Derült égből árvíz. Az 1845. évi júliusi árvíz Miskolcon

Bodovics Éva: Derült égből árvíz. Az 1845. évi júliusi árvíz Miskolcon

A nyári időszak olykor kellemes, néha bosszantó velejárói a hirtelen megjelenő zivatarok, felhőszakadások. A rövid idő alatt nagy mennyiségben hulló csapadék váratlan áradásokat tud okozni olyan településeken, ahol hegyi patak található. A Miskolcon keresztülfolyó Szinva is egy ilyen hegyi patak, amelynek máig legemlékezetesebb, legismertebb áradása is egy nyári felhőszakadás eredménye volt 1878. augusztus végén. A „nagy árvíz”-ként emlegetett szerencsétlenség azonban nem az egyedüli a város történetében.[1] Ezt megelőzően 1845 júliusában került sor olyan nagyobb áradásra, amely halálos áldozatokat is szedett.

1845. július 16-án este támadt esőzés még aznap jelentősen megduzzasztotta a Miskolcot északról szegélyező dombokról lefutó Pece patak egyik ágát, majd mivel az eső továbbra sem állt el, a Szinva is áradni kezdett. Ez utóbbi patak másnap öntött ki; először a város északi, Diósgyőr felé eső részén, aztán az alsóbb szakaszokon is. Bár a lakosság már kora reggel menteni kezdte az értékeit, a kár így is tetemesnek volt mondható. Összesen 350 ezer forint és 11 emberélet volt az árvíz mérlege. Természetesen ez az összeg messze elmarad az 1878. évi augusztus árvíz pusztításától, ahol az anyagi kár meghaladta az egy millió osztrák értékű forintot, nem is beszélve a legkevesebb 277 halálos áldozatról. Egy természeti szerencsétlenség súlyossága azonban nem csupán a számadatokban mutatkozik meg. Jelen esetben fontos körülménynek számít, hogy éppen két évvel korábban Miskolc nagy része megsemmisült az 1843. évi júliusi tűzvészben. Az árvíz pedig azzal, hogy tönkretette a tűzvész utáni helyreállítás egy részét, csak tovább súlyosbította mind a város, mind pedig a lakosság egyébként sem túl kedvező helyzetét.

Az alábbiakban az árvíz eseményét összefoglaló elbeszélést tesszük közzé, amelyet a városi Tanács megrendelésére készített Major József városi tanácsnok.[2] A szöveg nem a megszokott eseménybeszámolókra jellemző nyelvezettel íródott; a helyenként patetikus, drámai hangnemmel a korszak katasztrófa-elbeszéléseinek általános stílusához igazodik.[3] Major József több helyen is utal az 1843-as tűzvészre, amely mutatja, hogy a természeti csapás mennyire jelenvaló még a lakosok emlékezetében és tapasztalatában két év után is. Bár a szenvedéstörténeti keret, amelyet az elbeszélés követ, valamint a hangnem alapján azt gondolhatnánk, hogy a szöveg a segélyezés előmozdítására íródott, a késői keletkezési időpont (szeptember 1.) ellentmondani látszik ennek. Valószínűbb, hogy nem a nagyvilágnak, hanem helyi használatra, mementoként születhetett.

"Forrön sütött az égető nap Diós Györnek szirtes szük völgyein, ’s lakosait dús termékkel bíztatá Sajó térültebb kellemes völgye, szölömiveseink jó borral kecsegteték magokat; a’ Juliusi forró hévtől tikkadtak lakaikba be vonúlva várták az esti szellő enyhülését; míg végre 16^ik Juliusba komor est borúlat terült Győr és Miskolcz felett, az ég – mintha búsúlt volna e még olly dús reményü termék közelgő halálán – gyász színbe öltözött. Az éj sötét volt, mint a’ nyomor lakja, a’ komor ég csak néha sírt egyes fényes könyűket, melyeket mi csillagoknak nevezünk: mert már ekkor az öszvetorlott felhők vizöntő bőséggel zuhatag módjára okádák az első vízet. Így egy pillanat alatt mennyi változott. – Még 1843^ik Julius 19^ki tüz dúlta városunk sérve hegedni sem kezde, - mi mely mélyen ejtet sérv honszerte szárnyra kelt való, de levéltárunk is czáfolhatlan igazolja  ez még csak némelyeknél hegedt sérv – felejthetlen  ugyan, de ideiglen mellőzött, mert csak két év sem múlhaték, már is 1845^ik év Julius 17^ike a’ csak pár nappal kezdett essőzés miá úgy nevezett közép peczénk árjával, körülte lakó polgár társainkat kéttségbe esésre juttatá; ezt azonba félrébbi szélpecze és Szinva mellett lakó polgárjai Miskólczunknak, csak annyiba érezék, hogy baj hajtottak subájok, esenyőjök ázott, de esendők vésztől ment, álmok zavartalan derült következett 18^ik Juliusra.

Noét fő valónk a’ víz vész elöli menekülhetésre bárka, mint jelenleg módosítjuk tutaj – hajó építésre fél szent kegyenczei által szóllítá, így e’ család nélkülözhetlen butyoraival baromfiaival menekült, de már Miskólczunk kevesb kegyre még a’ piarczi jóslattól is, meglepetett nem menekülhető – a Diós Győrt környező hegycsúcsról kis hónunkba édesünkbe rohanó víz özöntől. Mert közép Peczénken a’ 17^ik Juliusi vész esti már 9 óra tájt derekába dühöngött – így késöbbet szünt, de a folytonos esső szakadás miá Szinvánk a’ Diós Győri völgyöt vég vésszel fenyegető árjával már hajnal pirúlatkor kezde szomszédít ijesztgetni, kik a’ rohanó húllámok elől butyoraikat öszve szedve azokat komjoknál ’s barátiknál alig hurczolák, mint menekülteknek már regg 6-7 óra között nem a’ Jérusalemi szamár hátazás de nemesb mert koma, mert barát ’s rokon hátazás szolgált vésztüli menül.

Meg is rendkivüli, mert 1843^ba az ércz bömbök, a’ jaj és vész sikoltások, egymással mind addig versengének, míg nagy része szét olvadtan, rideg föld gyomrába vissza nem siete, ’s lakosait városunkból a vész ki nem üzé, most Miskolczunkba létező 18 ércz bömbök 33 ezer lelkek még több oktalan állatok egyesült erővel nem bömbölének: oka, mert naponti ostorozásra érdemesek – szokottak – kebelbe fojtott sohajjal orvoslók sérelmöket. Igaz ám sohajt emelének Szinvánktól félre lakó polgártársaink, de vagy szokásból vagy véle való élésből, mert 1845^ik évünk előtünte óta időnk fonák és mostoha járásához föld lakóit annyira hozzá szoktatá, hogy már nem is ujdonság a’ panasz, egy vagy más elem sujtolása nem is rendkivüli.

Városunk Györnek néző része lett ez elem sújtó dühinek első martaléka, mert ott a’ medrét el hagyott ár a’ völgy széltibe terült, a’ toltést elborított ár a’ fél részt is elborítá, a’ Cserhalmi gát elszakításával, mít helyestül elsodra a’ füzes úttzán dühöngeté árját, így az Úri,[1] Kandia, Szirma,[2] Alsó piacz,[3] Gordon[4] és Belegrád[5]  úttzákon szét terűlő ár egyelőre 3-4 sukra[6] sok helyt 6 suknál is föllebb emelkedvén nem csuda ha elébb minden malmokat tetemesen megrongált majd száz egy lakó házakat, több kerítéseket bútorokat, szerzeményeket sőt telkeket kertekkel bőszült árjával elsodra ’s útjába eső pinczéket házakat bő vízével megtölte, ürgeként öntetének szét városunk táv helyeire, majd 8 közlekedési apróbb hidakat szét rombolva torla a’ Forgó híd eleibe.[7] Sokan reszketve áltak ezen inogó hidon, mely életböl halálba vezetett, mert sokan nem mertek előre menni soknak nem volt elég bátorsága élni, nem volt batorsága meghalni, ah! Sokkal több volt ám ez, mint élet és halál közti tusa: míg végre a’ város malmánáli közön, több udvarokon, boltokon és gyógyszertáron a’ piacz úttzára kirohanó víz düh kettőzött erejét feszített, a’ Forgó híd piaczi részít lesüllyesztvén 8 reformatus 1 Catholicus 2 Izraëlita öszvesen tizenegyet úgy sodort el, hogy senki nem hallá azok inségök végső kiáltását, elsüllyedt az, e’ híd ropogása és az emberiség néma halgatása közt csak egy nyögő hang jött fel a’ húllámok fenekéröl, melly Miskólcz nevét dördíté elő.

Ugyan ki ne érezne lelkében nagy és ínnepélyes megindulást azon pillanatban, midőn egy pár óra mive, minden közlekedési hidakat, melyek mintegy költsönös ölelésre segítenék bennünket a’ dühöngő ártól elsodortatva, csak jelét sem engedé többé látni, míg a’ víz pár napi apadtával föltaláltattak a’ 11 elhaltak is, édeseik által felösmérhetök, kik nem is álmodák hogy a’ végtelen húllám keble nyílhatnék meg nékiek, midőn a Forgó híd szárnyait a’ veszély közepett segély gyanánt szemlélék.

A’ tüztöl kezdve csinosbúlt Miskólczunk elég szép de bús és komor, jobb napja a’ két elemmel eltünt, mert 350 ezerre menő kárt a’ dühöngő ár által szenyvedvén, most rombolt úttzáin csak a’ ki és bedült házak elhagyott és elmosott porták szemlélhetök. Haj! jelenleg mind a’ megye mind székes városa csak múlton kesergő szegény özvegy.

A’ Nemes Tanács rendeléséböl fel tette Miskólcz 1845 September 1^én

Tanácsnok Major Jósef "