Múltbanéző 12. (9)

AZ ISKOLAI OKTATÁS GYAKORLATI KIHÍVÁSAI
AKASZTÓN A II. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉN

Mikro-helytörténeti vázlat, elemzés
Sági Ilona rk. népiskolai tanítónő példájából kiindulva[1]

Akasztó község Bács-Kiskun megye Kiskőrösi járásában fekszik; tárgyalt időszakunkban, az 1940-es években azonban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, a katolikus közigazgatást tekintve pedig a Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye Keceli Esperesi Kerületében helyezkedett el. Mielőtt rátérnénk a háború végi nehézségek, a megszállások idejének felvázolására, szükségesnek tartjuk az alcímben feltüntetett tanítónőről röviden pár szót ejteni.

Nevezett pedagógusnő és e sorok írójának családneve közötti egyezés nem véletlen, a szerző nevezettnek dédunokaöccse. Mondanunk sem kell azonban, hogy kutatóként az ettől való elvonatkoztatásunk evidens volt, törekedtünk is erre, célunk a szakmai igényű tárgyszerű leírás a rendelkezésre álló források tükrében s a szakirodalom ismeretében. A mindenképpen elkerülendő szubjektivitáson felül azonban e sajátos körülmény is indított minket arra, hogy a levéltári írott forrásokon túl az orális hagyományokból[2] általunk ismert információkat is felhasználjuk munkánk során.

Az elkövetkezendőkben tehát röviden szeretnénk először felvázolni Sági Ilona személyét, akasztói működését (a vidéki tanítói pályára állásra, előmenetele mikéntjére vonatkozóan példaként állítva őt a korszakból), továbbá a háború végi nehézségeket, beleértve Akasztó szovjet megszállását. E mellett általánosságban kívánunk bepillantást nyújtani a korabeli (Horthy-korszakbeli) magyar tanítók, s jelen esetben, hangsúlyosabban a női tanítók helyzetébe, a népiskolák mibenlétére; így nevezett tanítónőtől kiindulva bemutatjuk Akasztó község történetének is egy szeletét, legjobb tudásunk szerint árnyalva az eddigi ismereteket.

Egy fiatal tanítónő Akasztón, az 1940-es években

Sági Ilona 1920. február 27-én Vácott született, Sági György fegyőr és Metzker Julianna[3] idősebbik gyermekeként, hívő római katolikus családban. Pedagógiai szárnypróbálkozásai hamar mutatkoztak már, miközben nála nyolc esztendővel fiatalabb – már a Hartához tartozó Állampusztán született – öccsét[4] felügyelte, segédkezve ezzel édesanyjának.[5]

Habár a közeli Kalocsán, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővéreknél szerette volna tanulmányait folytatni, végül azonban Állampusztától sokkal távolabb, az esztergomi irgalmasnővéreknél kapott lehetőséget, hogy vízivárosi tanítónőképző intézetükben tanulhasson.[6] Ennek folyományaként népiskolai tanítói oklevelét 1940. június 19-i kelettel az Esztergomi Érseki Tanítónőképző állította ki számára, 271/1940. szám alatt.[7]

A munkába állás azonban nem ment már abban az időben sem minden zökkenő nélkül egy kezdőnek. 2016-os tanulmányában Takács Zsuzsanna Mária a pályán való elhelyezkedés nehézségeire ugyancsak példaként hoz fel egy 1923-ban végzett tanítónőt, aki – tanulmányainak elvégzése után – hosszabb ideig nem léphetett katedrára. Mindezeknek a korszakban – a Klebelsberg-féle iskolaalapítási hullám[8] ellenére – leginkább financiális okai voltak.[9] A tanítók státuszba kerülése után sem voltak körülményeik mindig a legmegfelelőbbek, erre már Prohászka Ottokár is nemegyszer felhívta a figyelmet a század első évtizedeiben.[10] „Ha minden tanító elhiszi magáról, érzi magáról, hogy egy nagy misszióban jár, akkor teljesítette kötelességét. Tudom nagyon jól, hogy nem lehet fényes missziót teljesíteni anyagi gondok mérséklése nélkül. Az anyagi nyomorúságot pénzzel kell fejelni, de ennél nem lehet megmaradni és méltányosság, az egyenlőség törvényét kell követelni. Ezeket a törvényeket, ezeket a jogokat meg kell szerezni” – hangoztatta a székesfehérvári püspök 1924-ben katolikus tanítók előtt.[11] Somogyi József pedagógus, a Szegedi Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola Filozófia és Pedagógia Tanszékének elismert vezetője is rámutatott egy 1942-ben megjelent könyvében, hogy „a közoktatásügy legfontosabb része éppen a népoktatás. Ez mutatja a nemzet műveltségének szélességét, extenzitását.”[12]

Ergo a nehéz indulás bizonyosan nem nemi okokra vezethető vissza, hiszen női tanítók már évtizedek óta működtek az európai – valamint tengerentúli – és a magyar népoktatásban egyaránt – s nem csak a szerzetesnők köréből. Azt is tudhatjuk, hogy a diplomás nők leghamarabb a tanítói pályán jelenhettek meg, s itt voltak hosszú ideig a legelfogadottabbak a 20. század első évtizedeiben.[13] A „tanítónői pálya a női lélekhez legközelebb álló szellemi foglalkozás. Itt fejtheti ki legjobban a nő a sajátos tulajdonságait. És, mint szellemi foglalkozás, legönállóbb, férfi kollégáival teljesen egyenrangú, sőt, mint nő, közöttük különös figyelemben részesül. Nincs alárendelt állapotban, mint a hivatalnoki pályán működő nők legnagyobb része, nem kell mindig csak a mások rendelkezéseit végrehajtani” – fogalmazta meg egy 1929-es munkájában Kiss József tanítóképzői tanár, hozzátéve, hogy „ha már kenyérkereső pályán kell működni a nőnek, legtöbb önállóságot, tekintélyt, előmenetelt, megélhetést biztosító fizetést, nyugdíjat nyújtó állás a tanítónői. Ezenkívül, legalább nálunk az állás megengedi a tanítónőnek a férjhezmenetelt is, anélkül, hogy állásáról le kellene mondani.”, mint például egy 1928-ban hozott törvény alapján Ausztriában.[14]

Sági Ilona okleveles tanítónő levele dr. Földesdy Antal érseki főtanfelügyelőhöz 
(KFL I. 3. b. Népiskolák iratai: Akasztó, sz. n. 1941)

Sági Ilonát végül 1941. augusztus 27-én személyesen fogadta Földesdy Antal[15], a Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye főtanfelügyelője. Beszélgetésük másnapján Sági Ilona levélben is kérelemmel fordult a tiszteletbeli kanonokhoz, ebben is hangsúlyozva, hogy „bármilyen helyet szívesen elfogadok”.[16] Így is lett, Kalocsától északkeletre, Hartától, illetve Állampusztától keletre, Akasztón – ahol már 1738 óta állt iskolaépület[17] – 1941. szeptember 15-én ideiglenesen megbízott tanítóként, egyelőre kisegítőként megkezdhette pedagógusi működését, mint a harmadik vegyes osztály 84 diákjának oktatója. Négy hónappal később, 1942. január 15-én Dudás István[18] akasztói plébános, a helyi iskolaszék[19] elnöke levélben fordult a Kalocsa-Bácsi Érseki Főtanfelügyelőséghez, tájékoztatva azt, hogy az előző év november 1-jén az üresedésben lévő VII. és IX. számú tanítói állásra meghirdetett pályázatra egyedüliként Sági Ilona jelentkezett. Dudás levelében a katonának bevonult Kovács Ferenc tanító utódául a IX. számú státuszra[20] a választás mielőbbi lebonyolítását sürgette, mondván, nevezett kisegítő tanítónő, „akinek működésével és buzgóságával a Tantestület és az egész község nagyon meg van elégedve” alkalmas jelölt a megüresedett állásra.[21] 1942. március 17-én a fentebb már említett Földesdy keceli esperesplébános elnöklete alatt, valamint Dudás plébános, Fülöp Illés[22]községi főjegyző, világi elnök részvételével – tíz fő híján – összeült az akasztói egyházközségi képviselőtestület rendkívüli ülése; ezen 31 igen (0 nem) szavazattal Sági Ilonát a IX. állásra megválasztották. Ez utóbbinál a kiegészítő államsegély 80%-os volt. A választás eredményét zichi és vásonkeői gróf Zichy Gyula[23] érsek 1942. április 18-án helybenhagyta, s a megválasztottat helyettes tanítónőnek minősítette.[24]

Alig több mint egy héttel később, már 1942. április 26-án a rendkívüli iskolaszék határozatban kérte a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól, hogy a „kiváló minősítésű és nagyszerű népművelő” tanítónőt rendes tanítónővé léptesse elő, mivel „munkakészsége, lelkiismeretes, odaadó fáradozása, a gyermekek iránti szeretete és azok viszontszeretete mind arról tanúskodnak, hogy jól választottunk”[25], így igenis érdemes a mielőbbi előmenetelre. 1943 márciusában Dudás István ennek alapján az Érseki Főtanfelügyelőséghez is levelet intézett. Horváth Győző[26] főkáptalani helynök, kalocsa-bácsi segédpüspök április 15-én jóváhagyta azt, majd Dudásék korábbi kérését a Budapestvidéki Tankerület Királyi Főigazgatósága is akceptálta május 31-én, így Sági Ilona rendes tanítónővé léphetett elő szeptember 15-től.[27]

A fiatal pedagógusnő mindemellett a helyi Szívgárda[28] vezetésében is részt vett, leánykört vezetett, a kulturális szakosztály alelnöke volt, valamint énekkart irányított. „Az iskolán kívüli népművelési tevékenykedésével pedig egy csapásra meghódította az amúgy eléggé zárkózott lelkű akasztói hívek szívét.” Gyermekkórusával állandóan szerepelt, mind helyben, mind másutt is rendre bemutatkozott különböző alkalmakon tanítványaival.[29] A „zene nem ismer határokat!”[30] – vallotta. Egyik legemlékezetesebb szereplésük – már a háború után – minden bizonnyal a kalocsai volt, 1946. május 30-án, a Katolikus Szülők Szövetségének I. nagygyűlésén, melyen Mindszenty József bíboros és Grősz József érsek jelenlétében léptek fel, s énekükkel a hercegprímás dicséretét is elnyerték.[31]

Sági Ilona tanítónő (háttal) gyermekkórusával Kalocsán (Magángyűjtemény, Kalocsa)

Akasztó a szovjet megszállást követően

A vármegye más járásaihoz hasonlóan 1944. október végére Akasztóra is elért a kiürítési parancs, azaz a lakosságnak a Dunántúlra kellett volna távoznia. Ennek a rendeletnek azonban a helyi lakosok zöme nem tett eleget.[32] A német megszállók az ősz folyamán fokozatosan visszaszorultak nyugatra, míg keleti irányból a szovjetek egyre közeledtek. A Fjodor Tolbuhin marsall által vezetett 3. ukrán hadsereg Erdély irányából ért az Alföldre. Akasztó 1944. november 1-jén hajnali 3 órától került szovjet megszállás alá. Nagyobb fegyveres konfliktusra a községben nem került sor, az ütegek a Duna túlsó, jobb partján kerültek felállításra.

A községben 1945 előtt két politikai irányzat volt jelen: B. Nagy Ferenc vezetése alatt a Független Kisgazdapárt, a Nyilaskeresztes Párt Dóczi Lajos elnökletével működött. Értelemszerűen a márciusi német megszállást követően utóbbiak kerültek kedvezőbb helyzetbe, de a szovjetek megjelenése ezt megszüntette. A németek és magyar támogatóik visszavonulni kényszerültek.[33]

Az utolsó légitámadás 1944. november 2-án érte Akasztót. A településen a háború első civil áldozata még augusztus 10-én a 20 éves ifj. Megyes István volt, aki égési sérüléseibe halt bele, miután egy lelőtt szovjet repülőgép a házukra zuhant. (A roncsok között talált két emberhez tartozó maradványokat is aznap temették.)[34] Közvetlen a megszállások előtt, október 31-én a 32 éves Póka Jánosné Krizsán Julianna lett bombatámadás áldozatává.[35] Másnap, a november 1-jei szovjet megszállás napján a 69 éves Lajkó István és a 62 esztendős özv. Benicki Sándorné Suhajda Rózsa lett aknatámadások áldozata.[36] Rajtuk kívül az év végéig a harci cselekményekkel összefüggésben esett áldozatul: a szintén földműves 60 éves Binszki János november 2-án, valamint legfiatalabbként a 10 esztendős Túrú János, december 17-én.[37] Katonai halottak közül a helyi katolikus halotti anyakönyv feljegyzései a 35 éves Somogyból származó Péterfai István királyi honvéd november 2-i és az orosz Iszaak Pavlovics főhadnagy haláláról számolnak be. Utóbbi azonban nem a harcoknak esett áldozatul, egy autó gázolta el 1945. február 17-én.[38] További, feltételezhetően magyar katona volt: a gyergyótölgyesi illetőségű Ilyés Alán, aki november 1-jén; a Zsitva-mentéről való Juhász János és Dupkanics Mihály máramarosszigeti gyári munkás, akik november 2-án, valamint a helyi, 18 éves Ujvári Gábor földműves, aki december 8-án hunyt el. Ők mindnyájan hősi halottként lettek feltűntetve az anyakönyvben, ahogyan – valamiért – Nagy Andrásné Bús Rózsa 58 esztendős földműves asszony is november 22-én.[39] Mindemellett 1945. február 20-án egy harmincas éveiben járó, feltételezhetően német hadifoglyot is eltemettek Akasztón, akit a Tetétlenről Akasztóra vezető út során egy őr lőtt főbe, miután kimerültség miatt nem tudott már tovább menni.[40]

A légitámadások alatt és már a szovjet megszállás előtt is sokan az akasztóiak közül az óvóhely gyanánt használt pincékben leltek menedékre. Aki pince nélküli házzal rendelkezett, az másnál rejtőzött el. Sági Ilona tanítónő és édesanyja is így tettek. Őket a plébánián Dudás István plébános és Gregus Tamás[41] káplán fogadta be, másokkal együtt. Itt esett meg, hogy a bombázások elnémultával az akkor 24 éves tanítónő elhatározta, hogy felmerészkedik, lássa, milyen állapotok vannak a községben. Édesanyjának, Sági Györgynének és a plébános anyjának valamint másoknak a lebeszélése ellenére is fel kívánt menni. A többiek a kivárás mellett érveltek. Mivel a háborús állapotok súlyosságával és a nőkkel szemben előforduló visszaélésekkel tisztában voltak, anélkül nem engedték a felszínre, hogy külsejét el ne változtatták volna. Egy fiatal nőnek odafenn fokozottan veszélyes lett volna, így igyekeztek látszólag elcsúfítani és kendővel, illetve öregasszonyos viselettel ellátni. Sági Ilona első útja haza vezetett. A községben nem találkozott senkivel, amint azonban otthon belépett a házba, két szovjet katonával találta magát szemben, akik éppen a kihelyezett családi fényképeket fogták kezükben, melyekről minden maszkírozás ellenére azonnal felismerték a fiatal nőt. Bántódása szerencsére nem esett, sőt, nagyon megörültek neki, hogy felismerték.[42] Utóbb tudva már, hogy a megszállók milyen borzalmakat követtek el a magyar lakossággal, a magyar nőkkel szemben országszerte, ezt egy szerencsés kimenetelű találkozásnak minősíthetjük. Ami azonban így is csak a véletlennek tudható be, hogy emberséges katonákkal hozta őt össze a sors.

Akasztón 1945. március 15-én 15 fővel alakult meg a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete. Rajtuk kívül a Független Kisgazdapárt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt működött még néhány évig a faluban, kezdetben kisgazda fölény mutatkozott.[43]

Sági Ilona tanítónő Akasztón, 1944. május 1. (Magángyűjtemény, Budapest)

Iskolai és oktatási nehézségek Akasztón a háború végén

Mint fentebb már szó esett róla, a férfi tanítók katonai szolgálatra való behívása nagyban nehezítette a népiskolai oktatás folytonosságát, igaz az iskolaszék igyekezett orvosolni a nehézségeket. Ennek egyik hozadéka lehetett, hogy Sági Ilona az 1940-es években az intézmény állományába léphetett. Mindent összevetve a Dudás plébános vezette iskolaszéknek sikerült a problémák dacára is az iskolai rendszer működését fenntartani. Persze, a tanítóhiány nem szűnt meg. Az osztályok nagyon magas létszámmal működtek. Ezen kívül folyamatosan napirenden szerepelt az egyházközségi képviselőtestületi üléseken a háború következtében mutatkozó megugró árak problémája, a fizetések fizetőértékének romlása.[44] További kiadást jelentett, hogy az 1941-es nagy dunai árvíz és az 1942-es belvíz az egész településen tetemes károkat okozott. Így a „megrongált iskolai épületek, lakások és a plébániának használt régi iskola legszükségesebb kijavítására és bevakolására” szintén elő kellett teremteni a szükséges összeget.[45] A frontvonal országon belüli jelenléte mindent megváltoztatott Akasztón is.

Grősz József érsek 1944. szeptember 28-án kelt körrendeletében felszólította papjait, hogy minden bombatámadásról, az őket és híveiket ért nagyobb csapásokról folyamatosan jelentsenek számára. Leszűkült mozgásterében igyekezett megtenni az érsek, ami tellett tőle.[46] Kalocsa október 31-i szovjet megszállása után hatásköre azonban leginkább székvárosára és az érseki birtokok területére terjedt ki, azon túl csak korlátozottan, noha a szovjet tisztek érseki méltóságát respektálták.[47]

Grősz korábbi, szeptember 9-én kelt több oldalas körrendeletében szabályozta, – a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendeletével összhangban –, hogy légitámadás esetén, miként tegyenek az egyes népiskolák oktatói, hogyan menekítsék biztos helyre diákjaikat. A településeken a tanítási idő alatt állandó rádióügyeletet kellett fenntartani, az ügyeletet fél órával a tanítás megkezdése előtt meg kellett már kezdeni. Ugyanezt az ügyelőszolgálatot akkor is fenn kellett tartani, ha egyéb okból tartózkodtak a gyerekek az iskolákban. A szolgálatot 2–3 fő látta el egyszerre tanintézményenként. Egy fő egyhuzamban két órát ügyelhetett rádiószolgálatban. A diákoknak az óvóhelyekre történő eljuttatásáról, azok számáról és elhelyezkedéséről is rendelkezett az érsek, valamint, hogy napszaktól függően mely esetekben kell, mely esetekben nem kell megjelenniük az oktatáson esetleges riadót követően.[48]

Az 1944/1945-ös tanév szeptember 4-én vette kezdetét Akasztón, de végül az oktatást október 9-én felfüggesztették, mivel az iskola „Utána állandóan le volt foglalva katonai célokra” – írta a történésekről Dudás plébános, az akasztói iskolaszék elnöke. November 1-jét, a szovjet bevonulást követően pedig hadikórházként működött az intézmény, egészen december 2-ig. Ez idő alatt „Az iskola szenét és három osztályra való padot feltüzeltek. Mintegy 60 db táblaüveget felhasználtak, vagy betörtek. A kályhákat elvitték (Ez utóbbi nagy része megkerült.)” – írta az Érseki Főtanfelügyelőséget tájékoztató jelentésében a plébános. December 4. és 20. között néhány diákkal ismét folyt a tanítás, majd megint lefoglalták az épületet.[49]

A megszálló szovjetek arról biztosították Grősz érseket, hogy szándékuk szerint mindenütt biztosítani kívánják az iskolai oktatás mielőbbi akadálytalan helyreállítását. „Ennek kapcsán még múlt év november hó közepén köriratban rendeltem el főtanfelügyelőségem útján a tanítás mielőbbi megkezdését” – írta körlevelében. „Különösen szükséges, hogy a népiskolák mindenhol megkezdjék működésüket. Az oktatás zavartalansága, a megfelelő helyiségek, felszerelések és a tüzelőanyag biztosítása érdekében szükség esetén a közigazgatási hatóságokon kívül lépjenek érintkezésbe a katonai parancsnokságokkal is” – utasította az iskolaszékek vezetését a főpap. Ez vonatkozott Akasztóra is. Rendelkezése szerint, ha az iskolaépületekben nem is, de valamilyen alkalmas helyen a tanítást meg kell indítani, hogy a diákok tanulmányaik előmenetelében semmiképpen se szenvedjenek hátrányt. Tanerő és tüzelőanyag hiánya esetén osztályösszevonásokat is engedélyezett az érsek, valamint a pedagógushiányból adódóan szükségszerűen a menekült tanerők intézményi betagozását is deklarálta az Érseki Főtanfelügyelőség útján. „Végül a jelen nehéz körülmények között nyomatékkal hívom fel az összes hitoktatók és a tanerők figyelmét a valláserkölcsi nevelés fontosságára és szükségességére. Az istentiszteletek látogatása (amennyiben észszerű akadály nem forog fenn) fokozott mértékben szorgalmazandó, s bizton remélem, hogy e tekintetben a tantestületek tagjainak jó példája fog legteljesebb eredményt biztosítani” – zárta 1945. január 31-én kelt rendelkezéseit a kalocsai főpásztor.[50]

Akasztón az ingadozó állapot 1945. március közepéig hosszabb-rövidebb megszakításokkal folyamatos volt. Ekkortól fűtetlen termekben ugyan, de hat tanítónővel hat osztályban megindult az oktatás. A diákok azonban nagyon rendszertelenül jártak az egyes osztályokba. Dudás plébános a könyv- és füzethiányról is panaszkodott az Érseki Főtanfelügyelőségnek. Levelében a pap méltatta a hat akasztói tanítónőt: Bakay Máriát, Bakay Teréziát, Kalmár Imréné Kapots Erzsébetet, Ligeti Lajosné Kapots Ilonát, Sági Ilonát és Subaly Arankát, „akik a tanítást megkezdték a lehető legnehezebb időben. A megszállás ideje alatt nagyszerűen megállták helyüket”. Hetedikként Keresztes Endréné Gyurkó Margit május elején csatlakozott hozzájuk, akinek szintén akasztói tanító férje, csakúgy mint másik kollégájuk, Oravecz Andor, ekkor hadifogságban volt. Keresztesné még a szovjet megszállás előtt, 1944. október végén menekült a Dunántúlra apósához. Nem kétséges, hogy az oktatást megkezdőket a hivatástudat hajtotta, semmiképpen sem anyagi érdekből kezdtek bele a tanításba. A kifizetésekben ugyanis már akkor több havi elmaradás állt fenn. Például az 1944. novemberi és decemberi járandóságukat is csak 1945 májusában kapták meg, az 1945-ös fizetésükből pedig egy fillért sem. Ekkor, május 22-i levelében Dudás plébános is még csak annyit tudott ezzel kapcsolatban Kalocsára megírni, hogy „Remény van azonban arra, hogy a közeli napokban 1–2 hónapi fizetéshez hozzájuthatnak a község útján.”[51]

Dr. Dudás István plébános, iskolaszéki elnök jelentése az akasztói oktatási nehézségekről a Kalocsa-Bácsi Érseki Főtanfelügyelőségnek, 1945. május 22.
(KFL I. 3. b. Népiskolák iratai: Akasztó. 7/1945.)

A szovjet katonákkal való elkerülhetetlen érintkezés természetesen még akkor sem szűnt meg a községben, de mint azt a Sági Ilonával történt következő epizód is bizonyítja, még az iskolában sem, mikor az már ismét eredeti rendeltetésének megfelelően működött, 1945 tavaszától. Egy alkalommal ugyanis, mikor a tanítónő éppen órát tartott, egy fegyveres szovjet katona toppant be hirtelen a terembe. Látva a megszeppent gyerekeket, a velük lévő pedagógusnőtől megkérdezte, hogy ez egy iskola-e? A tanítónő határozottan válaszolt neki, majd az ajtó felé mutatott, mondván, hogy távozzon. A katona így is tett, majd nagy betűkkel felírta az épület falára, hogy „школа”, azaz iskola, hogy társainak is egyértelmű legyen a helyzet.[52] Így Sági Ilona már másodízben – szerencsés kimenetellel – ismét átesett a megszállók egy újabb tagjával történő nem kívánt közvetlen találkozáson.

„Hazánk soha nem tapasztalt megrázkódtatáson ment keresztül, kicsiny falunk harctér volt, az ország fővárosa romokban hever és nincs család, amelyet valamilyen formában csapás ne ért volna. Mindezek öröktől fogva benne voltak az isteni Gondviselés terveiben és rendíthetetlenül higgyünk abban, hogy e szörnyű megpróbáltatásokból a legszebb jövő fog kialakulni. Egy pillanatra se veszítsük el bizalmunkat, a jó Isten meg fog minket segíteni” – hangoztatta Dudás plébános drámaian, de határozott hittel az 1945. augusztus 12-i egyházközségi képviselőtestületi ülés résztvevői előtt.[53]

Zárásként

Az 1940-es évek második felében betegeskedésből adódóan Sági Ilona a katedrától hosszabb-rövidebb ideig távol maradni kényszerült. Az iskola 1948-as államosítását már nem az akasztói tantestület tagjaként élte meg. Utódává 1947. november 16-án a IX. tanítói státuszra Bagó Ferencet választották.[54] A tanítónő sem az akasztói népiskolába, sem máshová nem térhetett vissza oktatni egy ideig, hiszen hitét gyakorló és megvalló katolikusként, valamint Mindszenty bíboros tisztelőjeként jelenléte a gyermeknevelés területén – az akkori politikai berendezkedés szemszögéből – nem volt kívánatos. Szintén tanítónői végzettségű kalocsai barátnőjéhez, az osztályidegennek titulált Kollányi Erzsébethez[55]képest még így is szerencsésnek mondhatta magát, hiszen hivatását végül Kalocsán ismét gyakorolhatta. Sági Ilona 1950-ben ment hozzá a szibériai fogságot is megjárt, történelmet és földrajzot oktató Villányi Antal[56] kalocsai állami tanítóhoz. Gál Sándor újságíró 1968 májusában, egy, a Petőfi Népében megjelent cikkében a következőképpen jellemezte Villányi Antalné tanítási elveit: „modern pedagógiai elveket vall. Nevelési eredményeit nem úgy éri el, hogy hatalmi szóval ráparancsol a gyerekre. Inkább a meggyőzés híve: ész-okokkal, példával nevel önállóságra. A rábízott gyerekek sorsát lelkiismereti ügyének tekinti s ha intézkedni kell, nemcsak az írott lehetőségeket latolgatja, a törvényen túl számításba veszi az emberi mértékeket is.”[57] Kalocsa Város Tanácsa 1989 októberében Kalocsa Városért kitüntetést adományozott Villányinénak.[58] Mint köztiszteletben álló és megbecsült nyugalmazott pedagógust itt, Kalocsán érte a halál 83 esztendős korában, 2003. március 23-án. Kevesebb, mint egy héttel később, március 28-án, katolikus szertartás szerint helyezték végső nyugalomra férje és kisfia[59] mellé, a kalocsai temetőben, nagyszámú gyászoló sokaság, többek között családtagok, rokonok és volt tanítványok jelenlétében. „A zenén, dalon keresztül csak a jóra ösztönözte, irányította tanítványait” – emlékezett meg róla egy volt diákja a Kalocsai Néplapban.[60]

Irodalom