A SCHIFFER CSALÁD VÁLLALKOZÁSAI,
A SZATÓCSÜZLETTŐL A CIPŐGYÁRIG

Bevezető

A Kecskemét dualista korszakát tanulmányozó olvasóközönség bizonyára találkozott vagy hallott már a Schiffer Cipőgyárról, de kevesen tudják, hogy 1911-ben kezdte el a működését, és még kevesebben ismerik, hogy a története 1871-ben kezdődött el, amikor egy tótprónai kereskedő fia Kecskemétre telepedett le.

Kecskemét város terjedelmes pusztáin igen sok állat legelt, ami alapfeltétele volt a bőrgyártással foglalkozó szakmáknak, a tímároknak és a vargáknak. Ezek a mesterek nyersbőr-kikészítéssel és egyszerűbb lábbeliek (bocskor, saru) készítésével foglalkoztak. Tőlük szerezték be a kikészített bőröket a különféle lábbelik gyártására specializálódott csizmadiák és cipészek. Ezek a mesterek sok évszázadon keresztül céhrendszerben működtek, melynek első írásos emléke 1665-ből való, amikor a csizmadia céh a ráckevei mesterek szabályát vette át.[1] 1829-ben a kecskeméti cipészmesterek elérkezettnek látták az időt, hogy céhbe tömörüljenek.[2] A céhmesterek mellett jelentős számban kontárok (céhen kívüli iparosok) is készítettek különféle lábbelieket. A kecskemétiek a mesteremberek műhelyeiben, esetleg az évi 5 országos és hetivásáron jutottak hozzá lábbeliekhez. 1850-ben Schwaitzer György pesti cipészmester a vásártéren egy fa bódét állított fel, melynek felállítási árát a városi tanács határozta meg: „állandó bódé hely négyszeg ölének ára 1 pft leend.”[3]. 1862-ben a helyi ferences szerzetesrend főnöke panaszt emelt, hogy a cipészek a sátraikat a hetipiacokon a templom kerítésénél és bejáratához közel állították fel, ami „az egyházbai járókelést akadályozza, és azon felül közbotrányt is okoz.”[4] A 18. század végén, a 19. század első évtizedéig a balkáni úgynevezett görög kereskedőktől, majd a helyükbe lépő zsidó kereskedőktől is vásároltak bőröket és lábravalókat a helyiek. A 18. század második felében és a 19. század elején a lábbeli-használatban ízlésváltozás következett be, melynek során egyre ritkábban hordtak Kecskeméten csizmát, és egyre jobban teret nyert a nyugati, modernebb cipő használata. Kezdetben a jómódúak, majd a 20. században a szegényebb köznép között is elterjedt a cipő. A csizmadiák kiszorulásával a cipészmesterek nyertek teret. A céhrendszer felszámolása egy 1851-es ideiglenes utasítással kezdődött meg, majd 1859-ben a császár parancs útján engedélyezte a szabad ipartevékenységet. Az 1872-es (VIII. tc.) és 1884-es (XVII. tc.) ipartörvények végleg megszüntették a céhes kereteket, és létrejöttek az ipartársulatok, ipartestületek, egyesületek és szövetkezetek, melyekbe a bőripari mesteremberek is betömörültek.[5] A legelsők egyike volt a Kecskeméti Csizmadia Ipartársulat, amely 1874-ben jött létre a régi csizmadia céhből. A csizmadiákat és cipészeket a helyi tímárokon kívül bőrkereskedők is ellátták különféle bőripari nyersanyagokkal. A 19. és 20. század folyamán a bőriparral foglalkozó iparosok és kereskedők egy része meghaladta a kisipari és kiskereskedői kört, cégként működtek tovább. A legjelentősebb Schiffer-féle cég volt.

1.táblázat: Kecskeméten működő bőrkereskedő cégek

2. táblázat: A lábbelihez kapcsolódó kecskeméti iparosok, kereskedők, cégek[6]

A 19. század a modern gazdaságot is megteremtette, ennek következtében létrejöttek a gyárak, amik igen sok embert tudtak alkalmazni, gépesítve voltak és ez által tömegárut tudtak előállítani, melyekkel a kis műhelyek mesterei nehezen tudtak versenyre kelni.[7] A 19–20. században Kecskeméten a népesség rohamosan növekedett, kialakult egy igen széles vásárlói réteg, mely a nyugati típusú, újabb-modernebb lábbelieket kereste, és ezeket először a kereskedőktől vette meg. Kezdetben a kereskedők az osztrák és cseh cipőgyárakból szerezték be termékeiket, majd egy-egy gyár lerakataként (fiók), forgalmazóként kínálták a cipőket. 1858-ban a prágai Haan (Haán) testvérek, gyártulajdonosok „rakhelyet” állítottak fel, melynek megbízottja a kecskeméti Bleyer Dávid kereskedő, bizományos lett.[8] Az 1880-as és 1890-es években a Nagykőrösi utcában és a Piactér körüli épületekben, bérpaloták aljában és bazárokban megjelentek a különféle cipőüzletek, ahol nagy választékban kínálták a helyi, vidéki és külföldi portékákat. 1911 novemberében a nagyváradi cipőgyár nyitott üzletet a Piactéren, ahol a saját termékeit forgalmazta. Ez volt az első magyar cipőgyár, mely nem csak a saját településén nyitott fióküzletet.[9]

3.táblázat: Kecskeméten fióktelepet, üzletet nyitó nagyobb cipőipari cégek

A bőriparral foglalkozó iparosok és kereskedők anyagi biztonságuk és a nyersanyag-beszerzés megkönnyítése érdekében 1903-ban létrehozták saját szövetkezetüket: A kecskeméti bőriparosok anyagbeszerző szövetkezetet.[10] A vállalat célját a következőképpen fogalmazta meg a Kecskeméti Nagy Képes Naptár újságírója: „A kecskeméti bőrszakmához tartozó iparosok évekkel ezelőtt egy szövetkezetet alakítottak abból a célból, hogy részvények aláírása és befizetése által tőkét hoznak össze és maguk vásároljanak anyagot, hogy a gyárakkal való összeköttetés és a közvetlen nagybani vásárlás előnyeit maguk élvezhessék és ezen úton is hozzájárulhassanak boldogulásukhoz.”[11]

A családi kapitalizmus kialakulása

Schiffer Adolf, a Schiffer cég alapítója 1835. május 11-én született a Turóc vármegyei Tótpróna községben, ahol édesapjának, Schiffer Lipótnak a fűszerkereskedésében tanulta a kereskedői szakmát. Kezdetben kereskedéssel foglalkozott, majd abbahagyta, és tanító lett. Megfordult Sárszentlőrincen, Pázmándon és Csépán.[12] 1864-ben felhagyott a tanítással, Tiszaugra[13] költözött, és vegyeskereskedést (szatócsüzletet) folytatott a közönség megelégedésével, mást nem tudunk az itteni tevékenységéről.[14] Annyi biztos, hogy a Tiszaughoz legközelebb eső nagyváros Kecskemét volt, ahol Schiffer Adolf is megfordult, és megismerkedett a kecskeméti Goldberger Jozefával (1838–1926),[15] Goldberger Salamon (1795–1872) Nagykőrösi utcában lakó kereskedő, szeszfőző lányával, akit 1865. április 26-án feleségül is vett.[16] Házasságukból több gyermek is született, akik közül csak Székely (Schiffer) Gyula (1884–1944) és Ignác Jakab (1867–1955) folytatta a családi vállalkozást. A Schiffer család rokonságba került Kecskemét jeles és vagyonos kereskedőcsaládjával, Aszódiékkal.[17] Székely Gyula felesége Aszódi Lili (?–1944) lett.[18] Schiffer Adolf lányai szintén Aszódiakkal kerültek rokoni kapcsolatba, Schiffer Mária (1871/1872–1944) Aszódi Sámuelhez (1867–1944), Schiffer Szerén (Szerény) (1873–1944) Aszódi Bélához (1870–1916), Schiffer Janka (1879–1944) pedig Aszódi Józsefhez (1874–1944) ment férjhez. Ez a többszörös családi kapcsolat pénzügyi segítséget is jelentett, például a cipőgyár László Károly utcai telkének megvételénél Aszódiék segítettek be. Székely Ignác Jakab felesége pedig a budapesti származású Weisz Teréz (1875–1944) volt, aki a gyárnak negyedrészét birtokolta.[19]

Schiffer Adolf a feleségével kezdetben Tiszaugon és Kecskeméten lakott felváltva, majd a nagyobb piaci lehetőségek és a család anyagi biztonsága miatt végleg Kecskemétet választotta. 1871. július 10-én kérvénnyel fordult a tanácshoz, melyben bőrkereskedést szándékozott felállítani a református egyház épületében lévő, Schwarcz József kereskedő által használt bolthelyiségben. Kecskemét város tanácsa megvizsgálta kérvényt, és július 14-én tartott gyűlésén megadta az engedélyt: „folyamodó nagykorú ’s így javairól szabadon rendelkezhetik magát mindenkor becsületesen viselte ’s ellene hivatkozott iparrendtartás értelmében semmi kizárási okok fen nem forognak, üzlethely és kijelölte: annál fogva részére a bőrkereskedés akadálytalan folytatása czéljából a kért iparjegy kiadatik, kötelességévé tétetvén, hogy magát a helybeli kereskedelmi testületbe felvétesse ’s mindenben annak szabályaihoz alkalmazkodjék.”[20] 1876 júniusában kereskedése már cégként (Firma), Schiffer Adolf néven működött, ami a kiskereskedés (szatócsüzlet) körét meghaladta. Profilja bőr- és fűszerkereskedés volt.

Schiffer Adolf kereskedő egyedül folytatta az üzletét (egyéni cég), nem volt társtagja 1898-ig. A polgári nevével megegyező cégelnevezést használta, kötelezettségeikért egész vagyonával volt felelős. Hitelesített üzleti (könyvelési) könyvet vezetett, majd bejegyeztette magát a területileg illetékes törvényszéknél, azaz a Kecskeméti Királyi Törvényszéknél.[21] Az 1870-es évektől 1890-es évekig városszerte több helyen volt a cég telephelye és a család otthona, valószínűleg Schiffer Adolf saját ingatlannal nem rendelkezett, hanem bérelte azokat.

4. táblázat: Schiffer-vállalkozások telephelyei

Az 1890-es évek végére Schiffer Adolf vállalkozása jól ment, ennek bizonyítéka, hogy építkezett és átalakította a céget. Első, hogy 1898-ban emeletes, pincézett, kettő bolthelyiséggel ellátott, nyílt folyosós bérházat építtetett[22] a Vásári kis utca 122. szám alatt. Ide került át a cég üzleti helyisége és a család otthona, ami az 1944-es megszakítás kivételével az 1940-es évekig a tulajdonukban volt.[23] A másik, hogy 1899-ben Schiffer Adolf megszüntette a nevével azonos egyéni cégét, és létrehozta új társas cégét, a Schiffer Adolf és Fia közkereseti társaságot, melynek csak társtulajdonosa és vezetője volt, legközvetlenebb üzleti partnere fia, Székely (Schiffer) Ignác lett.[24] A cég bőrkereskedéssel foglalkozott, a helyi cipészeket és csizmadiákat látták el nyersanyaggal. Telephelyüket bővíteni is tudták, 1900 februárjában fióktelepet hoztak létre Kiskunfélegyházán, ami 1917 elejéig működött. A cég tevékenységéről nem tudunk többet.[25]

A Kisfaludy utcai Schiffer-féle kereskedő- és családi ház homlokzati terve
(MNL BKML IV. 1908.b 1492/1898)

Az 1911-ben alapított cipőgyár létrehozásában Schiffer Adolf nem vett részt, előrehaladott kora miatt visszavonult egy rövid időre, fiainak, Székely Gyulának és Ignácnak, a család harmadik generációjának adta át a családi vállalkozás irányítását. Idős Schiffer Adolf 1917. március 9-én visszatért az üzleti életbe, és egy újabb bőrkereskedelmi vállalkozásba fogott Schiffer Adolf egyéni cég néven.[26] A cég működéséről szintén keveset tudunk, valószínűleg a cipőgyár nyersanyagellátásában, beszerzésében vett részt. 1924-ben idős kora és esetleg betegsége miatt átadta a cégét lányainak, özvegy Blau Józsefné Schiffer Jennynek (1868–1944) és özvegy Fényes Ignácné Schiffer Karolinának (1866–1933), akik 1929-ig működtették, ekkor Jenny fia, Blau László (1902-1972) vette kézbe az irányítást.[27] Schiffer Adolf tisztes kort megélve aggkori kimerülésben 1925. március 22-én hunyt el.

A 19. század elején elindult asszimilációs folyamat a század második felére felgyorsult, melynek során a család német nyelvűből magyar anyanyelvűvé vált. Ennek tipikus példája, hogy 1899. július 6-án Schiffer Adolf kérvénnyel fordult a belügyminiszterhez, melyben kiskorú fiai nevének Schifferről Székelyre magyarosítását kérte, majd 1906-ban Székely Ignác magyarosította gyermekeinek (Pál, Ilona, István) nevét.[28]

A családi kapitalizmus fénypontja

A 20. század elejéig a lábbelikészítés túlnyomó részben kisipari foglakozás volt Kecskeméten. A lakosság létszámának növekedésével a szükséglet is növekedett, ezt a helyi cipészipar nem tudta kielégíteni, ez megfelelő táptalajt biztosított egy cipőgyár alapításhoz. Ezt a lehetőséget vette észre a Schiffer-Székely család, amikor vállalkozásukat átalakították, profiljukat bővítették, és áttértek a cipőkészítésre.

Az új cipőgyár létrehozása egy hosszú folyamat volt, és számtalan feltételnek kellett teljesülnie. Először tőkét kellett gyűjteni, amit Schiffer Adolf és Ignác fia megtett, sok évtizeden keresztül. Másodszor el kellett dönteni, hol épüljön fel a gyár. 1910. augusztus 10-én Székely Ignác a sógorával, Aszódi Sámuellel közösen a belvárosban, a VI. tizedbeli Folyóka (mai László Károly) utca 16. szám alatt egy 709 négyszögöl nagyságú telket vettek, ahova a gyár tömbjei megépültek.

A gyáralapításhoz létre kellett hozni egy új céget, ami az alapításért, irányításért és üzemeltetésért volt felelős. A korábbi bőrkereskedő céget, a Schiffer Adolf és Fiát 1911. január 11-én a Kecskeméti Királyi Törvényszék mint cégbíróság megszüntette, és bejegyeztette az új közkereseti társaságot, a Schiffer Adolf Fiai céget, ami hivatalosan január 1-jétől működött. Az új cég közkereseti társaság volt, ami az jelentette, hogy „két vagy több személy kereskedelmi üzletet közös czég alatt, korlátlan, és egyetemleges kötelezettség mellett folytat.”[29] A társasági tagok, Székely Gyula és Ignác egymás közti jogviszonyaira társasági szerződést írtak, melyben leírták a társtagok jogait, kötelezettségeit és feladatait, a társaság kötelezettségeiért pedig egész vagyonukkal voltak felelősek.[30]

Harmadszor meg kellett egyezni a tulajdonosi hányadról, ami 1910 és 1912 között ki is alakult, és kisebb megszakításokkal az 1948-as államosításokig meg is maradt.[31]

5. táblázat: A gyár ingatlanjának tulajdoni hányada

Az 1872-es és a 1884-as ipartörvények előírták bizonyos iparágak, mint a bőripari (cipész, cipőkészítés) szakmák gyakorlásához a képesítést és a telepengedélyt. A telepengedély akkor volt szükséges, amikor a gyártelep felállításánál a „fekvésük vagy az üzlet minősége által a szomszéd birtokosokat vagy lakókat, avagy egyáltalában a közönséget háborgatják, megkárosíthatják, vagy veszélyeztethetik […].”.[32] A szakképesítéssel rendelkező Székelyék cipőgyárat (cipőfelsőrészgyárat) szerettek volna beindítani, ezért 1911. március 12-én kérelemmel fordultak Kecskemét város tanácsához, melyben építési engedélyt kértek. „Tisztelettel alulírottak Kecskeméten, Csongrádi utca 23. szám alatti telkünk, László Károly utcai részén, teljesen új cipőfelsőrészgyárat óhajtunk mellékelt tervek szerint létesíteni. Üzemünk elektrómótorokkal lesz felszerelve, s ezek mikénti elrendezését később fogjuk bejelenteni, úgyszintén az építési vállalkozót, illetve felelős szakértőt is.” Végül március 23-án a tanács a következő feltételek mellett megadta az engedélyt:

1. Az építkezés megkezdése előtt az illetékes hatóságtól telepengedély megszerzése.

2. Az építkezési szabályrendeletek szigorú betartása.

3. A tehertartó falpillérek számításának és műleírásának bemutatása.[33]

A szűkebb körű városi hatóság után a törvényhatósági bizottság közgyűlése is foglalkozott az üggyel, 1911. január 31-én és március 31-én támogatást és engedményeket adott, de szigorú feltételeket szabott az új gyárnak:

1. A város 200 ezer darab téglát ezrenként 32 korona árban adta. Feltétele volt, hogy ha 15 éven belül megszűnt volna vagy más tulajdonba (önkéntesen, kényszerből, kisajátítással) került volna a gyár, a mindenkori tulajdonosnak 32 korona helyett 36 koronát kellett volna a város részére megfizetni.

2. A gyár a világításra 25%-os kedvezményes áron villamosáramot, erőátviteli célra pedig 8 ezer kilowattig „hektowattonként”[34] 4 fillért, azon felül pedig 25% kedvezménnyel vagyis „hektowattonként” 3 fillérért számított.

3. A cipőgyár köteles volt legalább 60 munkást alkalmazni, kevesebb létszám esetén minden kedvezmény megszűnt volna.

4. A cég köteles volt a gyár felállítására és üzembe tartására 190 ezer korona összeget befektetni.

5. A város 15 évig községiútadó- és kövezetvám-mentességben részesítette a gyárat.

6. Kecskemét címerének a cég ipari gyártmányain való használatát a város engedélyezte, a címer helyes használatát a városi tanács ellenőrizte.[35]

1910 végére elkészültek a tervek és 1911 januárban elkezdődött az építkezés a Folyóka utcai telken. A gyárépület falazata téglából, portland cementből és vasbetonból készült, utóbbiak modern építőanyagnak számítottak Kecskeméten. A tervrajzból kiderül, hogy a gyár földszinti része tizenegy helyiségből állt. Nagyobb részét, közel kétharmadát a munkacsarnok alkotta, ahol a cipőkészítés zajlott, volt még külön-külön női és férfi ruhatár is és hozzájuk csatlakozott egy kis raktár, ahol valószínűleg a késztermékeket helyezték el. A tisztviselők munkája két irodahelyiségben folyt. A pincében helyezkedett el a raktárak nagyobbik fele, ahol a félkész termékeket és a nyersanyagokat tárolták. A pincében volt a széntároló és a kazánház is.[36] Székelyék gondot fordítottak arra, hogy a kor legmodernebb gépeit és eszközeit szerezzék be. 1911 novemberében a nagy munkacsarnokban Singer varrógépeket állítottak fel két sorba, melyet a munkacsarnokban és a pincében felállított három darab elektor-motor hajtott meg, aminek a városi elektromos hálózatba való bekötését a villanytelep munkatársai végezték.[37] Az építkezést a város rendszeresen ellenőrizte, a rendőrkapitányi hivatalon keresztül, ilyen volt a 1911. május 24-i helyszíni szemle, melynek során a rendőri közegek tűzrendészeti, közegészségügyi, közérdek és köztekintet szempontjából nem emeltek kifogást, és megadták a gyártelep engedélyét, a következő feltételek mellett:[38]

1. A műhely és a munkaterem ajtóit kifelé nyílókra kellett készíteni.

2. A munkaterem és a műhely megfelelő megvilágítása.

3. Megfelelő szellőztetés, minden munkásnak 10 köbméter légtér biztosítása.

4.A férfi és női munkások részére külön árnyékszék, minden 20 munkásra legalább 1 árnyékszék.

5. Teljesen felszerelt mentőszekrény, 1 személy elsősegélynyújtásra való kiképzése.

6. A működő hajtószíjakat 1,5 méternél alacsonyabban kell elhelyezni, elkerítendők és burkolandók.

7. Egy kézifecskendő készenlétben és jó karban tartása.

8. Tűzfal építése.

9. „Tilos a dohányzás” feliratú táblák kifüggesztése.

A Schiffer cipőgyár látképe
(MNL BKML IV. 1910. 1)

A Schiffer cipőgyár alaprajz
(MNL BKML IV. 1908.b 6125/1912)

A Schiffer cipőgyár Singer márkájú varrógépei
(MNL BKML IV. 1908.b 6125/1812)

1911. december 11-ére felépült és be lett rendezve a gyár. Valószínűleg az 1912-es év első felében indult meg a termelés, cipőfelsőrészeket készítettek. A korabeli Kecskemét egyik legmodernebb és legnagyobb áramfogyasztó üzeme volt, ahol kezdetben 40–50 férfi és női munkás dolgozott.[39]

Az üzem fejlődését meggyorsította a városi kedvezmények mellett egy állami támogatás és az első világháborús konjunktúra is. 1913 nyarától öt éven át állami támogatást kapott a gyár, ami biztos segítette a gyors fellendülést, de sajnos bővebb információ nem áll rendelkezésünkre az állami támogatással kapcsolatban.[40] 1914 augusztusa után már katonai megrendelésre készültek bakancsok. A konjunktúra ellenére a háború ideje alatt folyamatosan nehézségekkel küszködött a gyár, általános volt a bőr-, szén-, elektromosság- és munkaerőhiány. A katonakorúakat behívták, és a gyár mindent megpróbált, hogy a fontosabb munkaerőket megtartsa. Amikor a gyár két alkalmazottjának, Magyar Jánosnak és Winkler Ernőnek a felmentését kérték a tényleges katonai szolgálat alól, a kérelemben arra hivatkoztak, hogy a gyár mint katonai szállító nem képes eleget tenni a megrendeléseknek munkásai nélkül. A besorozott férfimunkások helyett nőket, főleg fiatal lányokat vettek fel, akik így többségbe kerültek a cipőgyárban.[41] 1918-ban a munkaerőhiány ellenére 79 munkást alkalmazott a cipőüzem.[42] A bőrhiány miatt megjelentek a pótanyagok, például bőrtalp helyett fatalap.[43] Cipőhiány is kialakult, mert majdnem minden lábbelit a hadsereg részére szállítottak el. A nagy kereslet miatt az eladási árak a magasba (háborús árakba) szöktek, aminek az lett a következménye, hogy a polgári lakosság a régi cipőit hordta és javítatta.

A Schiffer Adolf és Fiai reklám hirdetése
(Kecskeméti Lapok)

A város elhatározta, hogy a gondok, problémák enyhítésére hatósági cipőüzemet állít fel, és felmérte, hogy hol, kivel lehetne véghezvinni ezt, segítségül a helybeli magyar királyi 30. honvéd pótzászlóalj cipész szakmunkásait óhajtotta alkalmazni. A Schiffer Adolf Fiai Cipőgyár 1918. március 6-án heti 150 pár cipőről tett ajánlatot a Városi Tanácsnak. Az üzem feltételeket is szabott: a felsőbőrök és alsóanyagok maximális árakon való átengedése mellett 10 katonai munkást kellett rendelkezésre bocsátani, üzletvezetőket kellett felmenteni, illetve az üzemzavar és egyéb gyártást gátló körülmények feloldották volna a gyárat a szállítási kötelezettség alól.[44] 1918. március 23-i ajánlatában már csak cipőaljjavításra vonatkozó ajánlatot tett, illetve feltételeket szabott, hogy „…a javításokhoz szükséges anyagokat a tekintetes Tanács maximális árakon rendelkezésünkre bocsájtja, s megfelelő aljamunkásoknak gyárunkba való vezényléséről gondoskodik. Kezdetben öt ilyen munkást elegendőnek tartunk, később a munka gyarapodásával arányosan a munkáslétszámot is emelni kellend.” A cég ajánlata kezdetben aljajavításokra, tehát talp és sarokjavításra szorítkozott, mert a város csak talpneműek felett rendelkezett. Kérte a cég a tanácstól az üzletvezető felmentését, melyet március 27-én meg is kapott. Az ajánlatott városi tanács által felállított 5 tagú bizottság[45] vizsgálta meg, és véleményt mondott, melyben a Schiffer-féle gyár ajánlatát elfogadhatónak találta.[46]

Arról, hogy a Schiffer-féle vállalat hogy élte meg politikailag és gazdaságilag zűrzavaros 1919-es évet nem sok mindent tudunk. Annyi biztos, hogy júliusban a Népgazdaság Tanács kinevezte Winkler Ernőt a gyár élére mint ideiglenes termelési biztost, ezzel egy rövid időre államosították a gyárat.[47] 1919 novemberében a gyár felfüggesztette működését anyaghiány miatt. A termelés újraindulásához az Erdélyből rendelt faáru megérkezésére kellett várni.[48]

A hadi konjunktúra és egy rövid dekonjunktúra utáni időszak után nem a bezárás mellett döntött a tulajdonos kör, hanem újból a polgári termelés felé fordult. Több fejlesztést is végrehajtottak az 1920-as és 1930-as években, hogy a folyamatosan bővülő férfi-, női, gyermek- és gyógybetétes cipőkön kívül luxusigényeket is kielégítő termelés indulhasson. A cég a kecskeméti piacon kívül az egész országban próbálta értékesíteni termékeit.[49]

1922 tavaszán a gyár központifűtés-berendezésének pincében elhelyezett gőzkazánjait üzemen kívül kellett helyezni, mert a pincét elöntötte a talajvíz. Ezt orvosolni próbálta a gyár vezetősége, de sikertelenül, és végül elhatározta, hogy egy új épületet, egy különálló, 20 méter magas vaskéménnyel ellátott gép- és kazánházat építtet, és egy gőzkazánt szereltet be. Ez meg is történt 1922 második felében.[50] 1928–1929-ben a kerítés és a főkapu mellé portásfülkét építettek.[51] 1934 nyarán a Schiffer Cipőgyár üzemi épületeire emeletráépítést is terveztek a város támogatásával, de végül ismeretlen okok miatt elálltak az építkezéstől.[52]

A meg nem valósult Schiffer Cipőgyár homlokzati terve
(MNL BKML IV. 1908.b 7234/1937)

Az 1920-as és 1930-as években a Schiffer Cipőgyár termékei keresettek lettek belföldön, és elismerést arattak külföldön (elsősorban Angliában). A harmincas években szezonidő alatt a dolgozói létszám 14 tisztviselőből, 170–190 munkásból állt.[53]

1928 nyarán Székelyék megváltoztatták a cégnevet, és felvették a Schiffer Cipőgyár nevet, ezzel hangsúlyozták a cég főtevékenységét.[54] 1932. január 1-jétől a cég társtagja lett a negyedik Schiffer-generáció egyik képviselője, Székely Ignác fia, István József (1904–1945),[55] majd 1936-ban öccse, Imre Sándor (1908–1944) is cégvezető lett, ekkor nyerte el az iparigazolványt a cipészipar gyakorlására.[56]

1929 őszén Székely Gyula megbízásból dr. Markó József kecskeméti ügyvéd szerzői jogbitorlási pert indított a „kincsem-nincsem” rím miatt a budapesti Filtex Rt.[57] ellen a Budapesti Királyi Törvényszéknél. A kereset szerint Székely Gyula reklámversikét írt, amelynek utolsó sora így szólt: „Schiffer-cipő az a kincs, minél szebb a földön nincs.” A versikével egy nagyobb országos reklámozás indult be, de egy váratlan körülmény megakasztotta a szépen induló reklámhadjáratot. A budapesti utcákon hasonló versikével ellátott plakátok jelentek meg, melyen a Filtex Rt. textilipari áruját hirdette: „Filtex Sevilla legfőbb kincsem, ennél jobb a földön nincsen.” Székely Gyula úgy vélte, hogy plágium történt, és szerzői jogi sérelmet szenvedett. A Schiffer Cipőgyár a Filtex Rt.-től dr. Markó Józsefnek l0 ezer pengő anyagi, 10 ezer pengő erkölcsi, Székely Gyulának pedig l0 ezer pengő nem vagyoni kártérítésére tartott igényt.

A dr. Nyiry Zoltán törvényszéki bírónál folyó perben a Filtex Rt. cég jogi képviselője, alperese a kereset elutasítását kérte. Azt adta elő, hogy a „kincsem-nincsen” rím nem a legújabb idők találmánya, ennek variációjával találkozunk különféle irodalmi művekben. A „kincs-nincs”, vagy a „kincsem-nincsen” rímeket senki által nem lehetett kisajátítani, tehát nem lehet senkit szerzői jogbitorlással vádolni. 1929. november 6-án a törvényszék elutasította Székely Gyula keresetét, azzal az indokkal, hogy szerzői jogbitorlás nem történt.[58]

A gyár fejlődésének voltak árnyoldalai, az egyik ilyen volt a füst és bűz. 1927. május 16-án felháborodott hangvételű kérvénnyel fordultak a cipőgyár környéki lakosok a városi tanácshoz, és a következőt írták: „A gőzerőre berendezett gyár elég alacsony vaskéménye azonban a kora reggeli óráktól a késő esti órákig csaknem állandóan, valósággal okádja a vastag korommal tele bűzös füstöt, ugy, hogy ezen kormos és bűzös füst már szinte elviselhetetlenné teszi a szomszédságnak az itt lakást.” „[…] a leszálló korom nap-nap után bevonja udvarainkat, házaink tetejét vastagon korommal s így egyfelől lehetetlenné teszi nekünk az udvarainkon való tartózkodást, másfelől pedig semmit ki nem teríthetünk, nem száríthatunk, mert a korom azt is teljesen bevonja, s ekként bepiszkítja a ruhát, megfertőzi a szárításra kitett tarhonyát, tésztát, aszalásra kitett gyümölcsöt stb. Ezenfelül képtelenek vagyunk esővizet fogni, mert háztetőink tele lévén korommal – az esővíz is tinta feketeségűvé, tehát használhatatlanná válik.”[59] A levélírók javasolták, hogy telepítsék ki a gyárat a város külső részébe, vagy füstemésztő, esetleg -elvezető készüléket szereltessen fel a gyár. Végül a városi tanács figyelmeztette a gyárat, hogy minél előbb oldják meg a füst és a bűz problémáját. Schifferék egy légelőmelegítőt (koromemésztő készüléket) szereltettek a gőzgépre július–augusztus folyamán, így a szeptember 14-i tűzoltói szemle során már nem volt probléma, illetve a helyi lakosok is megnyugodtak.[60]

A családi kapitalizmus hanyatlása és megszűnése

Az 1938-as év második felétől kezdődően életbe léptek a zsidótörvények, illetve más zsidóellenes törvények és rendeletek, amelyek kezdetben kevésbé érintették a zsidó származású Székely családot mint tulajdonosokat és vezetőket. A változás papíron mutatkozott, de gyakorlatilag nem sok minden történt a gyár életében.[61]

1941-ben Magyarország belépett a második világháborúba, a gyár életében különféle változások történtek, gyakran tartottak tűzrendészeti szemlét, az állami, katonai megrendelések előtérbe kerültek. A levéltári források hiánya miatt nem tudjuk, hogy 1944 előtt hadiüzemmé nyilvántartották-e.

1942. február 27-én a Schiffer Cipőgyárban a tűzoltók tűzrendészeti helyszíni szemlét tartottak, melynek során 13 hiányosságot észleltek, és javaslatot tettek ezek megszüntetésére: például gyúlékony anyagot az üzemben nem volt szabad tartani, hanem különálló helyiségbe kellett elhelyezni, tűzoltó készülékek, -tömlők beszerzését írták elő, férfimunkások tűzvédelemre való kioktatását rendelték el.[62] 1942 decemberében a tűzvédelmet tovább szervezték a cipőgyárban, melynek során a gyújtóbombák által keletkezett tüzek elleni védekezés érdekében a következő lépéseket tették meg: a közlekedési utakat tilos volt eltorlaszolni, a felesleges és éghető tárgyakat el kellett távolítani az emeletekről és a padlásról, megfelelő oltóanyagokat (só, víz), tűz elleni védőpajzsokat (kályhaellenző, deszkalap) kellett elhelyezni, az udvaron pedig egy vízzel teli medencét létesíteni. Tűzfigyelőket kellett felállítani, melyeknek feladata a gyújtóbombák észlelése és eloltása volt.[63] 1943 április 15-én a Schiffer Cipőgyár kérvénnyel fordult a városhoz, hogy az ipartelepükön lévő vaskéményt „el ette a rozsda”, veszélyes állapotba került, ezért sürgősen le szerették volna bontani, és egy 20 méter magas falazott gyárkéményt szerettek volna építtetni.[64] A mérnöki hivatal elutasította az építkezést, az építési szabályrendelet értelmében „káros hatású” (gőzüzemű) gyárakat csak a kijelölt helyekre lehetett telepíteni. Az április 29-i műszaki vélemény így írt a gyárról: „A jelenlegi cipőüzem fokozatosan évről évre külön engedély nélkül fejlődött a jelenlegi üzemmé. A tömör alapú falazott kémény létesítésének engedélyezésével elismernék az eddigi állapotok végérvényesnek. Jelenlegi állapotában csak abban az esetben maradhatna meg végérvényes jellegűnek, ha az egész üzemet villamos üzemmé állítanak át.” Végül a polgármester elfogadta a véleményt, és nem adta meg az engedélyt.[65]

1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, és Sztójay Döme miniszterelnök kormánya sorra hozta a zsidók jogait korlátozó rendeleteket, ami igen súlyosan érintette a Székely családot. Változások történtek a gyár vezetőségében. A termelés nem állt le, hanem a Közellátási Minisztérium megbízásai alapján állami munkákat végzett, és a munka fenntartása volt a fontos szempont.[66]

Megindult a zsidó származásúak vagyonának elvétele és a vezető pozícióktól való megfosztása is. 1944. április és május 4. között először Székely Gyula hagyta abba a gyárhoz kapcsolódó tevékenységet, majd testvére, Székely Ignác is, bizalmas munkatársaikra hagyták a céget, akik folytatták a háborús nehézségek mellett a termelést.[67] A Székely családot és a rokonságot gettósították május 30-án, majd június 16-án a téglagyári gyűjtőtáborba zárták, innen pedig június 27-én a magyar csendőrök, német felügyelet mellett, az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba hurcolták. Itt halt meg 1944 végén Székely Gyula és Székely Ignác Jakabné. Székely Istvánt és Imrét szintén elhurcolták, előbbi 1945 májusában Mathausenben, utóbbi pedig 1944 decemberében a Kaufbayern melletti Ridelló táborban halt meg.[68] A családtagok egy része, mint Székely Ignác Jakab, Budapesten bujkált a német és magyar hatóságok elől, és ott élte meg a háború végét.

Kecskemét város polgármestere, Liszka Béla (1895–?) tárgyilagosan vagy ironikusan értesítette az árvaszéket, hogy: „a gyár vezetője Székely Ignác apa és két fia Székely Imre és István, továbbá Székely Gyula testvér volt. Ezek mind ismeretlen helyen vannak […]”.[69] Liszka valószínűleg tudott arról, hogy a gyűjtőtáborból elszállították Székelyéket, de az már nem biztos, hogy tudott a végső célokról. Július 26-án az árvaszék a belügyminiszteri rendelet[70]értelmében a Székely család vagyonának kezelésére gondnokot rendelt ki dr. Csávás János ügyvéd személyében, akinek feladata volt a 1.600/1944. M. E. számú rendelet végrehajtása, ennek értelmében a Székely család vagyonát (ingatlanokat, gyárat) be kellett jelentenie, és zár alá kellett vennie.[71]

Az egykori gyártulajdonosok származására vonatkozóan Hencz Jánosnak (1897–?), a Magyar Nemzetiszocialista Párt kecskeméti csoportja szervezési osztályvezetőjének felháborodott, 1944. június 12-i leveléből olvashatunk, aki „A Kecskeméten uralkodó kivételes állapotokra…” hívta fel a polgármester figyelmét. Így ír Hencz: „Méltóztatik-e tudomásul bírni arról, hogy a László Károly utcában lévő Schiffer cipőgyár, a mai sujos idők dacára, maximum 60%-osüzem csökkentéssel dolgozik. Miért dolgozik csak 130 körüli létszámmal, mikor ott 350 munkás dolgozhatna, mint ahogy a múltban dolgozott is, vagy az ide vonatkozó, törvényeket nem merte senki sem alkalmazni? Talán csak nem azt gondolták, hogy zsidó uralom lesz Magyarországon. Így hát nem volt érdeke, a zsidó gyárvezetőségének, hogy minden erejét felfokozza, a termelés érdekében. Kérdem a Polgármester Urat, kinek állhat érdekében, hogy a gyár még ma is zsidókézben legyen.”[72] A levélíró javaslatot tett a gyár vezetőjének személyére is, Kőnig Ferenc (1907–?) cipészmestert tartotta érdemesnek a feladat ellátására, mert megbízható, keresztény és hűséges a mindenkori hatalomhoz. A javaslatot figyelembe véve a polgármester június 13-án ki is nevezte Kőnig Ferencet.[73] Kőnig rövid tevékenységéről nem sok mindent tudunk, nemsokára felmentették, és 1944 decemberében már a Magyar Kommunista Párt egyik helyi vezető embere lett.[74] Július 3-án újabb vezetőt neveztek ki Kőhalmi Kálmán cipészmester, munkavezető személyében, aki 1937 óta állt munkaviszonyban a céggel.

Mint olvashatjuk, a gyárvezetőket a polgármester nevezte ki a megfelelő alkalmazottak közül, díjazását a város biztosította. Kőhalmi Kálmán bére például 800 pengő volt. A vezető feladatai között volt a gyár felügyelete, a nyersanyag- és az árukészlet zár alá vétele, őrzésének biztosítása, leltár készítése, gondoskodott a különféle gazdasági rendeletekben meghatározott pontok szigorú betartásáról, a vállalat fenntartásáról és továbbviteléről, a működésért büntetőjogilag is felelősséggel tartozott.[75]

A polgármester utasította dr. Csávás János gondnokot, hogy a helybeli pénzügyigazgatósági kirendeltség kirendelt tisztviselőjével és a gyár kirendelt vezetőjével közösen a gondnokoltak ingó és ingatlan (gyár, lakóépületek) vagyonáról készítsen pontos leltárt, és 15 napon belül mutassa be. A kért dokumentumot igen pontosan el is készítették július 30-án. A leltár gazdag képet mutat a felhasznált nyersanyagról, a hagyományos nyersanyagok mellett különleges állatokkal és kikészített bőrökkel is találkozhatunk. A cipő aljára bőrtalp mellett műtalpat is használtak.[76] 1944 júliusában 1847 pár cipő volt a raktárban, és a következő cipőket készítették: fekete színűt és színeset, bőr- és műtalpút, rövid vagy hosszú száras, lenvásznú cipőket és tehénbőrös munkásbakancsokat.[77]

A Székelyék tulajdonában lévő további ingatlanokat lefoglalták, kiutalták keresztény származásúaknak, illetve a Kisfaludy utcai nagy házat pedig a német kórházparancsnokság foglalta le, és ápolónőket helyeztek el benne. A család tulajdonában lévő összes ingóságot a magyar és német hatóságok szintén lefoglalták, a maradékot pedig a lakosság hordta szét.[78]

6. táblázat: A Székely család kecskeméti ingatlanjai 1944-ben[79]

A közeledő front miatt 1944. október 9-én vagy 10-én leállt a termelés egy rövid időre a gyárban, majd a harcok során belövés érte, és az udvari (kikészítő) műhely leégett.[80] 1945. május 8-án leltárat készítettek az üzemben lévő nyers-, félkész és késztermékekről tételenként lebontva, mennyiségileg, pénzbeli összegenként, de károkról, elszállított munkagépekről nincs benne adat. Az 1946-os leltárból tudjuk meg, hogy az újjáépített műhelyben helyezték el a leégett és törött gépeket. Arról, hogy történt-e rablás a gyárból az átvonuló csapatok részéről, szintén nincs információnk. Az október 31-én bevonuló szovjet csapatok hadiüzemmé nyilvánították, katonai őrséget rendeltek ki, és biztosították a termelést. Kecskemét ekkor a Budapestet ostromló szovjet csapatok egyik legfőbb hadiipari központja volt. A működés érdekében ideiglenesen helyreállították, rendelkezésre bocsátottak különféle bőröket és kellékanyagokat. Az Orosz Katonai Parancsnokság 9,5 ezer pár lábbelire adott megrendelést. December 4-én be is indult a termelés, a gyárban főleg katonai bakancsokat, csizmákat gyártottak. A gyár létszáma ekkor, 1944. december 5. és 14. között igen gyorsan változott, 80 és 91 fő között mozgott, általában 68 és 81 fő dolgozott, 8–12 fő hiányzott. A hiányzók általában betegek voltak, vagy eltávoztak az üzemtől. A gyár tudta teljesíteni a szovjet előírásokat, és a parancsnokságtól kiérdemelték a teljes megelégedést. „Üzemünk megindítása a rendkívül váltságos idők között sok nehézség leküzdése után sikerült.”[81] A gyár vezetője, Kőhalmi Kálmán 1944. december 5-én a polgármestertől sürgősen üzemanyagot és élelmiszert, továbbá megfelelő igazolványokat kért. Megjegyezte még, hogy 14–16 napja dolgoztak, és „mind a mai napig egyetlen kg kenyeret sem kaptak.” December 9-én a polgármesternek írt jelentésben a következőt írta a vezetőség: „Üzemünkben ez idő szerint 84 fő létszámmal dolgozunk és ezek élelmiszer ellátását az orosz katonai parancsnokság intézte. Munkásaink mindez ideig fizetést nem kaptak, mert szállításaink ellenértékét még nem kaptuk meg.”[82] Hogy meddig tartott a hadiüzem-állapot, az iratok hiányában nem lehet tudni. Annyi biztos, hogy Kecskemét polgármestere 1944. december 31-én a Schiffer Cipőgyár vezetésével a család rokonát Blau László bőrkereskedőt, helyetteséül pedig Schwarcz Lajos cipészmestert bízta meg, 1945. január 1-jétől kezdődően.[83] A holokausztot túlélő idős Székely Ignác 1945. március folyamán visszatért Kecskemétre, és újból kézbe vette a gyár irányítását, elindította felújítást, a polgári termelést pedig május 8-án.[84] A felújításhoz pénzre volt szükség, a vállalatnak viszont nem volt elég tartaléktőkéje, sem a Székely családnak. Ezt úgy oldotta meg Székely Ignác, hogy 1945 októberében jelzáloghitelt vett fel a Magyar Általános Hitelbanktól, hat hónapon belül 2,5 millió aranypengő tőke erejéig.[85] 1945-ben és 1946-ban a háborús károk rendbehozatala megtörtént, de ennek ellenére hiányosságokat tapasztalt dr. Somogy Lajos tisztiorvos 1946. június 4-i ellenőrzése során: „a munkások mosdó és öltöző helységei elhanyagolt állapotban vannak, lim-lommal vannak tele, továbbá, hogy az árnyékszék ajtók hiányoznak.”[86] A gyárban május 8-án újból elindult a polgári célú termelés,[87] ami nem volt könnyű, ezt bizonyítja Székely Ignác 1945. november 2-i levele is: „Anyagkészletünk nincs, úgyszólván óráról órára szerezzük be az anyagokat, amit feldolgozunk és azonnal pénzzé teszünk. –Forgó tőkénk nincs. –.”[88]

A gyárban a munka a nagy munkateremben folyt, ahol számtalan gép (tűző-, szegő-, bélyegző-, lyukasztó, csiszoló-, mángorló-, lyukasztó-, vágógép stb.) biztosította a termelést. A munkagépeknek erőátviteli berendezéseken keresztül (tengelyek, szíjak, kerekek) erőgépek biztosították a mozgó energiát. A gyár alapítása óta az erőgépek elsősorban villamosmotorok voltak, 1945–1946-ban 10–12 darab kisebb és nagyobb teljesítményű állt rendelkezésre. A cipőgyár elektromos energiáját a városi gőzerőműtől (villamosgyár) vásárolta. Másodsorban találkozhatunk a gép- és kazánházban 1 darab gőzkazánnal és 1 darab gőzmotorral (12 lóerős Hoffmeister) is, ami szintén segítette a gépek működtetését.[89]

A gyártulajdonosi és vezetői körben változások álltak be, egyedül maradt Székely Ignác, aki 1945 márciusa óta újból kézbe vette a gyár irányítását. Szeptember 3-án az árvaszék az ismeretlen helyen tartózkodó dr. Csávás János ügyvéd, vagyon gondnok helyett Székely Ignácot nevezte ki, és ő kezelte testvérének cégtulajdonrészét az államosításokig.[90] 1947-es levélből tudjuk, hogy a Schiffer Cipőgyár osztatlan ingatlan 50–50%-a Székely Ignác és Székely Gyula örököseit illette meg, ingóvagyonnál (gépek, berendezések, áruk) más volt a helyzet, mert csak 35%-a illette meg Székely Gyula örököseit.[91] Az ekkor már előrehaladott korban lévő, betegeskedő Székely Ignác 1947 áprilisában már Budapesten lakott, életben maradt családtagjai közelében, és nem nagyon tudta ellátni a cégvezetői és gondnoksági teendőket. Családi béke, egység nem volt, mert ekkor Székely Gyula fia, dr. Székely Sándor budapesti tisztiorvos magának követelte az apja feletti gondokságot, és a cég bevételeinek ráeső részét, ami ekkor 6098,60 forint volt. Végül az árvaszék elutasította kérvényét.[92]

1948 augusztusában és szeptemberében 7 hadigondozottat (özvegyet, rokkantat, hadifogoly feleséget) 54 tisztviselőt és kisegítőt alkalmazott a gyár, sajnos, pontos létszám a munkásokról nem maradt. Egy érdekes nevet is találunk a listában, Bolza Károly (1918–1999) nevét, aki a Horthy-korszak elitjéhez, arisztokrata köréhez tartozott. 1944 után társadalmi, gazdasági helyzete megváltozott, kénytelen volt elhelyezkedni a polgári világban, és az élet úgy hozta, hogy 1948-ban a Schiffer-gyárban nyilvántartóként dolgozott, 75%-os hadirokkant volt.[93]

A második világháború után megváltozott az ország gazdasági helyzete, 1946-ban megindult egy államosítás, szovjetizálás, a magántulajdon elleni támadás, ami Kecskeméten 1947-ben a konzervgyárakkal kezdődött el, a Schiffer Cipőgyárat pedig 1949-ban érte el.

Hogy is történt? Az iparügyi miniszter megkeresése után a Kecskeméti Törvényszék mint cégbíróság július 22-én a 3500/1948. számú kormányrendelet alapján vállalatvezetőt rendelt ki a budapesti Bokor Antal budapesti cipész személyében, majd törölte a korábbi tulajdonosok nevét a cégnyilvántartásból, Székely Ignácot, a korábban elhunyt Székely Istvánt és Gyulát.[94] Ez utóbbi törlés csak egy jelképes cselekedet volt, ezzel szűnt meg véglegesen a Székely család története a cég életében.[95] Arra nincs adat, hogy Bokor Antal kinevezése után miként látott hozzá a gyár átszervezéséhez. Annyi biztos, hogy a korábbi tulajdonosokat kitiltotta a gyár területéről, lefoglaltatta ott található ingóságaikat.[96]

1950-ben a könnyűipari miniszter utasítására a cég Kecskeméti Cipőgyár Nemzeti Vállalattá alakult át, és nevében is megszűnt a Schiffer elnevezés, ekkor egy újabb korszak kezdődött.[97] A családtagok eladták a megmaradt ingatlanjaikat, és elköltöztek a városból, ezzel a lépéssel teljesen eltűnt a Schiffer-Székely név Kecskemét gazdasági életéből.

7. táblázat: A Schiffer család vállalkozásai

8. táblázat: A Schiffer cipőgyárban felhasznált bőrök (1944–1945)[98]

Irodalom

Levéltári források

Budapest Főváros Levéltára (BFL)

VII. 2. e Pesti (1875-től) Budapesti Királyi Törvényszék (1946-tól Budapesti Törvényszék) iratai, Cégbírósági iratok

Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára (MNL BKML)

IV. 1609. a. Kecskemét Város Tanácsának iratai, Tanácsülési jegyzőkönyvek 1850–1871 (1872)

IV. 1609. k. Kecskemét Város Tanácsának iratai, Iparügyi iratok
1852–1870 (1872)

IV. 1903. a. Kecskemét Város Törvényhatósági Bizottságának iratai, Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872–1950

IV. 1908. b. Kecskemét Város Tanácsának iratai, Közigazgatási iratok 1872–1928

IV. 1910. a. Kecskemét Város Polgármesteri Hivatalának iratai. Elnöki iratok 1872–1937 (1944)

IV. 1910. c. Kecskemét Város Polgármesteri Hivatalának iratai. Közigazgatási iratok 1929–1950

IV. 1910. l. Kecskemét Város Polgármesteri Hivatalának iratai. Külön kezelt iratok és nyilvántartások 1933–1944 (1958)

IV. 1912. Kecskemét Város Árvaszékének iratai. Iktatott iratok 1872–1944

IV. 1940. Kecskemét város felekezeti anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1826–1895 IV. 1916. Kecskemét Város Ipari, Közegészségügyi, Tűzrendészeti és Segélyügyi Hivatalának (I. fokú Iparhatóság) iratai (1857) 1882–1954 (1990)

V. 175. b. Kiskunfélegyháza Város Polgármesteri Hivatalának iratai. Közigazgatási iratok 1873–1949

VII. 8. c. A Kecskeméti Járásbíróság iratai. Telekkönyvi iratok 1873–1973

XXIII. 556. i. Kecskemét Város Tanácsa VB. Igazgatási Osztályának iratai. Gyámügyi iratok (1949) 1950–1973

XXV. 30. c. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság /Kecskeméti Törvényszék 1950-ig/ iratai. Cégbírósági iratok 1945–1952 (1953)

Sajtóforrások és adattárak

Békés. Gyula. 1869–1937

Belügyi Közlöny. Budapest. 1896–1953.

Budapesti Hírlap. Budapest. 1881–1939.

Budapesti Közlöny.[99] Pest, Budapest. 1867–1944.

Eger. Eger. 1915–1944.

Kecskeméti Közlöny. Kecskemét. 1919–1944.

Kecskeméti Lapok. Kecskemét. 1948–1950.

Kecskeméti Nagy Képes Naptár. Kecskemét, 1890–1916.

Kecskeméti Ujság. Kecskemét. 1909–1919.

Körösvidék. Békéscsaba. 1920–1927.

Központi Értesítő. Budapest. 1876–1947. (A magyarországi törvényszékek, mint cégbíróság hivatalos közlönye)

Magyarkoronaországot illető országos törvény- és kormánylap. I. kötet (január–június). Buda. 1851.

Magyarországot illető Országos Kormánylap. II. kötet (július–december). Buda. 1859.

Magyarországi Rendeletek Tára. Pest, Budapest. 1867–1945.

Pápai Hírlap. Pápa. 1903–1944

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára. Budapest, 1939.

Zalamegyei Ujság. Zalaegerszeg. 1920–1944

Internetes oldalak

A Nietsch–Hajmási Cipészet weboldala. Internet: www.cipeszmester.hu

Hungaricana Közgyűjteményi portál. Internet: www.hungaricana.hu

Jegyzetek