Múltbanéző 12. (7)

A PÓTLÓLAGOS JÖVEDELEMSZERZÉS VESZÉLYEI
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ALATT

Az 1914-ben kitört első világháború a villámháborús tervek kudarca után, 1915-től egyértelműen az anyagi és emberi erőforrásokat felőrlő, elhúzódó állóháborúvá vált, amelyet a lövészárokban ezerszámra pusztuló katonák mellett a hátországban élők is megsínylettek. A központi hatalmak készletei gyorsan merültek. A háborúnak és a hadseregnek alárendelt nemzetgazdaságok és a társadalom egyre nehezebben viselték a terheket. 1916 nagy csatáiban, a nyugati hadszíntéren Verdune és a Somme folyó völgye, a déli hadszíntéren az Isonzó folyó völgye, illetve a keleti hadszíntéren a Bruszilov-offenzíva mindkét oldalon hatalmas áldozatokat követelt meg a hátországoktól is. Ausztria–Magyarországon a törvényhozás már 1912-ben megalkotta a gazdaság katonai termelésre való átállításához szükséges jogszabályi kereteket, ez volt a LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről és a LXVIII. törvénycikk a hadiszolgáltatásokról.[1] E két jogszabályt egészítette ki az 1914-ben hozott L. törvénycikk.[2] A törvények mind a gazdaság, mind a társadalom háborús szolgálatba állítását lehetővé tették, de több alapvető szociális rendszert csak a háború folyamán – a felmerült szükségletek és a felismerés után – alakítottak ki, ilyen volt a harctéren elesett vagy fogságba esett katonák otthon maradt hozzátartozóit, családját segítő központi szerv, a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyező Hivatala. A hivatalt 1914 augusztusában hozták létre a 148 6070/1914-es számú belügyminisztériumi rendelet alapján[3], a szerbiai előrenyomulás kudarca és a galíciai harcokban elszenvedett emberveszteségek következtében. A hivatalnak minden törvényhatóságban önálló alegysége jött létre, így Baján is, vezetője dr. Bruck Aurél[4] ügyvéd lett. A hivatalon keresztül az állam minimális segélyben részesítette az elesett vagy fogságba került katonák itthon maradt hozzátartozóit, amely igazából a létfenntartáshoz is kevés volt.[5] E segély értékét tovább csökkentette az alapvető fogyasztási cikkekben megmutatkozó hiány, az ebből következő áremelkedés, a korona fokozatos inflációja. A legnehezebb helyzetbe a gyerekekkel egyedül maradt asszonyok kerültek, akik a világháború előtt alkalmi kétkezi munkából – cselédkedés, napszám stb. – éltek. Közülük sokan a háború alatt, kihasználva a frontvonalaktól távolabbi katonai kiképzőközpontok és utánpótlási gyülekezési körzetek adta lehetőségeket, alkalomszerű prostitúcióból próbálták meg kiegészíteni saját szűkös jövedelmüket és az állami segélyt. További kiegészítő jövedelemre tehettek szert a helyben munkára kirendelt hadifoglyokkal alkalmi kapcsolatot létesítő nők, mivel a foglyok szinte minden lehetőséget kihasználtak egy-egy futó kalandra. A megélhetési kényszer szülte alkalmi prostitúcióról szinte mindenki tudott, de az elkövetőket tetten érni és így elkapni nehéz feladatnak bizonyult, pedig ez volt a mindent kizáró bizonyítási forma. Ha valaki a megfelelő diszkrécióval folytatta a tevékenységet, akkor legrosszabb esetben is csak pletykáltak róla, esetleg feljelentgették,[6] de ezt a rendőrkapitányság csak kivizsgálhatta, és ha nem talált semmit, akkor negatív eredménnyel lezárta a kihágási – mai nevén szabálysértési – ügyet. Az elkövető beismerő vallomása döntő jelentőségű volt, de ezt szinte senki sem tette meg. Az alkalmi, üzletszerű kéjelgésből jövedelmüket kiegészítő, legtöbb esetben gyermekes anyák számára a lebukásra a legnagyobb veszélyt a nemi betegségek jelentették. Az eljáró hatóság már a prostitúció gyanúja esetén elrendelhette a gyanúsított orvosi vizsgálatát, amely ha pozitív eredményt hozott, megindíthatták a kihágási eljárást.

Az első világháború átalakította az országon belül az alkalmi, fizetős szexpartnerek utáni keresletet, és ezzel magát a prostitúciót mint jelenséget is. A férfiak frontra vonulásával az ország belső területein megszűnt a fizetőképes kereslet a kéjnők szolgáltatásai iránt, az ilyen foglalkozást űző hölgyek az arcvonalak mögötti nagyobb településeken a bordélyházakban csoportosultak. 1915 nyarán a Monarchia hadvezetése belátta, hogy az elhúzódó háború miatt a katonák számára ezt, az eddig elhanyagolt szolgáltatást is be kell vezetni. A nagy tömegben összegyűlt, erős stressz alá helyezett férfiak között a kielégítetlen nemi vágyaik miatt könnyebben megjelenhetett az erőszak, a homoszexualitás és ennek következtében a különböző nemi betegségek. 1915 második felében kialakították a tábori bordélyházak rendszerét, egészségügyi felvilágosítást tartottak a katonáknak és a nemi betegségek ellen terjesztették a gumióvszer használatát. Az intézkedések eredményeképpen már 1916-ra a nemi betegségben szenvedő katonák száma a felére csökkent, és a katonák a különböző „kórságokat” inkább a szabadságra hazatérve, a hátországban szedték össze.

Baja törvényhatósági jogú városban az 1882-ben XXII. sorszámon hozott prostitucionális szabályrendelet értelmében lehetett az alkalmi prostitúcióból élők ellen fellépni. 1917. március elején G. Mihályné bajai lakost titkos kéjelgés miatt feljelentették a bajai rendőrkapitányságon.[7] A gyanúsítottat – a hivatalos eljárás első lépéseként – orvosi vizsgálatra küldték, ahol megállapították, hogy nemi betegségben szenved, így megindították ellene a szabálysértési eljárást. Ezután Rozman Károly nyomozó – a bejelentést is nála tették – kikérdezte G. Mihálynét. A kihallgatásról a következő jegyzőkönyv született 1917. március 15-én.[8]

„5.350/1917.

Másolat. Baja thjf. [törvényhatósági joggal felruházott] város rendőrkapitányi hivatalának Detektív osztálya. 37./1917. szám. Tárgy: G. Mihályné ellen tett feljelentés titkos kéjelgés miatt. A tekintetes rendőrkapitányi hivatalnak, Baja.

Baja, 1917. évi március hó 15-én. Jelentem, hogy bizalmi úton arról értesültem, hogy G. Mihályné lakására katonák és leányok járnak, s ott közösülnek. G. Mihályné szül. S. Mária bajai szül. [születésű], r.k. [római katolikus] vall. [vallású], 3 gyermek anyja, napszámosnőt /: lakik Baja, Klapka György utca 10. szám :/ kikérdeztem, beösmerte, hogy hozzá egy Borsódi Gergely nevű szanitész jár, ki f. [folyó] hó 11-én és 13-án éjjel nála aludt, s vele nemileg közösült. Beösmerte, hogy míg Borsódi nem járt hozzá, azelőtt egy másik katona járt hozzá. A nevezett nő beösmerte azt is, hogy hozzá leányok és katonák jártak és azoknak ágyat bocsátott rendelkezésükre, hogy ott nemileg közösüljenek. Azt tagadta, hogy azért pénzt fogadott volna el. Beösmerte még azt, hogy Julis nevű 18 éves leánya a szobában egyik ágyon egy katonával, s ő ugyancsak a szobában másik ágyon szintén egy másik katonával nemileg közösültek. A nevezettnél jelenleg is S. Margit ápolónő lakik, kit orosz hadifoglyok szoktak este hazakísérni. S. Margit ellen külön teszem meg feljelentésemet. G. Mihálynét titkos kéjelgés miatt feljelentem. Kmft. [Kelt mint fent] Rozman Károly s.k. [saját kezűleg]dtv. [detektív]

Hivatalos másolat hiteléül:

Baja, 1917. évi március 24.

Laky

Rkapt. [rendőrkapitányi] iktató.”[9]

G. Mihályné vélhetően több pontját is megsértette a prostitúciós szabályrendeletnek, de ezek közül egyértelműen, az orvosi vizsgálat pozitív eredménye és beismerő vallomása alapján csak egyet sikerült rábizonyítani, a 6. § 4. pontjának megszegését: „Azon személyek, kik tűrvény nélkül kéjelgési keresetet űznek, vagy mint éjjeli csavargók a rendőrség által befogatnak, mindenek előtt orvosilag megvizsgálandók, s ha betegnek találtatnak, a kórházba szállítandók; ha pedig egészségesek, vagy miután a kórházból kibocsáttatnak, kihágásukért 1 hónapra terjedhető elzárással fenyítendők, s amennyiben idegenek, büntetésük lejárta után hazájukba toloncolandók.”[10]

Ő maga titkos kéjelgést folytatott, ezzel megszegte az 1. § 1. pontját: „A kéjelgési kereset akár bordélyban, vagy magánlakáson, de mindig előleges bejelentés után nyerendő rendőrségi tűrvény mellett űzhető.”[11]Hölgyismerőseinek, akik tőle kértek segítséget, hogy katonákkal titkos légyottot folytassanak, helyet biztosított, azaz az otthonát – amely egy bérelt ház volt – bordélyként használta, így a 2. § 1–2. pontját is megszegte: „Bordélynyitásra engedély szükséges; engedély nélkül bordélyt tartani tilos. // Ezen engedély első ízben csak a háztulajdonos beleegyezése, mint nélkülözhetetlen feltétel alapján, a kapitányi hivatal által adatik.”[12] Az utóbbi pontokat viszont nem lehetett rábizonyítani – az anyagi ellenszolgáltatást –, mivel ezeket nem ismerte be a vallomásában, tetten érés nem történt, a „vendégeket” meg nem kérdezték meg az ügyben.

G. Mihályné ügyével kapcsolatban az első fokú büntetőeljárást a bajai rendőr főkapitányság, mint rendőri büntetőbíróság folytatta le, azonnal, március 15-én. A bíró Olványi István rendőrfőkapitány volt, a vádat dr. Klenácz György[13] tiszti főügyész képviselte, G. Mihálynénak nem volt hivatalos jogi képviselője a tárgyaláson. Az ítéletet a vádlott beismerő vallomása alapján hozták meg, és csak egy pontban találták bűnösnek, amiért a szabályrendeletben meghatározott maximális büntetést szabták ki rá.

„Másolat.

A bajai rendőrkapitányság, mint rendőri büntetőbíróság. 306./ 2. kih. [kihágási] 1917.

A bajai rendőrkapitányságnak, mint 1-ső fokú rendőri büntetőbíróságnak rendőrbírája, Oltványi István rendőrkapitány, a vád képviseletében Dr. Klénácz György tiszti főügyész magánvádló szakképviselő részvétele mellett prostitúcionális kihágással vádolt G. Mihályné kihágási ügyében Baján, 1917. évi március hó 15. napján Baján megtartott nyilvános szóbeli tárgyalás után következőképpen ítélt:

G. Mihályné S. Mária bajai születésű, 36 éves, r. k. vallású, magyar honosságú, bajai lakost bűnösnek mondja ki a Prostitutionális Szabályrendelet 6. §-ának 4. pontjába ütköző erkölcsrendészeti kihágási cselekményben, melyet terhelt azáltal követett el, hogy Baján azalatt, amíg férje a harctéren volt, s most orosz fogoly katonákkal viszonyt folytatott, leánya előtt egy szobában katonával közösült, másoknak közösülésre alkalmat adott, és ezért u. a. [ugyanazon] §-a alapján a folyamatba vételtől számított egy hónapi önköltségen elszenvedendő elzárásra ítéli. Kötelezi a fölmerülő eljárási és tartási költségek megtérítésére.

Megokolás.

A rendőri büntetőbíróság vádlottnak a detektívjelentéssel támogatott beismerő vallomásából tényként megállapította, hogy vádlott, ki hadisegélyt élvez orosz fogságban lévő férje után, ennek távolléte óta katonákkal nemi viszonyt folytat; legutóbb és f. [folyó] é. [év] március 11-én és 13-án Borsódi Gergely nevű katonával nemileg közösült, s nemi bajban szenved. Megállapította továbbá, hogy 18 éves Júlia nevű leányának közelebbről meg nem határozható itthonlétekor azzal együtt, egy időben, ugyanazon szobában, egymás jelenlétében egy-egy katonával nemileg közösültek; megállapította továbbá, hogy más nők és férfiak részére lakását több ízben közösülés céljából átengedte. Vádlott ezen cselekményeit az erkölcsi süllyedés oly mély fokát állapítják meg, mely okvetlenül súlyos büntetést kívánt, s mely maga után vonta a rendőri büntetőbíróságnak a rendelkező részében megjelölt intézkedéseit. Ezen ítélet vádlott előtt a 15 napi fellebbezési jog érvényesíthetésének megemlítésével élőszóval kihirdettetett, ki az ítéletben megnyugodott. Kelt: Baja, 1917. évi március hó 15-én. Oltványi István s. k. rendőrkapitány, mint rendőri büntetőbíró.

Hivatalos másolat hiteléül:

Baja, 1917. évi március 24.

Laky

Rkapt. iktató.”[14]

G. Mihályné bajai lakos volt, ezért a városból nem lehetett kitoloncolni mint szabálysértő kéjnőt, viszont a rábizonyított kéjelgés miatt a családjával kapcsolatban az eddig egyszerű szabálysértési ügy a városi tanácsnál más irányvonalban folytatódott, tovább bővült. A kapitányi hivatal álláspontja szerint az erkölcstelen életet folytató nőtől mint arra méltatlantól meg kellett vonni az állami segélyt, amelyre a városi tanács jogosult, így március 24-én egy ilyen értelmű megkeresés született.

„306./2. szám.

Kih. 1917.

Tekintetes Városi Tanácsnak

Baja.

A csatolt detektívjelentést és ítéletet átteszem azon célból, hogy nevezett G. Mihályné ellen az esetleg szükségesnek látszó eljárás a Tekintetes Cím hatáskörében is lefolytatható legyen.

A rendőri büntetőbíróság véleménye szerint nevezett a segély élvezetére nem szolgál rá.

Baja, 1917. évi március hó 24-én.

Oltványi

Rendőrkapitány, mint rendőri büntetőbíró.”[15]

A rendőrkapitányságnak a segély megvonására vonatkozó megkeresésével sem a városi tanácsnál, sem a hadsegélyező hivatalnál nem tudtak mit kezdeni. A hadisegély megítélésében a kedvezményezett erkölcstelen életmódja nem játszott szerepet, gazdasági és szociális helyzetet vettek alapul, így e felvetésen gyorsan túlléptek. G. Mihályné gyermekeinek további sorsára viszont alapvető befolyással volt az édesanya kihágása és ebből következő erkölcstelen életmódja. Már a rendőri jegyzőkönyvből kiderült, hogy az asszonynak 3 gyermeke volt. Közülük Júlia nagykorú, és vélhetően már önálló keresettel rendelkezett, de fia József és kisebbik lánya Róza még kiskorúak voltak, így az anya erkölcstelen életmódja miatt veszélybe került a neveltetésük, amelyet a városi tanács határozata értelmében a bajai gyermekmenhely vett át.

A város önálló törvényhatósággá alakulásakor – 1872-ben – megalakította a saját árvaszékét, de ezzel párhuzamosan gyermekmenhely is működött Baján. A bajai gyermekmenhelyet – a szabadkai anyaintézményhez kötődött telepként önálló felügyelővel –, feltehetően 1904 körül alapították. A gyermekmenhelyre sokkal egyszerűbben bekerülhetett egy gyermek, mint az árvaházba, mindössze az erre illetékes hatóságnak elhagyatottá kellett nyilvánítania. Az elhagyatottságot megállapíthatták anyagi vagy erkölcsi okok miatt, vagy a kettő kombinációjaként.[16] G. József és G. Róza esetében az erkölcsi elhagyatottság esetéről beszélhetünk: „Az elhagyatottság ténye felmerülhetett erkölcsi okokból is: ha vélhető volt, hogy a gyermek rossz neveltetése miatt, veleszületett hajlamától fogva züllésnek indult, vagy környezete miatt elzüllésnek volt kitéve.”[17] A helyzetet bonyolította, hogy József már ekkor javítóintézetben volt – elindult az erkölcsi züllés útján –, míg Róza meghatározhatatlan ok miatt kórházban. A kapitányi hivatal megkeresésére május 5-én a következő határozat született, amit mindegyik, az ügyben érintett fél számára elküldtek.

„5305/ Kig. [1]917.

Rendőrfőkapitány 306/2. Kih. 1917. számú átirata G. Mihályné ügyében.

Határozat.

Minthogy nincs oly törvényes rendelkezés, amelynek alapján az erkölcstelen életmódot folytató nőnek hadbevonult férje után folyósított államsegélye megszüntethető volna, G. Mihálynének a 45-ös számú fizetési könyvecskéjére a saját személyére eddig folyósított félsegély és napi 20 fillér lakbérsegély, vagyis összesen napi 54 fillér ugyanazon könyvre tovább is kifizetendő.

Miután azonban a bajai rendőrkaitányság mint büntetőbíróságnak 306/2 kih. 1917 számú ítéletében foglaltak alapján megállapítható, hogy G. Mihályné S. Mária nem nyújt garanciát arra nézve, hogy 6 éves Róza nevű leányuk kifogástalanul nevelné a jelenleg a közkórházban betegen fekvő 6 éves G. Róza felgyógyulása után azonnal a szabadkai gyermekmenhelybe utalandó azzal, hogy a gyermeket gondozásra Bajára ne adják ki.

Miután a 14 éves G. József már javítóintézetben van elhelyezve, az anyjától való elvétele végetti intézkedésre szükség nincs.

Felhívatik Odobasich Gyula közgyám, hogy a helybeli közkórházból felgyógyulása után kikerülő G. Rózának a menhelybe való helyezéséhez szükséges intézkedéseket haladéktalanul tegye meg. Ugyancsak a közgyám által értesítendő a helybeli közkórház vezetősége, hogy G. Rózát felgyógyulása után ne az anyjának, hanem neki adja ki.

A hadsegélyező hivatal utasíttatik, hogy G. József és Rózának napi 1 Kor. [Korona] 02 fillért kitevő államsegélyét ezentúl ne G. Mihálynének, hanem Odabasich Gyula közgyám kezeihez fizettesse, aki viszont ezen kiskorúak államsegélyét helyezze gyámpénztári letétbe, ahol is ezen államsegély a kiskorúak javára fog kezeltetni, és a kiskorúak részére szükséges összegek időnként kiutaltatni fognak.

Erről értesítést kapnak:

1. Rendőrkapitányi Hivatal

2. G. Mihályné S. Mária, Klapka György u. 10.

3. Odobasich Gyula közgyám

4. Dr. Bruck Aurél, a hads. [hadsegélyező] hiv. [hivatal] vezetője

Baja 917. V. 5.

[olvashatatlan aláírás]

Sk! Határozat az értesítendőknek.”[18]

G. Mihályról és családjáról a városi iratanyagban nem maradtak fent további információk, utalások, így a család további sorsáról csak találgathatunk. Lehet, hogy az apa hazatért az orosz hadifogságból, de az is lehet, hogy meghalt. Az 1920-as években keletkezett hadsegélyező összesítőkben nem bukkant fel a neve, de a nyilvántartások hiányosak. Az 1930-as években Baján a Klapka utca 10-ben már más lakott, és G. Mihály a választói névjegyzékben nem szerepel, bár ha nem volt választójoga, vagy elköltözött Bajáról, akkor ez a természetes. A menhelybe került kiskorú gyermekeit Baján és környékén nem lehetett nevelőszülőkhöz kiadni. Ők Szabadkára kerültek az ottani gyermekmenhelyre. Feltehetően 1918 után az aktuális tartózkodási helyük miatt a megalakuló Szerb–Horvát–Szlovén Királyság állampolgárai lettek, és kiestek a magyar közigazgatás látóköréből.

G. Mihályné és gyermekei esete egyértelműen tükrözi, hogy 1917-re az első világháború már a végsőkig feszítette a hátország teherbírását, a megélhetési gondok miatt a társadalom értékrendje fokozatosan megváltozott, a háború társadalmi támogatottsága megszűnt.

Jegyzetek