házi és családi erényekre képezni, amelyek által Isten előtt kedvesekké, családjaiknak hasznosakká és hasonlóik előtt követésre méltókká legyenek. Az iskolanénék mindenek előtt törekedni fognak növendékeiket a szent vallásban nem csupán oktatni, hanem őket főleg oda vezérelni, hogy a vallás alapeleveitől bensőleg áthatva, azokat a gyakorlati életbe átvinni, tetteik kiindulási- és végpontjául tekinteni megtanulják. Az iskolanénék iparkodnak a növendékek elméjét és szívét egyaránt képezni, nemesíteni, és a serdülő leányokat állásuknak és hivatásuknak megfelelő ismeretekre tanítani, beléjök a munkásság, rend és józan takarékosság iránti szeretetet csepegtetni.”[33]

Az intézet tehát egyértelműen megfogalmazta saját célját: nem pusztán a közismereti tárgyak oktatására szorítkozott, hanem a beiratkozott lányokat a korszakban elfogadott nőideállá, jó katolikussá, megfelelő háziasszonnyá, megbízható családanyává kívánta nevelni.

A nővérek 1860-as prospektusukban azt ígérték, hogy a bentlakó növendékeket megtanítják minden női munkára, különös tekintettel a hasznosakra és a „nőknek elkerülhetetlenül szükségesekre”, például: kötésre, fehérneműk és más ruhadarabok szabására, varrására és javítására.[34] A lányiskolai képzést hirdető kiadvány szerint „a növendékek útmutatást kapnak még a sütés-főzésben is és általában a belső háztartás, valamint a külső házvitelben előforduló női foglalatosságokra is előkészíttetnek.” A növendékekkel szemben elvárás volt, hogy „önmaguknak kisebb szolgálatokat” – ágyazást, öltözködést, levetkőzést – megtegyenek.[35]

9. A növendékek egyik lakószobája
(Iskolanővérek története 1900, 24.)

Az internátusban „elzárt” lányközösség legjellegzetesebb foglalkozása a kézimunka volt. Erről tanúskodtak az intézet keresztöltéssel vagy laposhímzéssel díszített, biedermeier rózsacsokros aszal- és zongoraterítői, falvédői, díszpárnái.[36]

A kézimunka-tanítás, illetve az egyéb háztartási ismeretek elsajátítása bizonyára délutánonként, nem a kötelező tanórák terhére – és érdemjegy adása nélkül – történt, hiszen a kezdeti időszak iskolai anyakönyveiben nem szerepelnek ezek a tevékenységek.

10. A növendékek egyik hálóterme
(Iskolanővérek története 1900, 26.)

A nővérek a növendékekre a hálótermekben is gondosan és folyamatosan felügyeltek, illetve a tanítónők az óraközi szünetekben is a növendékek között tartózkodtak, hogy minden alkalmat felhasználhassanak a lányok nevelésére, illedelmes és erkölcsös viselkedésre szoktatásukra.[37]

Az iskola mellett „téres kert” helyezkedett el – a kezdeti, 741 négyszögöl nagyságú épületegyüttest három oldalról egy 3329 négyszögöl területű kert fogta közre[38] –, ahol a növendékek naponta többször elvégezhették „a testi kifejlődéshez annyira szükséges mozgást.”

11. Részlet az intézeti kertből
(Iskolanővérek története 1900, 8.)

Nagyobb sétákra – természetesen egy iskolanővér felügyelete alatt – hetente kétszer került sor. A nőnöveldét népszerűsítő híradás szerint „A nénék szorgosan vigyáznak a rájok bízott gyermekek egészségére és betegség esetében leggyengédebb és megosztatlan gondot fordítanak azoknak ápolására.”[39]

A diákok minden hónapban legalább egyszer írtak haza, háromhavonta pedig megküldték szüleiknek a – tandíjon felül fizetendő – számlát az iskolai költségekről (ezeket általában a szükséges ruhákra, könyvekre, iskolai szerekre és munkaanyagokra fordított kiadások jelentették). Az intézeti főnöknő szintén negyedévente postázta a szülőknek a növendék magaviseletéről, egészségi állapotáról, szorgalmáról, tanulmányi előmeneteléről szóló beszámolót.

A növendékeket meglátogathatták ugyan a szülők vagy az általuk megbízott személyek, de csakis ők, mások nem. A látogatásra – kivételes esetektől eltekintve – csak vasárnap és csütörtökön délelőtt 11 és 12 óra, illetve délután fél 5 és 6 óra között kerülhetett sor, hogy a tanórákat ne zavarják. Ekkoriban ugyanis a hazai iskolákban csütörtökönként nem volt tanítás, viszont a szombat rendes tanítási napnak számított.[40] A látogatók azonban nem vihették el a lányokat vendéglőbe vagy magánházakhoz, sőt a diákok maguk is csak nyomós indokkal utazhattak el szüleik, rokonaik meglátogatására.[41]

12. Belső növendékek házi egyenruhában
(Iskolanővérek története 1900, 28.)

A növendékek kezdetben mindaddig az intézetben maradtak, amíg képzésük be nem fejeződött, tehát a nyári szünetet is az növeldében töltötték, csak a második év után tértek haza a családi körbe. A nővérek igyekeztek a nyári vakációt a gyerekek számára kisebb kirándulásokkal, szabadabb művészi foglalkozásokkal színesíteni, élvezetesebbé tenni. A karácsonyi és húsvéti időben kisebb ajándékokkal, meglepetésekkel, közös játékokkal szereztek örömet a lánykáknak.[42] Később a diákok a nyári szünetet családjuk körében tölthették, de karácsonyra csak a helybeli szülők vihették haza gyermekeiket, és ők is csupán egy napra. A vidékieknek a megfelelő közlekedési eszköz hiánya még ezt sem tette lehetővé, hiszen legtöbben – vonat nem lévén – szekéren utaztak, az pedig akár egy hétig tartó „programot” is jelenthetett.[43]

Szemléletes képet fest az internátusi létről azon tárgyak listája, amelyeket a bentlakó növendékeknek magukkal kellett vinniük a belintézetbe. Mindenki maga gondoskodott az ágyneműjéről, a szülőknek be kellett küldeni gyermekük számára derékaljat, egy-két vánkost, egy melegebb paplant télre, egy könnyen vattázottat nyárra, egy fehér ágyterítőt, „két teljes párnahéjt”, három lepedőt, hat törölközőt, hat asztalkendőt, „hat vászontörlőt az evőszerek tisztítására”, két zacskót a szennyes ruha tartására és a szükséges fehérneműt nappali és éjjeli használatra. „Felső öltönyt hozhat ki-ki tetszése szerint, mindegyiknek kell azonban egy fekete orleans-öltözékének lenni.”

13. Belső növendékek fehér ruhában
(Iskolanővérek története 1900, 28.)

Az iskolai egyenruhát a „szín, anyag és szabás egyformásága végett” az intézetben kellett megrendelni. Az egyénileg behozandó felszerelési tárgyak körébe tartoztak a következők: fésűk, kefék, író-, rajz-, kötő- és varróeszközök, „evőszerek”, ivópohár, mosdóedény, kanna és üveg. Az intézetbe csak a tanítónők által ellenőrzött és jóváhagyott, „erkölcsi tekintetben hasznos”, épületes ima- és olvasókönyveket lehetett bevinni.[44]

A belintézet korlátozott befogadóképeséggel rendelkezett. Az első évtizedben az itt lakó lányok száma 28 és 52 fő között ingadozott, azaz ezt az iskolatípust évente átlag 43 növendék választotta. Nem maradtak fenn adatok arra vonatkozóan, hogy előfordult-e túljelentkezés, illetve el kellett-e utasítani bárkit is a férőhely hiánya miatt.

Korabeli bulvárhír: Fagyási sérülések a kalocsai intézményben?

Mivel a nővérek különös figyelmet fordítottak a növendékek egészségének megóvására, kiváltképpen felháborítónak tűnhetett az első tanévben, alig négyhónapos működés után az országos sajtóban megjelent (később természetesen túlzónak és alaptalannak bizonyult) állítás. 1861 januárjában ugyanis az a hír járta be a hazai lapokat, hogy a kalocsai, újonnan épült „apáca-nevelő intézetben oly gondos ápolásban részesülnek a bentlakó leánynövendékek, hogy közülük legközelebb tizenegy kis leánynak megfagyott a keze.”[45] Nem tudni, hogy honnan származott az információ, a korabeli újságok úgy fogalmaztak, hogy „Kalocsáról írják nekünk”. Bár a sajtó minden aggály és különösebb ellenőrzés nélkül leközölte a hírt, annyi becsület azért volt egyik-másik szerkesztőben, hogy a beszámoló valóságtartalmát illetően legalább saját kételyének hangot adott. A Hölgyfutárban a cikk végére odabiggyesztették, hogy „Majdnem hihetetlen”, a Sürgöny újságírója pedig jónak látta zárójelben megjegyezni, hogy „Érdemes volna a dolog valódiságát kipuhatolni és segíteni”.

Kalocsáról hamarosan megérkezett a hír cáfolata. A korabeli nyelvezet illusztrálása miatt álljon itt a nyilatkozat teljes szövege.[46]

»„Alulírottak méltó nehezteléssel olvastuk a »Magyar Sajtó« 17-ik, a »Sürgöny« 18-ik, s a »Magyarország« 19-ik folyó évi számainak becses hasábjain ama közléseket, melyek szerint a kalocsai nőnevelő-zárdában bennlakó növendékek közül tizenegy leánykának kezei »hanyag felügyelet« miatt elfagytak, – sőt az utóbb nevezett lapban a növendékek erkölcsi veszéllyel fenyegetetteknek – állíttatnak.

Mi, mint nagyrészt helyben lakó szülők, kik – már csak gyermekeink iránti atyai szeretetünknél fogva is – az érintett intézetbeli ápolás, fölügyelet és növelési irányt személyes gyakori látogatásaink által ellenőrizzük, a leplezetlen igazság s a zsenge intézet jó hírneve iránti kötelességünket teljesítjük, midőn a hanyag fölügyelet s erkölcsi veszély iránti fönnebbi közléseket oly rosszakaratú, aljas hazugságnak s rágalomnak nyilvánítjuk, mely a zsenge intézetnek nagy magyar közönség előtt népszerűtlenné tételére volt fondorul irányozva. Mert, habár tény az, miképp az intézeti 42 növendék közt 11 leánykának néhány kézujjain az első fokú fagyás jelei észlelhetők, ámde ezen – más egyéb, nem csupán a zárdai – növeldékben is, csaknem évenkint előforduló bajt korántsem a hanyag fölügyelet idézte elő, miután a szülők és illető növendékek saját bevallása szerint a 11 leányka közül nyolcz már fagyott kézzel lépett az intézetbe, s a fagyás csekély fokánál fogva is teljes lehetetlen, hogy az a felügyelet hiányából eredett volna. Személyesen szerzett meggyőződésünk alapján tanúsíthatjuk, hogy a rágalmazott nőnevelő-zárdában a növendékek nappali-, háló- és tantermei kellő légmérsékűek, a folyosók elég tágak s kettős ablakkal zárvák a kül-levegő ellen, naponkint hosszabb vagy rövidebb szabad légbeni séta s testmozgás által vannak a növendékek elfoglalva, hogy tehát a testi épség s egészségre – ily körülmények közt nem is igen terhes – fölügyeletnek gyakorlata ezen intézetben egyáltalán nem hiányzik.

Erkölcsi veszély eddig sem kerülgette az intézeti növendékeket, s hogy ezentúl sem környezendi, arról kezeskedik maga az intézet, annak szelleme s növelési alapelvei, de kezeskedünk mi szülők is, kik bizonyosan pillanatig sem hagynók szeretett gyermekeinket oly növeldében, melyben vallási, honleányi s női hivatásuk tiszta fölfogása s átértése bármiképp is gátoltatnék.

Az igazság és becsület érdekében tisztelettel fölkérjük a fönn nevezett hírlapok tisztelt szerkesztőit – úgy más, az elölérintett rágalmas hírt netán közlött t. szerkesztőségeket is – ezen nyilatkozatunk becses lapjaikbani szíves közlésére.

Kalocsán, 1861. január 25-én. Beleznay Ignácz, Moder Ferencz, Bolváry Antal, Raichl Péter, Szinnak Ignácz, Pecz János, Tömlén István, Schinkovich Ferencz és Dobos Sándor, mint Ujvári Irma és Gallovich Janka kisasszonyok fölügyeletével megbízottak.”

Ezen cáfolat kiegészítéséül szolgál a következő orvosi bizonyítvány:

„Azon álközlés ellenében, mely a kalocsai nőnöveldét egészség tekintetében hanyag felügyelettel s emiatti súlyos fagybajokkal vádolja, kötelességemnek tartom az igazság érdekében nyilvánítani, hogy az intézetben, melynek orvosa vagyok, mind a 42 növendék jó egészségnek örvend.

Az előhozott fagybajt illetőleg tudni való, hogy serdülő időszakban s ily kemény télen mily könnyen történik a végtagoknak elfagyása s hogy e baj annál gyakoribb, minél túlságosabb az elővigyázat, t.i. minél melegebb kéztyűk és karmantyúk viseltetnek. Így ez intézetben is 42 növendék közül 11 volt, kiknek végtagjaikon – egy vagy több ujjon – elsőfokú fagyjelek mutatkoztak, jobbára azoknál, kik más télen át is szenvedtek már hasonló bajban (a fönnebbi 11 közt 8 ilyen volt), ez azonban korántsem a hanyag felügyelet okozta baj, mert a fagybajos növendékek saját vallomásuk szerint megfázásnak egész télen át kitéve nem voltak, s fagybajuk foka – dacára a nagy télnek – oly jelentéktelen, hogy az előmenetelben egynek sem okozott csak egy napi akadályt is. Így saját nővéremnek leánya, B. Ilka, ki szinte intézeti növendék, s kinél egyik sem szenvedett nagyobb mérvben a kéz ujjain, még zongoratanulásban sem volt kénytelen fagybaja miatt egy órát is elmulasztani.

Kalocsán, 1861. január 25-én, Dr. Szabó Ferencz

Ui.: Felkéretnek a t. szerkesztőségek, melyek lapjaikban a fennérintett hamis vádakat közölték, ezen nyilatkozatnak az igazság érdekébeni közlésére.”«

A korabeli sajtó eleget is tett a kérésnek és vagy egészében leközölte a kalocsai szülők, gondviselők és intézeti orvos nyilatkozatát (ezt tette a Sürgöny és a Katholikus Néplap),[47] vagy röviden, pár sorban adták tudtul a hírt (így járt el a Hölgyfutár és a Vasárnapi Ujság).[48] Egyedül a Hölgyfutár számára nem volt kielégítő az ügy lezárását célzó magyarázat. „Egy cáfolatot olvastunk, mely szerint a kalocsai apáca zárdában nem fagyott el 11 kis lány keze, hanem háromé még is csak megfagyott. Miután itt nem a szám, hanem a tény határoz, e cáfolat nem igen alkalmas arra, hogy az illető intézet gondatlanságát kimentse.”

14. Belső növendékek téli ruhában
(Iskolanővérek története 1900, 28.)

Két kérdésre nem tudunk válaszolni az üggyel kapcsolatban. Ki lehetett vajon a kalocsai intézet azon „jóakarója”, aki vette a fáradságot és az országos sajtó elé tárta ezt a csip-csup ügyet, ráadásul jól felnagyítva? (Anélkül, hogy elbagatellizálnánk a növendékek „fagybaját”, érdemes megállapítani, hogy az orvosi szakirodalom szerint az első fokú fagyás a bőr fehéres, sárgás elszíneződésével jár, zsibbadó, égő érzés kíséri, néhány óra múlva vizenyő jelentkezhet. Napok múlva a fagyott testrészt borító bőr hámlani kezd. Vagyis semmiféle orvosi kezelést nem igénylő, magától spontán gyógyuló állapotról volt szó.) Vajon milyen szándék vezérelhette az ügyet megszellőztető illetőt: személyes sértettség vagy esetleg ideológiai ellentét állhatott a háttérben? Vajon csak a szenzációhajhászás volt a célja, vagy elsődlegesen a hitelrontás, a jó hírnév beszennyezése? Sajnos a hozzáférhető forrásokból ezt nem lehet kikövetkeztetni.

A másik megválaszolatlan kérdés a fagyási sérülések megszerzésének körülményeire vonatkozik. Vajon hol és milyen körülmények között fázhatott meg a lányok keze? Bízva abban, hogy növendékek tényleg jól érezték magukat a kalocsai intézetben, reméljük, hogy egy kiadós hógolyózás vagy egy hangulatos, közös hóemberépítés állhatott a szerencsétlen és méltatlanul nagy figyelmet kapott baleset hátterében.

Az újságcikkek azonban még néhány további, érdekes adalékkal szolgálnak. Először is rögzítik azt a tényt, hogy az intézetnek volt saját orvosa,[49] aki – már családi érintettsége miatt is, az említett „B. Ilka” unokahúg mögött Bolváry Ilona növendék sejthető – bizonyára kellően felügyelt a lányok egészségi állapotára, amely körülmény mindenképpen megnyugtató lehetett a szülők számára. Másodszor a nyilatkozatot aláíró szülők és gondviselők neveit összevetve az első tanévben beiratkozott növendékek névsorával[50] láthatjuk, hogy az összes kalocsai illetőségű tanuló (Móder/Moder Karolin, Bolváry Ilona, Reichl/Raichl Paulina, Szinnak Erzsébet, Pecz Emilia és Tömlény/Tömlén Teréz) apja aláírta a levelet. A kalocsai szülők tehát egyetértettek abban, hogy meg kell védeni az intézet becsületét, reagálniuk kell a sajtóban leírt vádakra. Ez természetes, hiszen már azzal is bizalmat szavaztak a nővérek új iskolájának, hogy helyben lakókként beadták lányaikat a belintézetbe, vállalva ezzel a többletköltségeket és a lányok „családból való kiszakításának” áldozatát, holott megelégedhettek volna a gyermekük bejáró, külső iskolás státuszával is. A történet harmadik tanulsága: igazolást nyert az a feltételezés, miszerint a nem kalocsai növendékeknek is volt olyan helyben lakó „gondnoka”, aki figyelt a rábízott (feltételezhetően rokon) kislányra, meglátogatta őt az internátusban. A nyilatkozatot elsőként aláíró Beleznay Ignác is ilyen gondviselő (talán nagybácsi) lehetett, hiszen a vele egyező vezetéknevet viselő Beleznay Eulália ceglédi illetőségűként lett bejegyezve. Szintén gondviselőt sejthetünk Schinkovich Ferenc és Dobos Sándor személyében, mivel ilyen vezetéknevű növendékek nem szerepeltek a tanulók névsorában, ráadásul a két férfi neve után fel is tüntették, hogy aláírták a nyilatkozatot, „mint Ujvári Irma és Gallovich Janka kisasszonyok fölügyeletével megbízottak”. Ezek az információk – egyéb feljegyzések, visszaemlékezések, levelek hiányában – csupán annyiban lehetnek érdekesek, hogy bizonyíthatják: a szülei lakhelyétől távoli iskolába beíratott lányokra is minden valószínűség szerint gondot viseltek a Kalocsán élő rokonok, megbízottak, akik vélhetően gyakran meglátogatták a lányokat a nőnöveldében, enyhítették esetleges honvágyukat, szüleik hiányát.

Tanítás a belintézetben

Az alapítók mind a külső, mind a belső iskolát négyosztályosra tervezték, de az első, 1860/61-es tanévben a külső iskola csak az I-II-III., a belső pedig csupán a II. és III. osztályokkal nyílt meg. Az akkori tanügyi viszonyok között a két iskolatípus hivatalos jellegét tekintve nem különbözött egymástól, főelemi tanodáknak minősültek. A nővérek a két oktatási forma közti eltérést így fogalmazták meg: „Bár a belső növendékek iskolái már csak a növendékeknek művelt családi körből magukkal hozott nagyobb értelmi fejlettsége miatt is jóval bővebben behatoltak az egyes tantárgyak anyagkörébe, mégis a külső iskoláktól inkább a művészi érzék és ügyesség többoldalú fejlesztésében és a keresztény katolikus szellemű nevelésnek közvetlen és állandóbb hatásában különböztek.”[51]

15. Belső növendékek nyári sétaöltözetben
(Iskolanővérek története 1900, 28.)

Míg a külső iskola növendékei vagy egyáltalán nem tanultak németül, vagy eleinte csak az olvasás elsajátítására szorítkozott az idegennyelv-tanításuk, addig a belső növendékeket – a hittan kivételével – kezdettől bilingvis módon, magyarul és németül oktatták. A nővérek néhány diákról – főleg a csehországi származásúakról – feljegyezték, hogy németajkúak. Ők az első tanévben nem kaptak minősítést a magyarul tanított tantárgyakból. Az iskolanénék kalocsai iskolájának beharangozója szerint: „A tanítás kiterjeszkedik minden, a nyilvános és szabályszerűen szervezett nőtanodákban kötelezett tárgyakra, melyek: vallástan, magyar és német nyelv, készséggel és kifejezéssel olvasás, szemléleti, gondolkodási és beszédgyakorlatok, nyelvtani alaktan és mondattan, helyesírási és fogalmazási (irály-) gyakorlatok, továbbá szépírás, számolás és ennek alkalmazása a gyakorlati életben, végül a földrajz, hazai és világtörténelem, természetrajz és természettan köréből is el fog adatni annyi, amennyi a leánykáknak az ismeretek eme terén való alapos kiművelésére szükséges és elégséges.”[52] Külön díjazásért a lányok számára lehetőség nyílt különböző művészeti ágakban elmélyedni, illetve – a német mellett más – idegennyelvet is tanulni. Ahogy a szabályzat fogalmazott: „A kellem-igényelte ismeretekre és készségekre való oktatásban, milyenek: a zongorázás, ének, rajzolás, franczia és angol nyelv, a növendékek közül csak azok vesznek részt, akiknek szülői ezt egyenesen kívánandják.”[53] Ez utóbbi tárgyak oktatásáért negyedévente külön tandíjat kellett fizetni. A nővérek a zongoratanításért 8 forintot, külön a zongora használatáért évente 5 forintot, a francia nyelv oktatásáért 5, az angolért 6 forintot, a rajzolásért 3 forintot kértek.[54] Az angol nyelv oktatása ekkoriban kuriózumnak számíthatott, talán ezért került többe, mint a franciaóra. Egyébként az anyakönyvi bejegyzésekből kitűnik, hogy a növendékek – illetve a különórákat finanszírozó szüleik, gondviselőik – körében először csak az 1871/72-es tanévben támadt érdeklődés az angoltanulás lehetősége iránt. A belintézeti növendékek a családból magukkal hozott előképzettségnek köszönhetően mindannyian bírták a német nyelvet, így sokan – igaz, hogy főleg a felsőbb évesek – jártak francia nyelvórára. Alig volt olyan lány, akit szülei ne írattak volna be ének- vagy rajzórára, sokan éltek minden különóra lehetőségével.

 16. Az internátus egyik zeneterme
(Iskolanővérek története 1900, 28.)

Valószínűleg a belintézetbe jelentkezők rendelkezhettek valamilyen szintű – talán a szülői házból hozott vagy nevelőnőktől kapott – előképzettséggel, ez indokolhatja azt, hogy az intézmény első évtizedében egyik tanévben sem indult első osztály, az ottani tananyagot a lányok bizonyára már korábban elsajátították. Amennyiben létezett volna, a belintézet első osztálya mindenképpen alapozó oktatást nyújtott volna, legalábbis erre következtethetünk a külső iskola első évfolyamának tantárgyaiból. A nőnöveldei diákok különböző fokú ismeretekkel érkezhettek az iskolába. Feltételezhető, hogy a nővérek a lányokat nem életkoruk, hanem egy szintfelmérő vizsgán nyújtott teljesítményük alapján sorolhatták be az egyes osztályokba. Az egy évfolyamra járó növendékek között gyakran előfordult több évnyi korkülönbség, sőt eltérő korú testvérpárok is járhattak egy osztályba. Néhányan beiratkozás után egyből a negyedik osztályt kezdték, viszont a másodikosok között ugyanúgy találunk 8–10 éveseket, mint 14 esztendősöket. Az iskolai életbe tanév közben is be lehetett kapcsolódni, többen tavasszal kezdték meg tanulmányaikat. Mások az első félév végén kiléptek az intézetből. Mai szemmel nézve szintén furcsa, de az 1860-as években egyáltalán nem tűnhetett szokatlannak a lányiskolában az évismétlések gyakorisága.[55] Klauzál Emma kétszer járta a második és a harmadik osztályt is, az előbbit az 1863/64-es és 1864/65-ös, az utóbbit az 1865/66-os és az 1866/67-es tanévben végezte.[56] Mivel érdemjegyei nem indokolták az évismétlést, ezért máshol kell keresnünk az okokat. Iskolatársai közül többen szintén kétszer, sőt olykor háromszor jártak egy-egy osztályt.[57] Két lány úgy volt hat esztendeig az iskolanővérek tanítványa, hogy mind a három évfolyamot (II-III-IV.) kétszer végezték el.[58]

Az 1866/67-es tanévben iratkozott be a 150. növendék a kalocsai belintézetbe. Ennek a létszámnak több mint harmada (56 fő) legalább egyszer évet ismételt. Feltételezhető, hogy az évismétlésekkel a lányok iskolában eltöltött idejét kívánták meghosszabbítani. A tananyag – illetve az azon kívüli háztartási és kézimunka-ismeretek – minél alaposabb elsajátítása mellett az is fontos szempont lehetett, hogy a lányok ne erőltessék túl magukat. Szintén a nőnöveldében eltöltött hosszabb időszak melletti érv volt, hogy a növendékek minél tovább maradjanak biztonságos, a nővérek által a jó erkölcsöket garantáló intézményi felügyelet alatt. A nővérek – illetve a gondviselők – talán a nevelésre és nem az oktatásra helyeztek nagyobb hangsúlyt. Ezt valószínűsíti az a tapasztalat, hogy a lányiskola anyakönyvi bejegyzéseiből – ellentétben a korszak fiúiskoláinak hasonló dokumentumaival – hiányzik mindenféle utalás arra, hogy egy-egy osztályon belül milyen tanulmányi rangsor alakult ki a növendékek között. Szintén erre következtethetünk abból a gyakorlatból is, hogy nagyon sokan nem fejezték be tanulmányaikat, vagyis nem jutottak el a IV. osztályos tananyagig, dacára az intézetben eltöltött több évnek.

Ugyanakkor a szülői elvásárok, illetve anyagi lehetőségek sem voltak egyformák. Néhányan csak egy-két éves tanulmányi időt tudtak vagy akartak finanszírozni. Arra nincsenek adatok, hogy már eleve ilyen tervekkel íratták be lányaikat a kalocsai iskolába, esetleg menet közben történtek olyan családi változások vagy kellemetlen tapasztalatok, amelyek az intézmény elhagyására késztették a szülőket.[59]

Szintén az első 150 növendék iskolában eltöltött éveit vizsgálva azt láthatjuk, hogy a lányok 24%-a (37 fő) csupán egy esztendeig járt a kalocsai intézménybe. Legtöbben (53 fő, azaz 35%) két évfolyamot végeztek. Három évig a növendékek 29%-a (44 fő) tanult az iskolában. Klauzál Emma ahhoz a 11 lányhoz (vagyis ahhoz a 7%-hoz) tartozott, akik négy évig koptatták az épület lépcsőit. Csupán hárman időztek ennél is tovább, öt esztendeig a nővéreknél, a rekordot pedig az a két lány tartotta, akik hat évig éltek az apácák vezette internátusban. Az oktatás eme sajátosságai miatt a kalocsai belintézetben nem beszélhetünk mai értelemben vett iskolai osztályokról, több évig együtt tanuló, formális közösségekről.

A kalocsai belintézet életében az 1868-as népoktatási reform, majd a tanítónőképző megnyitása hozott változást. Fokozatosan megnyíltak a nőnövelde V-VI-VII. osztályai, amelyekből később kinőtt a polgári lányiskola. Ezután egyre kevesebb elemi iskolás korú lány lakott az internátusban, helyüket a tanítónőképző növendékei vették át. Viszont a polgári iskolai oktatás még hosszú ideig belintézeti keretek között zajlott, azaz a polgaristák csak bentlakók lehettek.

17. A polgári iskola egyik tanterme
(Iskolanővérek története 1900, 22.)

A tanulók származási helye és a szülők társadalmi pozíciója

A belintézet működésének első évtizedében 214 lány iratkozott be a növeldébe. Az első tanévből nem maradt fenn iskolai anyakönyv, de a későbbi évekből rendelkezésre állnak ezek a dokumentumok, amelyekből megtudhatjuk az egyes diákok apjának nevét, foglalkozását, lakhelyét is.

Bár a növendékek közül a legtöbben – az iskolai anyakönyv adatai alapján – kalocsai illetőségűnek számítottak, de az újonnan alapított intézmény beiskolázási köre földrajzilag igen széles volt. Sokan érkeztek a kalocsa-bácsi egyházmegye nagyobb településeiről, például Szabadkáról, Zomborból, Bajáról. Néhányan az egyházmegye kisebb városaiban – Zentán, Apatinban –, mások Pest-Pilis-Solt vármegye legnagyobb mezővárosában, Kecskeméten laktak. Néhány lány Kalocsához közeli helyről – Paksról, Hajósról – származott, mások szülei Erdélyben vagy akár Csehországban – Hirschau, Plöss, Friedrichsthal, Neumark, Maxberg, Rothenbaum – éltek. Találunk növendékeket a Jászkunságból (Félegyházáról, Halasról), illetve más vármegyék területéről is (Szegedről, Mezőtúrról, Győrből). Figyelemreméltó, hogy olyan városokból is érkeztek lányok Kalocsára, ahol ebben az időben már működött apácák által vezetett lánynevelő intézet (Pécs, Pest, Buda).[60]

A növendékek szüleinek társadalmi pozíciója – és ebből adódóan valószínűleg vagyoni helyzete is – hasonlóan vegyes képet mutat. Szintén az iskolai anyakönyv bejegyzéseiből derül ki, hogy bár leginkább a földbirtokos, ügyvéd és orvos apák adták a kalocsai internátusba lánykáikat, de iparos szülőt (serfőző, kovácsmester, szabó, szűcsmester, mészáros) éppúgy találunk az atyák között, mint kereskedőt (fakereskedő, vasárus), hivatalnokot (árvagondnok, számvevő, pénztárnok), vagy uradalmi alkalmazottat (kasznár, erdőmester, számtartó, ispán, főkertész, gazdatiszt), illetve különböző rangú katonát (őrmester, alezredes, őrnagy, százados). A műszaki pályán lévő (gépész, mérnök) apukák mellett az egyéb értelmiségi kategóriába tartozók (lapszerkesztő, tanító, gyógyszerész) szintén láttak perspektívát a kalocsai iskolanővérek intézményében. A közigazgatási tisztviselők (szolgabíró, jegyző, kincstári titoknok) és a bányatisztek, valamint a postamesterek közül is többen íratták lányukat az újonnan alapított iskolába.

Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy az iskola tandíja nem lehetett nagyon megterhelő, hiszen azt vállalni tudták a kevésbé tehetős családok is. Segítséget jelenthetett, hogy 1868-tól létezett a „nőnöveldei alap”, amely támogatta az arra rászorulókat. Az alapítványnak köszönhetően 1868 és 1871 között 12 ingyenes helyet tudtak biztosítani az intézményben.[61]

A diákok családi hátterének heterogenitása elejét vette az intézmény arisztokratikus elszigetelődésének. A nővérek intézménye minden bizonnyal jó hírnévnek örvendett, ha a szülők messzi földről is ide adták lányaikat; ez egyúttal tükrözi azt a jelentős társadalmi igényt is, amely az ilyen jellegű, elsősorban a magyar nyelven folyó tanítást előnyben részesítő nőnöveldék iránt mutatkozott.[62] Talán a nemzeti öntudat is megnyilvánulhatott a szülők iskolaválasztásában, hiszen ahogy a korabeli sajtó is hangsúlyozta: „Megjegyzendő végre, hogy tanítókul ez intézménybe jövendő iskolanénék nagyrészt magyar hölgyek, kiket az alapító érsek úr már több év óta, saját költségén e célra képeztet.”[63]

Az iskolanővérek társulata az 1860-as kalocsai megtelepedés után gyors fejlődésnek indult. Nemcsak a nővérek és növendékek létszáma emelkedett, de a társulat 1868-tól kezdődően átlépte Kalocsa város határait és az egyházmegye több településén is fiókházat nyitott. A szintén 1868-ban bevezetett népiskolai reform után átalakultak és letisztultak az oktatás keretei. Bár a nővérek később több településen is működtettek internátusokat és kollégiumokat, az 1860-ban Kalocsán alapított első nőnöveldéjükhöz hasonló, speciális, zárt intézményük nem volt másik.

Bibliográfia

Levéltári források

HU-MNL-BKML-VIII.111. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Kalocsai Római Katolikus Polgári Leányiskolájának iratai, 1861–1948.

HU-MNL-BKML-VIII.236. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Kalocsai Római Katolikus Elemi Népiskolájának iratai, 1860–1948.

HU-MNL-BKML-XII.6. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetestársulatának iratai, 1857–1950.

Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár

HU-KFL-VI.7. Egyéb intézmények. Kalocsai Iskolanővérek 19–20. sz.

Irodalom és nyomtatott források

Bartos 2021                                      

Bartos Mihály: Múzsák csókja. Szirmok és levelek a Klauzál család művészi koszorújára. Klauzál Gábor Társaság. Budapest, 2021.

Értesítő 1934/1935                

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt kalocsai érseki r. k. tanítónőképző-, kisdedóvónőképző-intézetek, polgári iskola, elemi népiskola, kisdedóvoda értesítője az intézet fennállásának 75. esztendejéről, az 1934/35. iskolai évről. Kiadja az intézet igazgatósága. Kalocsa, 1935.

Franz 1925                            

Franz Mária Terézia Tisztelendő Anyának a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek alapítójának és első általános főnöknőjének élete és a szerzetes társulat története 1825–1911. (Írta: két kalocsai iskolanővér.) Árpád Rt. Ny., Kalocsa, 1925.

Friml 1913                             

Az 1777-iki Ratio Educationis. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Friml Aladár. Pedagógiai könyvtár I. szerk. Kornis Gyula. Kath. Középiskolai Tanáregyesület. Budapest, 1913.

Hevesi 1935                          

Hevesi Mária Angelika: Intézetünk hetvenöt esztendeje. In: Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kalocsai érseki r. k. Tanítónőképző-, Kisdedóvónőképző-intézetek, polgári iskola, elemi népiskola, kisdedóvoda értesítője az intézet fennállásának 75. esztendejéről, az 1934/35. iskolai évről. Kiadja az intézet igazgatósága. Kalocsa, 1935. 3–15.

Horváth 2010                        

Horváth Elvira: Az Angolkisasszonyok Boldogságos Szűz Mária Intézete és a Veszprémi „Sancta Maria” Intézet iskoláinak története 1860–1948. Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata. Veszprém, 2010. 

Iskolanővérek története 1900           

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek története 1860–1900. Írta: Az intézet egyik tanára. Werner Ny., Kalocsa, 1900.

Kéri 2018                              

Kéri Katalin: Leánynevelés és női művelődés az újkori Magyarországon (nemzetközi kitekintéssel és nőtörténeti alapozással). Kronosz, Pécs, 2018.

Magyar Katolikus Lexikon 2002                        

Magyar Katolikus Lexikon VII. kötet. Szerk.: Viczián János. Szent István Társulat. Budapest, 2002.

Németh – Závodi 2019

Németh Ildikó – Závodi Szilvia: A soproni Tiszti Leánynevelő Intézet története 1850–1945. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2019.

Pukánszky 2006

Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei. Fejezetek a lányok nevelésének történetéből. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006.

Pukánszky 2013

Pukánszky Béla: A nőnevelés története. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.

Puskely 1990

Puskely Mária: Szerzetesek. A megszentelt élet 99 intézménye. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1990.

Szentkirályi 1908

Szentkirályi István: A pécsi Notre-Dame nőzárda és iskolái. Történeti és leíró ismertetés. Pécs, 1908.