A főcímben jelzett mondattal nyugtázta Nagy József zászlós 1944 decemberében, hogy parancsára újabb két személyt végeztek ki Felsődobszán. Ő maga napokkal korábban további hat katonát lőtt, illetve lövetett agyon Szentistvánbaksán. Az esettel érdemben közel húsz évig senki sem foglalkozott, az ügy kivizsgálása csak 1965-66-ban történt meg, a főkolompos azonban ekkor sem került a rácsok mögé.

A történet 1944 októberéig vezethető vissza, amikor szétvert magyar hadosztályok megmaradt alakulataiból Megyaszó környékén a II. (székely) aknavető tüzérosztályt alakították ki. Az osztályparancsnokság Abaújszántón helyezkedett el, az ehhez tartozó ütegek a közeli Hernád-menti községekbe ásták be magukat. Az egyik ütegparancsnokság 1944. november utolsó napjaitól Szentistvánbaksán székelt Elekes Károly hadnagy parancsnokságával, s a tüzelőállást a község szélén alakította ki.[1] Ütegéhez két aknavetős szakasz tartozott, amelyek élén zászlósi rendfokozatban Nagy József és Aszódi Zoltán állt. Aszódit két nap múlva a Felsődobszán székelő vonatrészleg parancsnokává nevezték ki. Bár a két zászlós elvileg mellérendelt szakaszparancsnokként tevékenykedett, Nagy József egyúttal mint Elekes hadnagy első tisztje, annak helyettese is volt, ráadásul a Ludovikát frissen (1943-ban) végző Elekes helyett a tényleges vezetés Nagy József kezében volt. A helyzetet az egyik tisztes utóbb így fogalmazta meg: „parancsnoka Elekes Károly hadnagy volt, de csak névleg, mert lényegében a parancsnok Nagy József zászlós volt, aki a németekkel járt együtt, azokkal paktált, német parancsnokság is volt a faluban. … a parancsnoka Aszódi Zoltánnak Elekes hadnagy volt, de gyakorlatilag amint már mondottam, Nagy József, a németekkel paktáló zászlós volt.”[2] Aszódi Zoltán tehát bár nem formálisan, de gyakorlatilag alárendeltje volt zászlós társának. Maga Elekes Károly sem tagadta, hogy ténylegesen nem ő vezette az ütegállást: „Én legtöbbet a figyelő állásban tartózkodtam, így a tüzelőállás tartott összeköttetést a felettes parancsnoksággal. Nagy József zászlós tartotta kezében a hatalmat. Nagy József állandó levelezésben volt Budapesttel, a nyilaskeresztes párttal[3] és ő tartotta rettegésben az egész alakulatot.”[4] Nagy József ugyanis a vallomások egybehangzó állítása szerint „durva, erőszakos természetű és trágár beszédű”[5] ember volt, ez is elősegíthette, hogy parancsnokával szemben érvényesíthette akaratát.

Szentistvánbaksát 1944. november 26-án érte el a front. Ettől kezdve a község minden egyes nap „szörnyű tüzérségi tüzelés alatt állott. A lakosság túlnyomó része a közeli szőlők pincéjében húzódott meg. 52 ház kapott találatot. A templomunk is súlyosan megrongálódott.” – fogalmazott az időszakról Kántor Ferenc református lelkész közel 10 évvel később.[6] A tragédia-sorozat azonban csak ezután kezdődött meg.

1944. december 6-án reggel egy helyi gazda, Nagy Bálint udvarában vita keletkezett. A katonák ugyanis az istállójában kívántak elhelyezni egy lovat, ami ellen ő tiltakozott. A szóváltásra felfigyelt Nagy Bálint Ferenc nevű fia, aki apja védelmére kelve közölte Nagy József zászlóssal, hogy ő is volt katona, tudja, hogy mit lehet tenni és mit nem. Erre Nagy József kérte szabadságos levelét, de azt Nagy Ferenc nem tudta bemutatni, ezért a zászlós – mint szökött katonát – agyonlövéssel fenyegette meg és közölte, ássa meg a sírját az udvaron.[7] Nagy Ferenc az életéért könyörgött és védekezésül arra hivatkozott, hogy rajta kívül még ötven csellengő katona van a faluban.[8] A háború vége felé járva, a szovjet csapatok közeledtével ugyanis egyre inkább az volt a közhangulat, hogy a további harc, ellenállás már céltalan, ezért sokan otthon maradtak szabadságukon, vagy hazaszöktek a frontról.

Nagy József zászlós nem tanúsított megértést vele szemben, közölte ugyanakkor, hogy ha Nagy Ferenc valamennyi szökött katonát előhozza, megkegyelmez neki. Így hát Nagy Ferenc egy járőrrel szökött társai keresésére indult. Végigjárták a falut, végigkutatták a lakásokat és a pincéket, azonban az ötven fő helyett mindössze néhányat találtak. Őket a parancsnokság udvarában lévő istállóba zárták. Nagy zászlós Kántor Ferenc református lelkészt hívatta a helyszínre, hogy lelkileg készítse fel az érintetteket a kivégzésre. A lelkész igyekezett lebeszélni a zászlóst a kivégzésekről, azonban Nagy József meglehetősen „elutasító és irgalmatlan”, már-már vele szemben is fenyegető magatartást tanúsított, megmutatta ugyanakkor a szökött katonák felkoncolásáról, kivégzéséről szóló írásos parancsot[9], majd közölte, eszerint jár el.[10]

Ekkor a terület erős aknatüzet kapott, „hulltak az aknák, a front már ott volt közvetlenül mellettünk”[11] – emlékezett vissza egy tanú. A zászlós azonban tántoríthatatlanul ragaszkodott a kivégzések végrehajtásához. „A hozzátartozók jajgattak az utcán, valamint rohantak Nagy Sándor udvarába, és könyörögtek a zászlósnak, hogy ne végeztesse ki őket. A zászlós azonban ellenállt és a hozzátartozókat elzavarta a közelből. Az áldozatokkal egyenként megásatta sírjukat, majd mind a 6 személyt kivégezték.”[12] (A bíróság megállapítása szerint délelőtt a szentistvánbaksaiak kivégzésére került sor, majd délután lőtték agyon a további három áldozatot.) Nagy zászlós elrettentésül összehívatta a legénységet és szemük láttára egyesével végeztek a letartóztatottakkal. Az eseményről szóló húsz évvel későbbi beszámolók eltérőek, egyesek szerint elsőként Nagy Ferencet, mások szerint a selyebi Orosz Jánost[13] lőtték agyon, majd a szintén helybeli Kiss Ernőt és Hornyák Józsefet, a gesztelyi Juhász Andrást[14] és egy kárpátaljai ruszin katonát, akinek mindössze keresztneve maradt fenn: László.[15] A kivégzésben személyesen Nagy József zászlós is részt vett, mellett a tanúvallomások szerint egy Biró Sándor nevű tizedes, valamint valószínűleg Bodola István szakaszvezető.[16]

A kivégzések után a faluban kidoboltatták, hogy a bujkáló katonákat, illetve azokat, akik őket rejtegetik, elfogják és felkoncolják.[17]

Aznap a letartóztatás, illetve a kivégzés elől egy helybelinek, Tóth Balázsnak sikerült megszöknie. A razzia előtt ugyanis felesége találkozott Nagy Ferenccel az utcán, aki közölte vele, hogy a férjének „kaput lesz”, mert szedik össze a szökött katonákat. Az asszony még időben értesítette otthon bujkáló férjét, Tóth így a járőr érkezésekor már a szénakazalban lapult, majd Hernádkércsre sietett barátjához, Szabó Jánoshoz. Szabóval együtt teljesített katonai munkaszolgálatot, tért haza és hozzá hasonlóan az ő szabadsága is lejárt már.[18] Tóth javaslatára - a kivégzés elkerülése érdekében - úgy döntöttek, hogy Felsődobszán jelentkeznek. Másnap, december 7-én tehát a két barát katonai köpenyben, katonai sapkában, bakancsban, de alatt civil ruhában jelent meg Aszódi Zoltán zászlós előtt, akinek azt mondták, alakulatukhoz nem tudnak visszamenni, ezért jelentkeznek nála. A parancsnok két napig ott tartotta őket, majd december 9-én a vacsoravivő kocsival – másik két jelentkező helybeli katonával együtt – átkísértette őket Szentistvánbaksára azzal, hogy jelentkezzenek az ütegparancsnokságon.[19] Aszódit bírósági vallomása szerint a következő okok motiválták: „Én azért küldtem Szentistvánbaksára az üteghez ezt a két katonát, mert tudtam, hogy volt ott sebesülés és emberek pótlására kívántam őket küldeni, nem azért, hogy kivégezzük őket később.”[20]

Felsődobszán Tóth Balázst és Szabó Jánost Nagy zászlós kérdezte ki, s ennek során kiderült, hogy szabadságuk már napok óta lejárt. Nagy József azonnal ki akarta őket végezni, de parancsnoka, Elekes hadnagy figyelmeztette, hogy a parancs csak a szökött katonákról szólt, a munkaszolgálatosokról nem, így nincs jogában kivégezni őket.[21] A zászlós ezután minden bizonnyal önhatalmúlag intézkedett. Még aznap este az élelmiszerszállító kocsival összekötözve kísértette vissza Tóthékat Felsődobszára. Nagy zászlós zárt parancsát Gödri József őrvezető adta át Aszódi zászlósnak, majd annak tartalmát szóban is közölte[22]: az ő osztaga nem kivégző osztag és Aszódi zászlós saját hatáskörében intézkedjen, hiszen tudja, hogy a parancs szerint a szökött katonákat ki kell végezni.[23] Miután Aszódi a zárt parancsot felbontotta és elolvasta, helyetteséhez, Molnár Zsigmond szakaszvezetőhöz fordulva kijelentette: „sajnos nincs mit csinálni”. Ezután a két foglyot a konyhában helyeztette el és őrséget adott melléjük. Molnár szakaszvezető megpróbálta rábeszélni felettesét arra, hogy engedjék el Tóth Balázsékat, de Aszódi „kijelentette Nagy József zászlósra vonatkoztatva, hogy ha az a hülye elkap engem, akkor engem is kinyírat, pedig én benne volnék, hogy eleresszem őket. Ki is nyíratta volna Aszódit is Nagy József zászlós, mert ő olyan ember volt.” – emlékezett a történtekre a bíróság előtt Molnár.[24]

Nagy zászlós még aznap este, 10 óra körül személyesen is felkereste Aszódi Zoltánt, akivel vitába keveredett a kivégzés miatt. Nagy József azonban hajthatatlan volt, sőt közölte a kivégzés módját is: a szökött katonákkal ne közöljék, milyen sors vár rájuk, mondják azt nekik, hogy az abaújszántói osztályparancsnokságra viszik őket. Utasítása szerint miután a foglyokat átvezetik a Hernád-hídon, hátulról kell agyonlőni őket, majd pedig katonai felszerelésüket bizonyítékként bemutatni. A kivégzésen utasítására Tóth István őrmesternek is jelen kell lennie, hogy ellenőrizze a parancs végrehajtását.[25] Tóth őrmester ugyanis Nagy zászlós helyettese volt, s pár napja pihenés céljából Felsődobszán tartózkodott, miután egy aknaszilánktól megsérült a lába.[26]

December 10-én reggel fél hét körül Aszódi zászlós Tóth István őrmesterrel hívatta össze a parancsnoksága alá tartozó katonákat, s közülük önkénteseket kért a kivégzés végrehajtására. A legénység sorából Gödri József őrvezető és a vonatrészlegnél szakácsként – más információ szerint kocsisként[27] – dolgozó Beder Zoltán honvéd jelentkeztek. Aszódi – Nagy zászlós instrukciói szerint – eligazította őket a kivégzés módját illetően.[28] A parancs kiadása után az önkéntesek elindultak a két „halálra ítélttel”. Aszódi – Nagy utasítására – velük küldte Tóth István őrmestert, hogy személyesen ellenőrizze a parancs végrehajtását. Az őrmesterrel Aszódi közölte, a kivégzetteket a helyszínen kell eltemetni. Gödri és Beder kísérték a két összekötözött kezű szerencsétlent, míg Tóth őrmester tőlük lemaradva, a Hernád-híd közelében felszólított két helyi lakost, hogy hozzanak magukkal ásót, lapátot és segítsenek a katonák elhantolásában. Körülbelül ekkor érte be őket Molnár Zsigmond szakaszvezető, akit Aszódi szintén kirendelt. Mire a két helybeli csatlakozott Tóthhoz, jócskán lemaradtak Gödriéktől. A két önkéntes épp akkor lőtte agyon a foglyokat, mikor Tóth őrmesterék felértek a hídra. Mindkét áldozat arccal előre esett és azonnal meghalt. Tóth Balázst közvetlenül fejbe lőtték, „teljesen szét volt roncsolva az arca, az agyveleje sok vérrel kint volt a földön”.[29] Mivel a két lövés nem egyszerre dördült el, Szabó János észrevehette, milyen sors vár rá, ezért előrehajolt, s a golyó a hátát találta el. Tóth szétroncsolódott koponyáját látva Molnár szakaszvezető rosszul lett és visszatért a parancsnokságra. A kivégzettek holttestét a két helybeli a híd mellett egy akácfagyökér kimélyített medrében helyezte el. Az elhunytak katonai ruházatukat levették, a testüket Szabó János téli nagykabátjával fedték be, majd elföldelték őket. A temetéssel igencsak siettek, mivel közben már erős aknatűz volt, Felsődobszán keresztül lőttek Ináncsra, így a jelenlévők a saját életüket is féltették.[30] A kivégző osztag ezután visszatért a parancsnokságra, ahol Tóth őrmester beszámolt a parancs végrehajtásáról és bemutatta az agyonlőtt katonák véres ruházatát Aszódi zászlósnak.[31]

Nagy József még aznap délelőtt, 10-11 óra körül személyesen kereste fel a felsődobszai parancsnokságot, hogy ellenőrizze, végrehajtották-e parancsát. A történtekről Aszódi zászlós jelenlétében Tóth őrmester jelentett neki és neki is bemutatta a véres katonai ruházatot. Nagy zászlós mindössze egyetlen mondattal reagált arra, hogy parancsát végrehajtották: „Na, még szép!”.[32]

A környék már csak napokig szenvedett a fronttól. 1944. december 14-én román katonák vonultak be Szentistvánbaksára. Ezután a hozzátartozók exhumáltatták, majd tisztességes módon eltemették kivégzett szeretteiket. Így december 20-án Nagy Ferencet, Kiss Ernőt, december 21-én Hornyák Józsefet, december 27-én Tóth Balázst, december 27-én Szabó Jánost temették újra.[33] Orosz János és Juhász András tetemét lakóhelyükön helyezték végső nyugalomra.[34]

A kivégzések miatt 1946-ban folytatott le nyomozást a rendőrség, azonban az elkövetők nyomára nem jutottak. Érdekes módon Nagy Bálint és Molnár Zsigmond ellen indult büntetőeljárás, ezt azonban hamarosan megszüntették. A nyomozás során a hatóságok számára már nyilvánvalóvá vált, hogy Aszódi Nagy József zászlós utasítására adott parancsot a kivégzésre. Ugyancsak tudták, hogy a kivégzést másodmagával Gödri József hajtotta végre, s azt Tóth István ellenőrizte. A népügyészség Nagy zászlóssal, Aszódival és Gödrivel szemben kívánt eljárni, beazonosítani azonban nem tudták őket, így eljárás nem indult.[35] Aszódi ekkor még szovjet hadifogságban volt, akárcsak Tóth István. A fogságból előbbi 1947-ben, utóbbi 1950-ben szabadult.[36] Bár az esettel kapcsolatban Tóthot 1951-ben egy ÁVH-s kihallgatta, eljárást nem indítottak ellene.[37]

Hosszú évekig úgy tűnt, a hatóságok nem kívánnak foglalkozni az esettel. 1965. augusztus 4-én azonban az egyik kivégzett katona fia kérte a belügyi szerveket, vizsgálják ki a szentistvánbaksai és felsődobszai kivégzéseket. Egy ismerősétől ugyanis arról értesült, hogy egy börtönben lévő illető közölte, ismeri az egység parancsnokát. A Belügyminisztérium már két nappal később elrendelte a nyomozást Tóth István egykori őrmester ellen a feljelentés és a „rendelkezésre álló” adatok alapján. Tóthot és Molnár Zsigmondot 1965. augusztus 18-án vették őrizetbe, majd augusztus 24-én Aszódi Zoltánt is. Ugyancsak lefogták szeptember 17-én az alakulatnál szolgáló Biró Sándort.

A nyomozás során azonban Molnár Zsigmond és Biró Sándor ártatlannak bizonyult, utóbbiról kiderült, bizonyosan nem azonos azzal a platinafogakkal rendelkező személlyel, aki a kivégzésekben részt vett. Így hát november 18-án velük szemben az eljárást megszüntették. A hatóságok több kiadatást is kezdeményeztek, információik szerint ugyanis Nagy József Jugoszláviában, Bodola István, Gödri József és Beder Zoltán Romániában élt.[38] Ez vélhetően nem vezetett eredményre, így végül csak Aszódi Zoltánnal és Tóth Istvánnal szemben folytatták le a büntetőeljárást. Ennek során a felsődobszai kivégzések mellett azt is be kívánták bizonyítani, hogy Aszódi 1942-ben Ukrajnában, a brianszki erdő környékén lévő, partizánok elleni harc során több falut felgyújtatott és több embert kivégeztetett.[39] Ennek azonban nem volt alapja, így hivatalosan meg sem vádolták vele.

Az ügyészség 1965. december 20-án nyújtotta be ellenük a vádiratot, Aszódi Zoltán első, Tóth István másodrendű vádlottként került bíróság elé. 1966. február 7-én kezdődött meg bűnügyük tárgyalása. A bíróság előtt Aszódi bűnösnek érezte magát a felsődobszai kivégzések miatt, s közölte: „nem mérlegeltem kellőképpen e két ember helyzetét”. Arra hivatkozott, hogy Nagy József zászlós hatására, illetve a tőle való félelemből tette, felelősségét azonban nem vitatta: „Mostani gondolkodási fejjel úgy érzem, hogy el lehetett volna kerülni, ezt a szomorú esetet. Most nem is tenném meg. … Talán el lehetett volna kerülni a kivégzésüket, ha az osztályparancsnokságra küldtem volna azzal, hogy az alakulatokat nem tudják, hogy merre van és esetleg oda tudták volna őket irányítani. Féltem Nagy József zászlóstól, azért nem küldtem őket az osztályparancsnokságra.” Aszódi bevallotta, ő maga is foglalkozott a szökés gondolatával, csak túlságosan távol volt lakhelyétől, ezért nem kísérelte meg.[40]

Tóth István a bíróság előtt nem érezte magát bűnösnek, de megbánást tanúsított: „parancsot kaptam, katona voltam, féltem Nagy József zászlóstól, mert goromba ember volt, félt tőle mindenki. … utólag átgondolva az esetet, nagyon megbántam a történteket”.[41] Utolsó szó jogán mindketten bocsánatot kértek a hozzátartozóktól.[42] Szavaik meghallgatásra találtak, az egyik kivégzett leánya még az ítélet meghozatala előtt írásban kérte a bíróságot az ítélet enyhítése érdekében. A Miskolci Megyei Bíróság 1966. március 16-án mindkét vádlottat bűnösnek találta és „emberek törvénytelen kivégzésében való részességgel elkövetett háborús bűntett” miatt Aszódit 8 év, Tóthot 2 év szabadságvesztés főbüntetésre ítélte.[43]

Tóth Istvánt még aznap szabadlábra helyezték, ez ellen azonban fellebbezési óvást jelentett be az ügyész, így a Legfelsőbb Bíróság rendelkezésére május 9-én ismét őrizetbe vették. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket 1966. június 7-én hozott ítéletében elutasította, így az első fokon kiszabott büntetés jogerőssé vált.[44] Tóth István szabadulására vonatkozóan az iratok nem adnak információt, vélhetően letöltötte büntetését. Aszódi többször kérelmezte szabadon engedését, végül 1970. december 24-én helyezték feltételesen szabadlábra.

Nagy József egykori zászlós kiadatásával kapcsolatban további információkkal nem rendelkezünk, így az összesen nyolc katona haláláért felelős szakaszparancsnok minden bizonnyal elkerülte a felelősségre vonást.

Irat jelzete: MNL BAZML XXV. 21/b. 2164/1965.