Múltbanéző 12. (5)

„FÉLEGYHÁZA EGYIK LEGNAGYOBB FIÁRÓL”
–  JÖVENDÖLÉS MÓRA FERENCRŐL

Móra Ferencet, a „Kincskereső kisködmön”, a „Rab ember fiai”, az „Ének a búzamezőkről” és az „Aranykoporsó” szerzőjét elsősorban az ifjúsági irodalom, a mese és a regény kiváló művelőjeként tartja számon az irodalomtörténet. Emellett számot tevő az újságírói működése során keletkezett publicisztikája, de születtek költői művei is. Fiatal kori lírai munkássága, költői szárnypróbálgatása szülővárosához kötődik. Az alábbiakban forrásközleményként egy olyan hírlapi tárcát adunk közre, amely 1899-ben jelent meg az egyik félegyházi hetilapban és meg nem nevezve ugyan, de kitalálható módon Móra Ferencről szól.

Móra Ferenc író, újságíró, muzeológus Kiskunfélegyházán született 1879. július 19-én. Édesapja, Móra Márton szűcsmesterként, édesanyja Juhász Anna kenyérsütőként dolgozott. A házaspárnak tíz gyermeke született, de csak három érte meg a felnőtt kort. A szülők törekvő természetét mutatja, hogy a gyermekeiket mindenképpen taníttatni akarták. Legkisebb lányuk, Juliska tanítónő lett, a Ferencnél tizenöt évvel idősebb István tanítóképzőt végzett, ő foglalkozott irodalommal először a családban. Vidéki lapokban jelentek meg versei és elbeszélései. Ferenc a kiskunfélegyházi gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait és mint kitűnő tanuló ösztöndíjat kapott az iskola egyik alapítványától. 1897-ben az érettségin a tizenhét végzős diák közül egyedül ő vizsgázott jelesre minden tárgyból. Irodalmi pályáját diákkorában kezdte szülővárosa újságjánál, a Félegyházi Hírlap hasábjain. A századvég divatos modorában írta alkalmi verseit, ünnepi költeményeit, akárcsak bátyja, Móra István. De tizenhat éves korától már szerelmes versei is jelentek meg a helyi lapban. A gimnázium elvégzése után a budapesti egyetemre iratkozott be, ahol földrajz–természetrajz szakos tanárnak készült. Egyetemista korából is küldte haza verseit, melyek sorra meg is jelentek a Félegyházi Hírlapban. Ebben az időben, Móra Ferenc 20. életévében, 1899-ben született az a tárca, melynek szerzője ismeretlen, s az írásban szereplő személy sincs nevesítve. A cikkben nem a névtelenség a legfőbb furcsaság, hanem az, hogy szinte jövőbe látó módon vetítette előre Móra irodalmi szerepvállalását és jósként ábrázolta az író és szülővárosa későbbi viszonyát.

Mórát fiatal korában a provinciális kisváros, Félegyháza nem tudta kellőképpen értékelni, később állást sem tudott biztosítani számára (még segédlevéltárosi hivatalt sem kapott).[1] A kiábrándultság és reményvesztettség vitte végül Szegedre, ahol három évtizedig élt, és mind írói, mind tudományos munkássága kibontakozhatott. Hogy maradtak olyanok szülővárosában is, akik tisztában voltak képességeivel és fájlalták távozását, bizonyítja az alábbi újságcikk: „Móra Ferenc kedvelt poétánkat, ki mint tanárjelölt, állás hiányában hónapok óta itthon tartózkodott, Kulinyi Zsigmond, a 25 éves Szegedi Napló főszerkesztője, igen szép honorárium mellett lapjához fogadta, hogy addig is, míg tanári állást kaphat, kiváló tehetségének gyöngyeit a szegedi közönség élvezhesse. Nem tudjuk, örüljünk-e ennek a hírnek, vagy szomorkodjunk rajta… Mennyivel jobban látnak a szegediek, mint mi!... […] Félegyházán a becsületes munkát, az igazi tehetséget még nem tudják méltányolni. Azt hiszem, jól gondolom, hogy pl. Móra Ferenc a mi városházánkon írnoknak se kellett volna. Nem, [még] pedig azért [nem], mert ő egy nagytudású, komoly munkás. Ilyen pedig a városházán nem kell. Még ideig-óráig se kell. Az ilyen »nem jó pajtás«, nem nagyivó. […] De majd ha a költő virágos kertje teljes lesz, jaj, de verjük a honfi keblet, hogy: a mi fiunk! Mert ugye kérem, ha nagy valaki, csak akkor a mi fiunk?”[2] Valószínű, hogy ezt a cikket is, csak úgy, mint az alant közölt tárcát, Szalay Gyula írhatta.

Szalay Gyula (1865–1937) magyar és latin szakos középiskolai tanárként 1893 óta oktatott a félegyházi főgimnáziumban, egy ideig Móra Ferenc magyartanára is volt. Maga is művelte az irodalmat, 1882-től kezdve írt költeményeket, elbeszéléseket, kritikai tárcákat, humoros karcolatokat, vezércikkeket, nyelvészeti és irodalomtörténeti értekezéseket. A budapesti Philologiai Társaság és az Erdélyi Múzeum Egylet is tagjai között tartotta számon. Saját, illetve álnevei alatt publikált a következő lapokba: Magyar Állam, Kecskemét, Somogy, Népjog, Tátravidéki Híradó, Pesti Hírlap, Függetlenség, Egyetértés, Tiszavidék, Veszprém, Veszprémi Közlöny, Amerikai Nemzetőr, Kolozsvár, Bars, Magyar Nyelvőr, Figyelő, Félegyházi Hírlap, Hazánk.[3] A Vidéki Költők Albumában is megjelent egyik verse.[4] 1895-ben saját újságot indított Félegyházi Híradó címmel.[5] A gimnázium régiségtárából létrehozta a Kiskun Múzeumot; később Móra Ferenc – már szegedi múzeumigazgatóként – rendszeres munkakapcsolatban állt egykori szeretett tanárával.[6] Hogy a forrásközlésként közreadott alábbi újságcikk szerzője minden bizonnyal Szalay Gyula lehetett, nemcsak a latin tudást feltételező írói álnév („Aliquis”)[7] igazolja, hanem az a gondolati rész, melyben a tárcaíró úgy vall magáról, mint akinek van szerencséje ismerni több irodalmi nagyságot is. Szalay irodalmi, hírlapírói munkássága mellett ez az ismeretség könnyen elképzelhető. Szintén erősíti Szalay szerzőségének valószínűségét az a tény, hogy Móra tanáraként bizonyítottan figyelemmel kísérte diákjának költői szárnypróbálgatásait. Móra saját visszaemlékezése szerint Szalay volt az, aki szóvá tette tanítványa „Pusztaszeren” című verse kapcsán, hogy „Nono, te már politizálsz?”[8] Egyetlen érv szólhat Szalay szerzősége ellen, mégpedig az, hogy a közölt tárca a Félegyházi Hírlapban jelent meg, holott ugyanebben az időben létezett a Szalay Gyula által alapított és szerkesztett Félegyházi Híradó című hetilap is. Vajon miért nem a saját lapjában közölte akár névtelenül is, a Mórát magasztaló sorokat? Talán azért, mert Móra versei is kezdettől a Hírlapban jelentek meg. Talán azért, mert a Mórát lenéző, lekicsinylő közönség inkább a Hírlapot járatta, s így juthatott el az írás azokhoz, akiket igazán illetett. Talán a Szalay-féle Félegyházi Híradó olvasói, Szalay „hívei” tisztában voltak Móra tehetségével, őket nem kellett erről meggyőzni; vagy ha saját lapjában publikálta volna írását, még írói álneve ellenére is könnyen össze lehetett volna kötni a cikket személyével.

Bár a cikk szerzősége nem száz százalékosan bizonyított, de hogy az írás Móra Ferencről szól, az kétségtelen tény. Mind az életrajzi utalások, mind a jellemábrázolás egyértelműsíti, hogy csak Móra Ferencre gondolhatunk a tárca olvasása közben. A lábjegyzetekben közölt magyarázatok remélhetőleg senkiben sem hagynak e felől kétséget.

Móra irodalmi életművét látva, tudva azt, hogy szülővárosa 1927-ben díszpolgárrá választotta őt, ismerve Félegyháza jelenkori törekvéseit a Móra-kultusz ápolására vonatkozóan, mindenképpen érdekes olvasmány az alábbi névtelenül publikált cikk.[9]

Félegyháza egyik legnagyobb fiáról[10]

– A „Félegyházi Hírlap” eredeti tárcája –

(Nem szószátyároknak, hanem komoly embereknek ajánlva.)

Írta: Aliquis

Félegyháza városnak, Félegyháza intelligenciájának szól ez a kis tárca, mert ha – irodalmunktól eltekintve – valakit érdekelhet, úgy e várost fogja ez érdekelni első sorban.

De hát ki legyen az, kiről e tárca címében van szó? – kérdezhetik e sorok olvasói. Avagy ki írja ezt tulajdonképp? Az első kérdésre vonatkozólag csak annyit jegyzek meg, hogy sem a szóban forgó egyén pályafutásának mai stádiuma, sem az ő szerénysége, sem a város társas életének mai viszonyai és gondolkozáskörének iránya nem alkalmas arra, hogy nevet is említsek; de biztosítok minden félegyházit, hogy ha csak kicsit is gondolkozik e tárca elolvasása után, a lelke fogja megsúgni, hogy kiről is lehet e sorokban szó.

Tessék csak majd gondolkozni, hiszen olyan könnyű kitalálni…

Hogy azután ki vagyok én, ki e sorokat írom? Egy „Aliquis”, kedves olvasó, akit sem a magasabbra predestináló írói individualitás, sem a nyomdafesték láza „írói” sikerekre nem ösztönöz. Ennyi azt hiszem elég, sőt sok is bevezetésnek.

E város egyik nagytehetségű szülöttéről, mint a jövő legnagyobbjáról szól itt az ének. Mint Félegyháza legnagyobb fiáról, mint irodalmunk kiváló gyöngyéről fognak róla megemlékezni már a közeljövőben.

Legnagyobb fiáról! – ezt bizton állítom.

Tartsák bár egyesek mesének, alaptalan fantáziálásnak, elfogult következtetésnek avagy bármi másnak az itt leírtakat, lesznek már most is nagyon sokan – és bizonyára a nagy többség –, kik igazat adnak nekem.

A legnagyobb lesz ő a legnagyobbak közt!

Talán merésznek is látszanak e sorok, annyit azonban mondhatok, hogy amennyire merészek az én szavaim, százszorta megfontoltabbak is. Két markáns ellentét megfontolása után vetettem csak papírra e sorokat. Az egyik az, amit Pázmándy Dénes[11] a „Magyarország” egyik irodalmi kritikájában mondott, hogy a vidéki városokban is már csapatostul sétálnak „szabadon” a fűzfapoéták, a másik pedig az, hogy az akadémia Teleki-pályázatán egy eleddig ismeretlen, mellőzött, nem is jónevű irodalmi óriás mutatja ki oroszlánkörmeit,[12] kiről szülővárosa, Debrecen, nem sokat tudott eddig, de most már büszkélkedik is a huszonhárom éves fiatal zsenivel.

A jövő legnagyobb irodalmi alakjáról van itt szó, akit e város annyiban érdekel, hogy ezt mondhatja szülővárosának; Félegyházát viszont annyiban, hogy az ő fia ez a szerény zseni, kiben Félegyháza kárpótolva lehet a Petőfi szülőhelyének megállapítására vonatkozó homéroszi dicsőségért.[13]

E város falai, házai, az ő gyermekkori emlékei; ebben a városban rakta ő le tudásának alapjait, ide köti őt a legapróbb fűszáltól a szülői hajlékig minden.

Mint fiatal gyermekben már itt vetett lobot először magasabb tehetsége, melyet már akkor bámultunk benne és mely fejlődésére nézve életkorát mindig jobban túlhaladta, itt jelentek meg tőle nyomtatásban első versei,[14]melyekben az avatott lélek nem egy kontár, hétköznapi kezdő első kísérleteit, hanem a jövő egyik legnagyobbjának repülni tanulását látta, már itt kezdett felhaladni azon a lépcsőn, melyre mi tucat-emberek csak feltekinthetünk, de fel nem léphetünk, mert az a fokozat a szellem halhatatlanságához vezet. Ez a város adta neki a legfőbb boldogság[15] mellett a legnagyobb lelki meghasonulást, a legtöbb félreértést és keserűséget. De ő ezt nem írja Félegyháza rovására, hiszen jól tudja ő is: „Nemo profeta in patria sua”[16], aminek igazságára különösen Félegyháza kisvárosi krónikájában legtöbb a példa. Valljuk meg őszintén: a pénz, a nagy vagyon érzésének lidérce kevés helyen nyomja annyira a paraszt-arisztokrácia egyes köreit, mint éppen Félegyházán. Ez tény. A fátum szeszélyes játéka azonban rendszerint az, hogy a zsenik nem százezer forintos vagyonnal látják meg a napvilágot. És neki mit kellett tapasztalnia szülővárosában? Azt, hogy voltak, kik már kora gyermekkorában alacsony származásáért lenézték, megrugdalták,[17] de nemcsak őt, hanem azokat is, kiket jobban szeret életénél, jövő dicsőségénél, mindenénél, azt, hogy érett ifjú korában szülővárosának bigott szószátyárjai ráütötték még a vallástalanság vádjának bélyegét is, őrá, mert gondolkozott, mert költői lelke első fellobbanásában oly tiszta klasszicitással írt a keresztfán szenvedő Jézus Krisztusról.[18]

Hogy a sok lenézést, megrugdalást majdan vissza fogja-e adni az érdemeseknek, midőn az ő egykori kedves városbelijei hízelegve fogják cirógatni azt a nagyot, kit mint egyszerű fiatal, szürke emberkét ütöttek, nem tudhatom. Annyi azonban tény, hogy csak kicsinyes és törpe lelkek tulajdonsága a bosszúállás. Ha nem darócpólyában született volna, hanem selyemben, bizonyára nem kellett volna annyi keserűséget elnyelnie. És talán a szülővárosában szerzett keserűségekre, talán más körülményekre vezethető vissza egyik sokat hangoztatott pesszimisztikus mondása:

– Nekem nincs egy barátom sem, nekem csak ismerőseim vannak…

Imádta a csöndet, a magányosságot. A félegyházi temető egyik behorpadt sírocskája mellett, hol írószereit elrejtve tartotta, jobban szeretett tartózkodni, mint a város bármely előkelő szalonjában vagy társaságában.

A félegyházi temetőben, a holtak csöndes hazájában születtek meg az ő első versei.

Porban játszó gyermekkorában már ráncok képződtek homlokán a könyveknél való virrasztás mellett. Gyermek volt még és már úgy írt, mint a nagyok. Tizenhat éves lelkével már olyan élettapasztalatra tett szert, mintha egy félszázad állt volna a háta mögött. Akarata hajthatatlan, jelleme acélszilárd. Mindenekfölött pedig szerény. Mint gyermekifjúnak énekelték és muzsikálták már dalait vidékszerte, anélkül, hogy a mai napig is tudnák, hogy azokat ő írta.

Legfőbb erénye: szegény, egyszerű szülei iránt való rajongó szeretete.

Legfőbb hibája: az üresfejűek, nagyképűsködők, hencegők és hatalmasok rideg semmibevétele.

Azt gondolom, a nevet illetőleg már eddig is valamennyire túlléptem a diszkréció határait, mert a csak kevéssé gondolkodó is kiolvashatja a sorok közt, hogy tulajdonképpen kiről is van itt szó. És bizonyára senki nem fogja mondani sem elfogultságnak, sem képzelődésnek, amidőn e sorokban azt olvassa, hogy a szóban forgó egyén nagy és halhatatlan lesz ama nagyjaink közt, kik édes anyanyelvünket lantjukon oly szépen meg tudják szólaltatni. Hál’ Isten, van szerencsém fűzfa-nagyságaink mellett igazi nagy irodalmi nagyságot is ismerni egypárt és nagyon is meggondoltam, mielőtt e sorokat papírra vetettem. Ezt mondom én, de ezt mondják azok a nagyok is – és nem tucat-nagyságokról szólok, – akik szerénysége korlátai közt fölismerték benne már eddig is azt a zsenit, amely halhatatlan.

Nem a céhbeliskedés,[19] nem a pajtáskodás az ő írói szárnya, hanem a nagy szelleme. Ha már a jellemzésnél a valóság feltüntetésével az indiszkrécióba átléptem, teszek ezen az úton még egy lépést, amidőn egy vele nemrég megtörtént esetet közreadok, mely szerénységét és a benne lakó nagy tehetséget módfelett jellemzi. Talán mert végtelen nagy szerénységével nem tudta összeegyeztetni, hogy különben is jóhangzású nevét használja, talán más okból; rosszul hangzó, egész ismeretlen álnév alá rejtőzve, beküldötte egy versét egyik jónevű szépirodalmi lapunknak.[20] És mi lett az eredmény? Az, hogy az illető szépirodalmi lap verskritikusa, egyik legnagyobb élő lantosunk, a közléssel együtt egy szerkesztői üzenetben nagy szellem nagy alkotásának mondta az „ismeretlen” költeményét.

Bizony mondom, az ő helye nem mi köztünk közönséges emberek közt van, hanem Petőfi, Arany és más szellem-óriásaink mellett! Talán egy évtized leforgásával, de talán előbb is eljő az az idő, amikor a magyar irodalmi kritika büszkén tűzi fel az ő homlokára a halhatatlanság elismerésének babérkoszorúját.

És ebből a szép koszorúból egy pár levél jut majd szülővárosának, Félegyházának is hála fejében, amiért őneki oly sok keserűséget szerzett és amiért egy halhatatlan szellemet adott a magyar irodalomnak.

Büszke lesz őrá Félegyháza minden sarja, míg csak magyar szó hangzik e hazában.[21] De talán félegyházi voltuknál fogva legjobban fognak büszkélkedni nevére való hivatkozással azok a törpe óriások, kik valamikor, amikor még ő is szerény, kopott emberke volt, megrugdalták! Hja, más idők, más emberek…

És Ő? Ő, kedves olvasó, dicsősége tetőpontján is el fog jönni Félegyházára, mint a mohamedán Mekkába, de csak azért, hogy megnézhesse kedvenc tartózkodási helyét, a temetőt és ölelhessen két áldott öreg embert: édesatyját és édesanyját![22]

Visszaemlékezik ekkor bizonyára arra a megható, igaz szívből jövő kritikára is, melyet szülőföldén kapott, ami mindig kedvesebb lesz előtte, mint bárki véleménye. Ugyanis egy alkalommal, amidőn egy nyilvános ünnepélyen saját szerzeményű művét szavalta,[23] egy szegény parasztasszony hallgatta nagy áhítattal, majd sírni kezdett és zokogva mondta:

– Ugyan édes jó Istenem, de csudálatosan többet adtál egyik embernek, mint a másiknak! Istenem, Istenem, milyen aranyos szája van! – és a szegény asszony nem tudott többet mondani, csak zokogott keservesen.

Az illúzió kedvéért el is képzelheti az olvasó, hogy Félegyháza e szép tehetségű fiáról ezt a kis tárca-felvételt ihlettségben avagy álomlátásban készítettem, de annyi kétségtelenül tény, hogy avatott léleknek itt nincs szüksége prófétai látásra.

Arról pedig biztos vagyok, hogy e sorokért ő fogja a legelső követ dobni e tárca megírójára.

De azt a kőütést az ő kezéből én szívesen veszem. Nem avval a célzattal írtam, amit írtam, de nincs kizárva, hogy a jövő irodalomtörténet írója egy halhatatlanunk életrajzi adatai után kutatva a megsárgult nyomtatványok közt ráakad a Félegyházi Hírlap e tárcájára és mint érdekes életrajzi adalékot följegyzi a magyar irodalomtörténet lapjaira…[24]

Irodalom