KALOCSA MEZŐGAZDASÁGA AZ 1930-AS ÉVEKBEN

Célok és felhasznált források

A tanulmány célja, hogy bemutassa a két világháború közötti időszakban Kalocsa város mezőgazdasági rendszerét. Az alapvető forrásnak a korszakban tartott 1934–35-ös nagy mezőgazdasági összeírást használtam. A birtokstruktúrára vonatkozó adatok kigyűjtésével és elemzésével elsősorban a mezőgazdaság állapotáról, életéről kaphatunk információkat, és ugyanez mondható el a művelési eszközökre is. A művelési ágak szerinti megoszlásból, valamint a termesztett növények és a tenyésztett állatok vizsgálatából az alapvető termékstruktúráról vonhatunk le következtetéseket. A mezőgazdasági statisztika legnagyobb hibáját már a korabeli szerkesztők is jelezték. Az adatszolgáltatás nem volt korrekt, az adatfelvételkor a gazdák eltitkolták bizonyos javaikat, különösen az állatok terén vallottak be kevesebbet a ténylegesnél. A korszakban tartott három népszámlálás (1920, 1930, 1941) adataiban a mezőgazdasági népesség alapvető változásainak irányát kerestem.

Kalocsa az első világháború után

Az első világháború és elsősorban annak elvesztése súlyos gazdasági és társadalmi kihívásokat jelentett Magyarország számára. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Kalocsa környéki részei az 1918–19-es általános zűrzavarból az idegen csapatok pusztítását nagyjából átvészelték. Az ország közepén elhelyezkedő óriási vármegye déli területei sem gazdasági, sem katonai szempontból nem bizonyultak érdekesnek és értékesnek a megszálló csapatok számára. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csapatai csak a megye déli csücskét foglalták el, Baja környékén. Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében a budapesti kormányzat hatalma érvényesült mind a köztársaság, mind a Tanácsköztársaság fennállása idején. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 4-én a Budapestig előrenyomuló román hadsereg megszállta a vármegyét. A katonai kormányzást ugyan bevezették Kalocsán, de ez a Nemzeti Hadsereg közelsége és a megszálló kontingens minimális létszáma miatt közel sem volt annyira „hatékony”, mint a Duna–Tisza közén általában vagy a Tiszántúlon. A párizsi békekonferencia rendelkezései értelmében a románok november 14-én vonultak vissza a Tisza mögé. Ettől az időponttól kezdve Kalocsa is a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg fennhatósága alá tartozott, a különítményesek[1] akcióitól eltekintve a térségben viszonylagos béke volt. Az idegen csapatok rövid ideig tartó megszállása – kevesebb, mint 10 nap – és a korlátozott szállítási lehetőségek megmentették Kalocsa gazdaságát, az ipari üzemek berendezései, a szállítóeszközök, az állatállomány, a gépek jelentős része megmaradt.

A Trianonban rögzített állapotok 1921. szeptembertől álltak fenn, Magyarország területileg ekkor lett újra szuverén állam, bár kisebb kiigazítások még ezek után is történtek. A városok jogi státuszát ekkor rendezték, és bizonyos mértékig racionalizálták a rendszert, valamint csökkentették az igazgatási apparátus nagyságát. Pest-Pilis-Solt-Kiskun azon kevés vármegyék közé tartozott, amelyet nem csonkítottak meg a trianoni határok, ezért itt a minimális változtatásoktól és kiegészítésektől eltekintve a megye élete a régi mederben folyt tovább. A gazdaság újraindítását a régi alapokon könnyen megvalósították, ezért Kalocsa viszonylag gyorsan kiheverte a háborús évek pusztításait.

Kalocsa lakossága és a mezőgazdaság

Az 1920-as években a város mezőgazdasága pótolta a háborús veszteségeket. A szántóföldi termelés helyreállítása egy önellátást biztosító alacsony szinten viszonylag gyorsan megoldható, ugyanilyen gyorsan regenerálódik a szárnyasok állománya is. Az igazi problémát a nagyállatállomány hiányai jelentették, mert sem igaerejükre, sem a szervestrágya-mennyiségre nem lehetett számítani. A szarvasmarha- és a lóállomány regenerálódásához egy ilyen mértékű háborús pusztítás után legalább tíz évre van szükség. Ugyanilyen helyzetben voltak a helyi gyümölcsösök is, mert az elpusztított fák helyére ültetett újaknak legalább öt évre van szükségük a termővé éréshez. A kiszállított mezőgazdasági gépállományt Kalocsán az 1920-as évek közepétől fokozatosan pótolták, bár tőke hiányában ez egy nagyon lassú és körülményes folyamat volt. A város mezőgazdasága az 1930-as évekre heverte ki teljes egészében a háborús pusztításokat.[2]

A két világháború közötti Magyarországon a mezőgazdaság adott munkát az emberek legnagyobb részének, a legtöbb településen fő gazdasági ágazatnak számított. Országos szinten a mezőgazdaságból élők részaránya az 1920-as 55,8%-ról 1941-re 49,2%-ra csökkent, azaz a mezőgazdaság mint megélhetési forrás fokozatosan szorult vissza az iparral és a kereskedelemmel szemben. Kalocsán is az országos tendencia érvényesült.

1. táblázat: A mezőgazdaságból élők aránya Kalocsán a korbeli népszámlálások alapján[3]

2. táblázat: Az összlakosság és a mezőgazdasági népesség változásai a népszámlálások alapján

A táblázatok adataiból látszik, hogy Kalocsa lakossága a két világháború között gyakorlatilag stagnált. 1920 és 1930 között minimális fogyás tapasztalható, ez a tendencia 1930 és 1941 között megfordult és egy minimális gyarapodás ment végbe. A mezőgazdaságból élőkre ugyanez nem mondható el. 1920 és 1930 között létszámuk az abszolút számokat tekintve 15,41%-kal csökkent, az arányuk szintén csökkent, csak sokkal kisebb mértékben. Az 1920-as évek népességváltozása a mezőgazdaság szempontjából egyenletes fogyást mutat. Az 1930-as években azonban jelentősen megváltozott a helyzet. Az összlakosság gyarapodása mellett a mezőgazdaságból élők aránya abszolút számban és arányban is tovább csökkent, bár közel sem olyan mértékben, mint az 1920-as években. Az 1929-től kezdődő gazdasági válság következtében visszaesett az ipari termelés. Korábban a környékbeli kisebb ipari üzemekben munkát találó képzetlen munkaerő az elbocsátása után hazaköltözve mezőgazdasági idénymunkából próbált megélni.[4] Elsősorban ezzel magyarázható a mezőgazdasági népesség csökkenésének lassulása. Az 1930-as adatokhoz viszonyítva a létszám 5,13%-kal esett vissza, ami ellentétes irányt mutat a városi lakosság gyarapodásával. Kalocsán a győri program megindulása után, 1938-tól, érződött a budapesti ipartelepek munkaerő-felszívó hatása, de a rossz közlekedési lehetőségek miatt nem mindenki tudta kihasználni ezt a lehetőséget. Jelentős forrásokat fordítottak 1940-től a kalocsai laktanya átépítésével egybekötött bővítésre is. Az így megteremtett – viszonylag jobb kereseti lehetőségeket biztosító – új munkahelyek felszívták a családi gazdaságokban idénymunkát végző emberek nagy részét.

A város birtokstruktúrája

Egy terület mezőgazdaságának elsődleges meghatározó tényezője a birtokstruktúra. A két világháború között a mezőgazdasági tőkeállomány 85%-át a termőföld tette ki.[5] A szántóföldi termelés esetén hatványozottan érvényesül a méretgazdaságosság elve, de vannak speciális piaci lehetőségek, amelyeket kihasználva egy kisbirtokos is kényelmesen megélhet a földje jövedelmeiből. A két világháború között Magyarországon még döntően a hagyományos szántóföldi gabonatermesztés folyt, ezért is lényeges a birtokkoncentráció vizsgálata. A statisztikai adatok elemzése során, az adatok könnyebb kezelhetősége végett összevonásokat[6] alkalmaztam a kategóriák között. Az összevonások után a következő kategóriákat hoztam létre: 1 holdnál[7] kisebb szántó nélküli, 1 holdnál kisebb szántós, 1–5 holdas, 5–50 holdas, 50–100 holdas, 100–500 holdas, 500–1000 holdas és 1000 hold feletti.

3. táblázat: A kalocsai földbirtokok száma nagyságcsoportok szerint[8]

4. táblázat: A kalocsai földbirtokok száma területük szerint[9]

A földbirtokok megoszlásának nagyságcsoportok szerinti áttekintéséből egyértelműen kiemelkedik 2 adat: az 1 hold alatti szántóterülettel rendelkező gazdaságok, 42,4% és az 1–5 holdas gazdaságok, 42,67% csoportja. Ez egy városi sajátosság, ami az 1920. évi Nagyatádi-féle földreformnak a következménye. A városi nincstelenek nagy tömege igényelt földet ekkor, de a felosztható terület korlátozott volta miatt a legtöbben csak egy házhelyet kaptak kerttel, esetleg minimális szántóval.[10] A törpebirtokosok száma különösen magas Kalocsán, 48,59%. Kalocsa lakosságának számához mérten egy viszonylag nagy területű város, így a kötelező házhely kerttel juttatáson felül még minimális szántóterületet is osztottak.

Az 1–5 holdas gazdák helyzete már valamivel kedvezőbbnek mondható. A Horthy-korszakban Magyarországon nagyjából 5 hold földre volt szükség egy parasztcsalád szűkös megélhetéséhez.[11] Az ország déli területein valamilyen helyi specialitást kihasználva ez már stabil életkörülményeket biztosíthatott, és a Duna menti kisvárosok esetében több ilyen is volt. A folyó mentén elhelyezkedő löszhátak kitűnő termőtalaján szőlők, gyümölcsösök, kertek biztosítottak szerény, de stabil megélhetést. Dunaföldváron, Pakson és Tolnán a gyümölcstermesztés volt a jellemző, a helyi gazdák a szekszárdi és a budapesti piacokon értékesítették termékeiket.[12] Kalocsán az országos hírű fűszerpaprika termesztése jelentette a stabil megélhetést a kisparaszti gazdaságok számára.[13] Kalocsán a földbirtokok több mint 92%-a 5 hold alatti kisbirtok volt, e birtokon élők elsősorban önellátásra berendezkedő szegényparasztok voltak, akik számára a felemelkedés minden útja zárva volt. A kisbirtokok Kalocsa területének a 23,38%-át tették ki.

A következő két kategóriába tartoznak azok a középbirtokok, amelyek elvileg a megélhetés felett már biztosítottak némi felesleget is tulajdonosaik számára, amellyel megjelenhettek a helyi piacon, sőt a kalocsai fűszerpaprika országos szinten keresett árucikk volt, melynek termesztése a középbirtokosi réteg számára egy kiszámítható megélhetést biztosított. A középbirtokosok két rétege 8,47%-os részesedéssel bírt. Birtokaik területe elérte a város területének 22,28%-át.

A felső három kategóriába sorolhatjuk a tényleges nagybirtokokat. A 5 nagybirtok aránya mindössze 0,27%, de együttesen a város területének 54,33%-át tették ki. Kalocsán a legnagyobb birtokkal a római katolikus érsekség rendelkezett – 2890 hold – utána Kalocsa városa következett 1361 holdas birtokával. Emellett még a két kalocsai plébániának és a főkáptalannak volt egy-egy, városi mércével mérve, nagy birtoka.

Földek művelési ágak szerinti megoszlása Kalocsán

A birtokstruktúra mellett egy adott terület mezőgazdaságát legjobban a földek felhasználását bemutató művelési ágak szerinti felosztásból ismerhetjük meg. Kalocsa területének e megoszlása egy súlyos ellentmondásokkal terhelt mezőgazdasággal rendelkező település képét mutatja.

A Duna mentén elhelyezkedő települések területének volt egy speciális, dualizmusból örökölt vonása. A 19. század közepétől, a Duna szabályozásával párhuzamosan, egyre több mezőgazdaságilag hasznosítható földterületet csatoltak a folyóparti településekhez. Az árvízmentesítés után a helyi ármentesítő társulások kezelésében lévő területek 20 év után automatikusan a társulás birtokába mentek át. A Dunától elhódított régi árterek idővel megnövelték a települések területét, így a városok népességükhöz és gazdasági erejükhöz viszonyítva hatalmas területtel rendelkeztek.[14] A városok nagy területe miatt mind megjelenésükben, mind mezőgazdasági termékszerkezetükben megmaradt a hagyományos alföldi mezővárosi jellegük.

5. táblázat: Kalocsa területének megoszlása a művelési ágak szerint[15]

Az utolsó kategóriának számító, földadó alá nem eső területek (vagyis az utak és épületek területe) 7,83%-os részesedése nem mondható magasnak, figyelembe véve azt a tényt, hogy egy városról beszélünk. A komoly iparral rendelkező településeken ez az arányszám a két világháború között elérte, sőt meghaladta a 20%-ot is. A ténylegesen beépített terület mindössze 52 hold volt, és az épületekhez tartozott további 106 hold udvar és szérűskert. A városi épületek összesen 158 holdat foglaltak el, ami kevésnek mondható.[16] Kalocsa esetében a történelmi hagyományok miatt beszélhetünk jól elkülöníthető városközpontról, emeletes házakkal, iskolákkal és középületekkel, de ez az érseki székhely hatásának köszönhető. A központtól távolabb már a régi mezővárosi-falusi múlt hagyományait őrző nagytelkes, földszintes porták voltak a városban, így egy széttelepült város benyomását keltette.

Kalocsa területének majdnem ¾ részét a szántóföldek tették ki, de ebből nem szabad messzemenő következtetést levonni. Kalocsát a két világháború között a fűszerpaprika hazájaként emlegették.[17] A fűszerpaprikát azonban nem a kertgazdálkodás keretei között termesztették, hanem kicsi parcellákban a szántóföldeken. Így a nagyon sok, gyakorlatilag kertként funkcionáló terület szántóföldként került be az összeírásba.

A rétek 10,63%-os és a legelők 4,65%-os aránya magasnak mondható. Ez két okra vezethető vissza. Elsősorban arra, hogy Kalocsán mindig is nagy hagyományai voltak az állattenyésztésnek. Másodsorban a rét- és legelőterületek nagysága a városhoz tartozó védőgátak rendszerétől függött. Minél hosszabb volt a városhoz tartozó gátrendszer, annál több rétje vagy legelője volt a városnak, annak köszönhetően, hogy a gátak „karbantartását” az állatokkal végeztették. Árvíz alkalmával biztosítani kellett a szabad közlekedést a gátakon, ezért valahogyan meg kellett akadályozni a területük erdősülését. Erre a legalkalmasabbak a legelő szarvasmarhák és juhok voltak, melyek a facsemetéket lerágták, ebben az esetben legelőként hasznosították a területet. A rendszeres kaszálás is megakadályozta az erdősülést, ekkor rétként kerültek be a nyilvántartásba.[18]

Az állattartás a városban

Az 1935. évi mezőgazdasági összeírás részletes képet ad Magyarország állatállományáról is. A szarvasmarha, a ló, a sertés és a juh esetében kor és nemek szerinti, valamint fajták szerinti bontásban is közli az állatok létszámát, de emellett még a szárnyasokról és az egyéb állatokról is van egy kimutatás. A szárnyasok esetében már a statisztika készítői is megállapították, hogy valószínűleg hibás az adatfelvétel.

6. táblázat: A szarvasmarha-állomány Kalocsán 1935-ben[19]

Kalocsán 1935-ben 1343 szarvasmarhát írtak össze. A város lélekszámát figyelembe véve ez bőségesen biztosította az önellátást. Az állomány kor és nemek szerinti megoszlása nagyon beszédes. Az állatok 67,24%-a, azaz 712 fejőstehén, és ehhez jön még további 133 üsző, vagyis a kalocsai szarvasmarhák tetemes részét kisüzemi keretek között, háznál, a tejéért tartották. A maradék állományt 87 bika és 353 ökör képezte. A hímnemű egyedek 6,48%-os aránya alacsonynak mondható a tehenek nagy számához képest. Valószínűleg a szaporulat e részét a környékbeli gazdaságok vették fel. Az ökrök 26,28%-os aránya magasnak mondható a többi hasonló jellegű városhoz képest. Ez azt jelenti, hogy a városi gazdaságok többségében még az ökröt részesítették előnyben. Az ökör a családi gazdaságok hagyományos igaerejét biztosító állat volt az első világháború előtt; az 1920-as években folyamatosan váltotta fel a ló. Lovat azonban csak a tehetősebb gazdák tarthattak, ezért sok helyen kényszerűségből megtartották az ökröket. Az igásökrök aránya különösen magas volt Kalocsán.

A fajtamegoszlás nem minden tekintetben mutat a korra jellemző képet. Az őshonosnak mondható magyar erdélyi fajtát 178 példány képviseli, amely az állomány 13,25%-a. A szürkemarha ilyen arányú kalocsai jelenléte nem magyarázható a tenyésztési állománnyal, sokkal inkább a hagyományoknak volt benne szerepe. A szarvasmarha-állomány nagyobb részét – 81,09% – már a jól tejelő nyugati fajták és az őshonos magyar tarka marha keresztezéséből származó egyéb piros-tarka fajta tette ki.

7. táblázat: A lóállomány Kalocsán 1935-ben[20]

A kalocsai szarvasmarha-állomány nagyságának felét sem érte el a lovak száma. Első ránézésre kettő adat emelkedik ki a számsorból. A herélt lovak 53,92%-os aránya magasnak mondható. A korszakban általános irányvonal volt az igásökrök visszaszorulása, helyettük a sokkal gyorsabb és könnyebben kezelhető lovakat használták. A magyarországi városok igásló- és igásökör-állományát figyelembe véve Kalocsa jelentősen eltér az átlagtól. Az igásökrök aránya, hasonlóan a herélt lovak arányához, magas. E jelenség azzal magyarázható, hogy Kalocsán és környékén a szállítás nagyobb részét közúton bonyolították le. Kalocsa mellett volt dunai rakodó, de nagyobb vasútállomás nem, így a városi szállítások tetemes része közúton történt. Ennek megfelelően a városi lóállomány nagyobb része a szállításban vett részt, míg az viszonylag nagyszámú ökröt a szántóföldeken alkalmazták. A másik kiemelkedő adat a 270 db kanca, mely a 612 db-os állomány 44,12%-át tette ki. Az adatsor figyelmesebb vizsgálata után egy érdekes megállapítást tehetünk. 1935-ben Kalocsán a 3 év alatti lovak száma összesen 24 db volt, mely a 270 kancához viszonyítva hihetetlenül kevés. Itt hiba lehet a statisztikában, mivel az adatfelvétel során a gazdák valószínűleg a fiatal állomány szinte teljes egészét letagadták vagy átsorolták.

Az összeírt lovak fajtamegoszlását vizsgálva is az állapítható meg, hogy elsősorban igaerőként használható, gyengébb minőségű és igénytelenebb fajták voltak többségben. A kalocsai lovak legnagyobb részét (56,7%) a fajtára meghatározhatatlan, egyéb melegvérű kategóriába tartozók tették ki, mindemellett még 47 hidegvérű egyedet (6,7%) is összeírtak. A drágán tartható és érzékenyebb lipicai, angol és arab fajták is voltak szép számban. Az legértékesebb állomány a kalocsai érsek tulajdonát képezte.

8. táblázat: A sertésállomány Kalocsán 1935-ben[21]

A városi lakosság hússal való ellátásában a sertés játszotta a meghatározó szerepet. A 6864 db-os városi állomány legkisebb részét (8,95%) a tenyészállatok tették ki. A legnagyobb részt a süldők képezték, 3576 db, azaz az állomány 52,25%-a tartozott ide. Ez az abszolút szám egy ilyen nagyságú város esetében a lélekszámhoz viszonyítva arányosnak mondható. A süldők létszáma és az állomány megoszlása azt mutatja, hogy a városban a sertéstartás stabil alapokon nyugodott, és valószínűleg az adatfelvétel is korrekt volt.

A fajták szerinti megoszlás a városi lakosság relatíve egészségtelen húsfogyasztását tükrözte, hiszen az állomány 79,06%-át a zsírsertések tették ki, azaz a mangalica.[22] A nagyobb értéket képviselő hússertések arányszáma csak 20,94% volt.

9. táblázat: A juhállomány Kalocsán 1935-ben[23]

A juhokat még két világháború között is a hagyományos legeltető pásztorkodás keretei között tartották. Ennek megfelelően juhtenyésztéssel csak a megfelelő legelőterületekkel bíró mezőgazdasági nagyüzemek foglalkozhattak. Kalocsán több nagybirtok is volt, ez a nagyüzemi juhtartás alapvető feltételét biztosította, de közülük mindössze egyen foglalkoztak juhtenyésztéssel. A 120 db-os állomány 30,38%-át az anyajuhok, 27,5%-át bárányok tették ki. A termelt gyapjú a szekszárdi textilipar számára biztosította a megfelelő nyersanyagbázist. A fajták szerinti megoszlás azonban több érdekességet is tartogat a számunkra. A kalocsai juhállomány szinte teljes egészét a fajtára meghatározhatatlan egyéb juhok tették ki. A minőségi gyapjút adó fésűs-gyapjas merinó fajtát mindössze 3 egyed képviselte.

10. táblázat: A szárnyasok állománya Kalocsán 1935-ben[24]

A szárnyasok összesítését tartalmazó táblázattal kapcsolatban már a statisztika készítői is több problémát jeleztek. Az összeírás során szinte mindenütt megpróbálták az állomány egy részét eltitkolni, ezért az abszolút számok pontatlanok, de az általános elhallgatást figyelembe véve az arányszámok minden bizonnyal a valóságot tükrözik. A szárnyasok városi állományában meghatározó a tyúkfélék aránya (81,91%), ez egy városi sajátosság. A két világháború között szinte minden háztartásban tartottak baromfit, melyek közül a tyúk volt a legigénytelenebb és a legsokoldalúbban hasznosítható.

11. táblázat: Egyéb állatok állománya Kalocsán 1935-ben[25]

Az 1934–35-ös mezőgazdasági statisztika a főbb haszonállatok mellett az egyéb állatokról is közöl egy kimutatást. Ez az összeírás egyik kevésbé hangsúlyos része volt, ezért ebben a táblázatban komoly hibákat fedezhetünk fel. A kecske a legigénytelenebb háziállat, a száraz, szikes legelőkön is talál élelmet. A Duna közelsége miatt ilyen legelők nem voltak a vizsgált térségben, ezért csak minimális mennyiségű kecskét tartottak a városban. A szállítási igények gyors növekedése miatt a lovak kiszorították a szamarakat és az öszvéreket, ezért ezekből az állatokból csak elvétve található néhány példány Kalocsán. A szegényebb családok tyúkok melletti élelemforrásának számított a házinyúl. Ennek ellenére csak minimális mennyiségű nyulat – 38 egyedet – írtak össze. Ez azzal magyarázható, hogy a házinyulakat könnyen letagadhatták az összeírók előtt. A nagyobb erdőterülettel rendelkező városokban fejlett volt a méhészet. Kalocsán 615 méhcsaládot írtak össze. Kalocsán minimális mennyiségű erdő volt, de ezek a méhészet szempontjából talán legfontosabb – egykor a futóhomok megkötésére használt – akácerdők voltak.

A gyümölcsfaállomány Kalocsán

A gyümölcsfákról felvett adatok sokkal pontosabbak, mint az állatösszeírás eredményei, ugyanis a fákat ténylegesen megszámolták az adatfelvétel során, elkülönítve a gyümölcsösökben álló fákat.

12. táblázat: A gyümölcsfák Kalocsán[26]

A város korabeli gyümölcsfaállománya nem tükrözte Kalocsa éghajlati adottságait, a meleg, napos időt igénylő fajták nem voltak többségben. A legnagyobb arányt az almafák képviselték, a 21,11% nem magyarázható éghajlati adottságokkal. A pesti gyümölcskereskedők a Duna mentén egészen Bajáig lejöttek, és a különböző városokban bizonyos gyümölcsfajtákat vásároltak. Ez Kalocsa esteében feltételezhetően az alma volt. A talaj adottságai is inkább az almának kedveztek, így a gazdák azt választották az éghajlatból logikusan következő körte helyett. Az almafák és körtefák egymáshoz viszonyított aránya csak részben tükrözi a mikroklíma adottságait. Magyarországon a melegebb éghajlatú déli területektől eltekintve az alma mindig előnyben volt a körtével szemben, ez Kalocsán viszont nem így volt, a körte 9%-os aránya országos szinten kevésnek mondható.

A másik arányában kiemelkedő fafaj az eper volt 16,53 %-kal. A 3541 fát számláló állomány országos szinten is magasnak mondható. A város déli fekvése és mikroklímája tökéletesen megfelelt a selyemszövés alapját képező selyemhernyó-tenyésztésnek. A hernyók tápláléka az eperfa levele, ezért az 1850-es évektől a város területén, valamint az országutak mentén szisztematikusan telepítették az eperfákat. A selyemgubók feldolgozására a Duna mentén több helyen is alapítottak selyemszövő üzemeket – Budapest, Baja stb. –, ahová hajón szállították a nyersanyagot. A gyárak az első világháború után modernizált gépparkkal újraindultak, ezért az eperfák telepítése folyamatos maradt.

Mezőgazdasági gépek

Egy térség mezőgazdaságának állapotát, korszerűségét legkönnyebben az ott található mezőgazdasági gépek állományával jellemezhetjük. A mezőgazdasági statisztika is fontos szerepet tulajdonított a technikai felszereltségnek, hiszen külön táblázatot szentelt a gépállomány összeírására.

13. táblázat: A mezőgazdasági gépek Kalocsán 1935-ben[27]

A statisztikai felmérés során négy gépkategóriát hoztak létre. Az elsőbe az erőgépeket sorolták. Az 1930-as években a belsőégésű motorok elterjedésével kezdtek áttérni az állati erőről a gépesítésre, de ez Magyarországon 1935-ben még nagyon gyerekcipőben járt. A drágán beszerezhető erőgépeket egy átlagos gazdálkodó nem tudta megfizetni, és a kezelésükhöz szükséges szakértelem, valamint a megfelelő szervízhálózat hiánya is hátráltatta elterjedésüket.[28] Összesen 16 darab ilyen célú gépet írtak össze, amely a teljes gépparknak az 1%-át sem érte el.

A második kategóriába a motoros mezőgazdasági munkagépek tartoztak. Ezekről pontosan ugyanazt mondhatjuk el, mint az előző kategóriáról. További hátráltató tényezőt jelentett a méretgazdaságosság kérdése. A kisbirtokosok számára egyszerűen nem érte meg egy drága motoros mezőgazdasági gép, mert nem tudták kihasználni. A felsorolt gátló tényezők ellenére 23 darab ebbe a kategóriába tartozó gépet is összeírtak Kalocsán, ez a teljes állomány kicsit több mint 1%-a volt.

A harmadik kategóriába az emberi vagy állati erővel hajtott mezőgazdasági munkagépeket sorolták be, ide tartozott a legtöbb gép. A város állatállományában található különösen sok, igavonásra alkalmas ló és ökör elsősorban ezzel magyarázható. A gépek közül öt típusnak nagy a száma. A 425 eke, amely a gépek 27,38%-a, a 341 borona, amely a gépek 21,97%-a és a 190 henger, amely a gépek 12,24%, még nem meglepő, ugyanis a városban nem elhanyagolható mennyiségű a szántóterületek nagysága. A 211 takarmány-előkészítő gép, amely a teljes állomány 13,6%-át teszi ki, a városban lévő nagyállat-állomány igényeivel magyarázható. A mezőgazdaság nagy idénymunkásigényét jelzi, hogy a betakarításkor használható gépek nagyon kicsi számban voltak jelen a városban. Cséplő-, tisztító- és osztályozógép mindössze 23, arató- és terménybetakarító-gépből valamivel több, 46 darab volt. Ez is azt mutatja, hogy az 1930-as években a város mezőgazdasága elsősorban nem piacra termelt. A kézi erővel végzett terménybetakarítás és cséplés ugyan olcsóbb volt az adott körülmények között, de sokkal rosszabb minőséget eredményezett, és az így keletkező termékeket már nem lehetett nagyobb piacra vinni. A kalocsai mezőgazdaság technikai problémáira utal a trágyázógépek hiánya is. A két darab ilyen típusú gép azt jelzi, hogy a talajerő-visszapótlásra kevés figyelmet fordítottak a helyi gazdák. Kétségtelen, hogy ezt is meg lehetett oldani kézi erővel, de ez sokkal nehézkesebb volt, továbbá műtrágyát szakszerűen kiszórni csak gép segítségével lehetett, ezért ezt a technikai újítást is jelentősen korlátozta a megfelelő eszközök hiánya.[29] A táblázatban külön figyelmet érdemel a kapálógépek 16,75%-os aránya. A 260 ilyen típusú gép jelenléte fejlett kertgazdálkodásra is utalhat, de Kalocsa területének mindössze 1%-át tették ki a kertek. A kapálógépek jelenléte bizonyítja azt, hogy a városi szántóterületek jelentős részén kisparcellákban fűszerpaprikát termeltek.

A negyedik kategóriába tartozó egyéb gépeket kivettem a szorosan vett mezőgazdasági gépek közül, ugyanis itt írtak össze minden, az előző három kategóriába be nem sorolható gépet. Az egyéb gépek között óriási aránytalanság látható a létrehozott négy alkategória között. A tejgazdasági-, borgazdasági-, gyümölcsgazdasági- és keltetőgépek közül a borgazdaságiak aránya kiemelkedő, a 88 egyéb gép közül 53-at (azaz 60,23%-ot), soroltak be a borgazdaságiak közé. Ez két okkal magyarázható. A városi szőlőkben minden magára adó gazda tartott otthon prést, ezek értéküktől és minőségüktől függetlenül bekerültek a statisztikába, amelyek torzítást vittek a táblázatokba. A város fejlett gyümölcstermesztésére utal a 24 gyümölcsgazdasági gép léte. A magasnak mondható tejelő tehénállományhoz képest meglepően alacsony a tejgazdasági gépek száma, mindössze 9 darab, amiből az következik, hogy az állatok jelentős részét valószínűleg magángazdaságoknál tartották, ahol a kicsi állomány miatt nem volt szükség a gépesítésre.

Következtetések összegzése

Az 1930-as évek mezőgazdaságát Magyarországon egy érdekes kétarcúság jellemezte.[30] A modern mezőgazdaság kialakításának igénye már megjelent, de az átalakításhoz hiányoztak mind az anyagi, mind a technikai feltételek. A hagyományos formák és a modern gazdálkodás elemei párhuzamosan éltek tovább, mely nem jelentett hosszú távú növekedési pályát. A birtokstruktúráról és a termékszerkezetről talált adatokból kialakított képből egyértelműen látszik, hogy Kalocsa mezőgazdasága a két világháború között követte az országos trendeket. A város elhelyezkedéséből következően több helyi specialitással rendelkezett – fűszerpaprika, alma –, melyeket kihasználva könnyebben tudta átvészelni a kritikus időszakokat. A magyar történelemnek csupán egy speciális időpillanata az 1930-as évek, de Magyarország gazdasági struktúrájában ekkor alapvető változások mentek végbe. A vidéki városok mezőgazdasága fokozatosan visszaszorult az iparral szemben. A második világháború pusztításai után pedig Kalocsa mezőgazdasága ugyanonnan kezdhette, ahol 1920-ban volt, de 1945 után már a hivatalos gazdaságpolitika az ipar fejlesztését erőltette.

Irodalom

MSK71 1925 = Az 1920. évi népszámlálás. Második rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari és kereskedelmi vállalatok községenkint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 71. kötet. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1925.

MSK86 1934 = Az 1930. évi népszámlálás. II. rész. Foglalkozási adatok községek és külterületi lakott helyek szerint, továbbá az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 86. kötet. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1934.

Népszámlálás 1941/1. 1975 = Az 1941. évi népszámlálás. 1. foglakozási adatok községek szerint. Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1975.

Msk99 1936 = Magyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben. I. Törvényhatóságok és községek (városok) szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 99. kötet. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1936.

MSK100 1937 = Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Törvényhatóságok és községek (városok) szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 100. kötet. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1937.

MSK105 1938 = Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935. évben törvényhatóságok és községek (városok) szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat 105. kötet. Magyar Királyi központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1938.

Gazdacímtár 1925 = Magyarország földbirtokosai és földbérlői. (Gazdacímtár.) A 100 kat. Holdas és ennél nagyobb földbirtokok és földbérletek 1925. év eleji adatai alapján. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1925.

Gazdacímtár 1937 = Magyarország földbirtokosai és földbérlői. (Gazdacímtár.) A 100 kat. Holdas és ennél nagyobb földbirtokok és földbérletek 1935. év adatai alapján. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1937.

Feldolgozások:

ASZTALOS István

Magyarország baromfitenyésztésének gazdaságföldrajzi vizsgálata. Földrajzi Értesítő, 1962. 1. szám. 109–130.

BOCSOR Géza

A magyar tarka marha kialakulásának története, környezeti viszonyai, tulajdonságai, tartása, tenyésztése, törzskönyvezése és értékesítse. Budapest. 1960.

BÖKÖNYI Sándor

Az állattartás történeti fejlődése Közép- és Kelet-Európában. Agrártörténeti Szemle, 1968. 3–4. szám. 277–342.

CSATÓ Tamás

A terménykereskedelmi hálózat Magyarországon az 1920-as években. In: Búza János–Estók Sándor–Szávai Ferenc–Varga Zsuzsanna (szerk.): Agrártörténet – agrárpolitika. Tanulmányok Szuhay Miklós emeritus professzor tiszteletére. Budapest. 2006. 289–299.

DÉNES Ferenc–JUHÁSZ Imre

A juhtenyésztés jelentősége és alakulása Magyarországon. Statisztikai Szemle. 1963. 8–9. szám. 802–812.

DOBOS Gyula

A két világháború között. In: Glósz József–V. Kápolnás Mária (szerk.): Tolna mezőváros monográfiája. Tolna város önkormányzata, Tolna. 1992. 407–493.

FALUDI Gábor–GERGELY Ferenc

Fejezetek a város 1921–1944 közötti történetéből. In: Kőhegyi Mihály (szerk.): Baja története. A kezdetektől 1944-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1989. 310–419.

GÖTZINGER Károly

A századfordulótól a II. világháborúig. In: Dr. Töttös Gábor (szerk.): Dunaföldvár története az őskortól napjainkig. Part – Oldalak Kulturális Egylet, Dunaújváros. 2002. 150–284.

GUNST Péter

A mezőgazdasági termelés története Magyarországon 1920–1938. Budapest. 1970.

Magyarország gazdaságtörténete (1914–1989). Budapest. 1996.

Az 1920. évi földreform – politikai nézőpontból. In: Búza János–Estók Sándor–Szávai Ferenc–Varga Zsuzsanna (szerk.): Agrártörténet – agrárpolitika. Tanulmányok Szuhay Miklós emeritus professzor tiszteletére. Budapest. 2006. 245–258.

HANKÓ Béla

A magyar háziállatok története ősidőktől máig. Budapest. 1954.

Magyar házi szarvasmarháink eredete. Mezőgazdasági Múzeumi Füzetek, 3. Budapest. 1957

JANKOVICH Miklós

Adatok a magyar szarvasmarha eredetének és hasznosításának kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle, 1967. 3–4. szám. 420–431.

KAPELLER Károly (szerk.)

50. évi jubileumi fűszerpaprika tudományos értekezlet. Kalocsa, 1967. augusztus 17-18. Duna – Tiszaközi Mezőgazdasági Intézet, Kecskemét. 1968.

KAPOSI Zoltán

Magyarország gazdaságtörténete 1700–2000. Budapest–Pécs. 2002.

KOVÁCS Miklós

A magyar tarka szarvasmarha története. Budapest. 1960.

MAKKAI László

A magyar városfejlődés történetének vázlata. Vidéki városaink. Budapest. 1961.

MOSSE, Rudolf

Magyarország ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi cím és névtára. Budapest. 1927.

ORMOS Mária

Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen. 1998.

A gazdasági világválság magyar visszhangja (1929–1936). Budapest. 2004.

POGONYI György

Egyéb folyami és a téli kikötők. In: Guóthfalvy Dorner Zoltán, et al. (szerk.): Technikai fejlődésünk története 1867–1927. Budapest. 1929. 201–205.

PÖLÖSKEI Ferenc

Községek Magyarországon a két világháború között. In: Búza János–Estók Sándor–Szávai Ferenc–Varga Zsuzsanna (szerk.): Agrártörténet – agrárpolitika. Tanulmányok Szuhay Miklós emeritus professzor tiszteletére. Budapest. 2006. 235–243.

SZABÓ Nándor

Budapest–bajai Duna-szakasz szabályozása. Budapest. 1912.

TÓTH Tibor

Ellentét vagy kölcsönösség? A magyar mezőgazdaság üzemi viszonyainak történelmi háttere és problémái. Budapest. 1980.

A magyar mezőgazdaság struktúrája az 1930-as években. Budapest. 1987.

WINKLER Pál

Kalocsa története. Különös tekintettel politikai és szellemi kultúrájának fejlődésére. Árpád Könyvek, Kalocsa. 1927.