Az 1849. évi tokaji csatá(k)ban elesett hősi halottak

Az 1849. évi tokaji csatá(k)ban elesett hősi halottak

Szerző: Bodnár Krisztián

Az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc katonai eseményeiről már könyvtárnyi irodalom született, ennek ellenére akadnak még felkutatásra váró információk, összefüggések is. Ilyen ismeretlen adat például az egyébként a történetírásban jól feldolgozott 1849. január végi tokaji csata (illetve csaták) hősi halottainak kiléte, akikről egy 1948. évi centenáris iratból szerezhetünk több információt.

1948. január 28-i keltezéssel Rajk László belügyminiszter egy körlevelet bocsájtott ki, amely felszólította az alispánokat, illetve a polgármestereket, hogy gondoskodjanak a hősi halottak sírjainak gondozásáról. Az iktatóbélyegző tanúsága szerint a dokumentum február 6-án érkezett meg Zemplén vármegye alispáni hivatalába, és 1931/1948. iktatószám alatt beiktatták.[1] (E rendelkezés kiadásának egyik apropója a forradalom és szabadságharc századik évfordulójának megünneplése volt, azonban pragmatikus szempontok is közrejátszhattak a közzétételben, ugyanis még mindig számtalan halott feküdt útszélen, erdők közelében, vagy éppen házak kertjében eltemetve, s általános törekvés mutatkozott a tekintetben, hogy méltó nyughelyet biztosíthassanak a számukra, nem mellesleg az egyes országok vezetői számára is fontos volt az, hogy a világháború során Magyarország területén elesett polgáraik emlékét ápolhassák.) Másnap, február 7-én már a járási főjegyzőknek, Sátoraljaújhely város polgármesterének, illetve a ricsei kirendeltség vezetőjének címezve küldte ki az alispán azt a rendeletet, amely többek között ezt az utasítást is tartalmazta:

„Legkésőbb március hó 25-ére községenkénti részletezéssel tegyen hozzám jelentést a következőkről:

a/. Hány hősi sír és emlékmű van a községben?

b/. Rendbehozataluk megtörtént e s

c/. a további gondozásuk hogyan fog történni?.”[2]

Március 7-én dr. Török László, a tokaji járási főjegyző benyújtotta a jelentését az alispánnak a hősi halottakról, amelynek érdekessége, hogy nem csak az alig három éve véget ért II. világháború áldozatairól olvashatunk benne, hanem az azt megelőző évszázad két nagy kataklizmájának (az 1848–49. évi szabadságharc, illetve az I. világháború) halottairól is, akik összesen 10–10 sírban nyugszanak.[3] Május 5-én Molnár Lajos tokaji jegyző aláírásával elkészült egy „Kimutatás a Tokaj nagyközségben elhunyt és eltemetett II. világháborus [!] és az 1848/49-es hősihalottakról [!]”. Ebben a szabadságharc során elesett személyekre vonatkozóan ennyit közölt: „Tokaj nagyközség temetőjében nyugossza örökálmát [!] 18 1848/1849 szabadságharc [!] hősihalottja [!] 10 sírban eltemetve. – A 48-as hősihalottak [!] névsorát külön mellékletben közlöm. Egyébb [!] adatok rendelkezésünkre -róluk-nem állanak.-”[4] Május 8-i kelettel megszületett egy újabb dokumentum, amely összesen harminc nevet tartalmaz, és viszonylagos részletességgel szól az áldozatokról. De mi is zajlott le 1849 januárjában Tokajban, és kiknek az emlékét őrizték meg ezek az összeírások?

Az egykori Zemplén vármegye területét a szabadságküzdelmek viharai megkímélték a 19. század közepén, ám voltak olyan települések, amelyek környékén komolyabb összeütközésekre került sor. Ilyen helység volt a korabeli Tokaj is, amely átkelőhellyel rendelkezett a Tiszán, így különösen 1849 januárjától felértékelődött a jelentősége a Debrecenben székelő magyar kormány megvédése, illetve megtámadása szempontjából.[5] Kassáról a hónap közepén indult el Franz von Schlick altábornagy serege, hogy a magyar csapatokat a Tiszántúlra űzze, és később támadást indíthasson Debrecen városa ellen. Időközben Klapka György, a honvédsereg főparancsnoka Bodrogkeresztúr, Tokaj és Tarcal vidékén állomásozott katonáival, s e tényezők együtthatásának lett a következménye az, hogy átmenetileg ez a terület is fegyverek zajától volt hangos. Január 22–23-án zajlott le az első csata (ez Bodrogkeresztúr és Tarcal mellett), a hónap utolsó napján pedig a második, amely során a császári csapatok be is vonultak Tokajba, majd a magyar erők kiűzték őket. Bánlaky (Breit) József a tekintélyes méretű hadtörténeti munkájában nem ad meg konkrét számokat a január 31-i csata áldozataival kapcsolatban: „A szenvedett veszteség mindkét részen jelentéktelennek mondható, de az ütközet eredménye nem is annyira a veszteségek nagyságában, mint inkább az általános helyzetből kifolyó morális tényezőkben nyilvánult.”[6] Bona Gábor sem ad semmiféle támpontot az elesettek és sebesültek számának megállapításához, csupán a lezajlott eseményeket ismerteti néhány mondatban.[7] Falussy József a császáriak veszteségét 3 halottban és 11 sebesültben, míg a magyarokét 5 halottban és 18 sebesültben adja meg.[8] Jaczkó Zsolt ugyanezeket a számokat közli, és Szemere Bertalannak az Országos Honvédelmi Bizottmány részére benyújtott január 31-i jelentésére hivatkozik.[9] Szemere ezen tudósítása 20 óra 30 perckor keletkezett, és többek között ez áll benne: „A koszorú illeti a 34-ik zászlóaljat […] mely az ellent jeles tüzeléssel fogadta, és néhol szuronnyal hányta vissza a jég hátán […] Két halottat láttam, sebesült néhány van.”[10]

Az említett május 8-i tokaji összeírás azonban jóval több olyan katonáról tud, akik a település területén estek el. Összesen 30 személyről olvashatunk itt néhány adatot; a lista talán legérdekesebb része az első öt név, mellettük ugyanis a „horváth, fogoly” kitétel szerepel.[11] (Ez rávilágít arra is, hogy a magyar történettudomány mindeddig viszonylag kevés figyelmet fordított a hadifogság mint intézmény 19. századi létezésének kutatására, holott már például a napóleoni háborúk kapcsán is tudunk francia hadifoglyokról.)[12] Nem kizárt, hogy az említett horvátok Jellačić bán seregeivel érkezhettek magyar területre, sorsuk további alakulása és a Tokaj-Hegyalja vidékére való érkezésük feltérképezése alaposabb kutatást igényelne. A Tokajban elesett horvátok között vannak magyar (vagy magyaros) keresztnévvel illetett személyek is, mint például Bllüs (?) Albert, Tunerics Antal vagy Grizdics Péter; az öt horvát nemzetiségű halott közül a két legfiatalabb mindössze 18 éves volt, a legidősebb 40. A születési helyük kapcsán csak annyit tudunk meg, hogy Szlavóniában jöttek világra.

A többi elhunyt különböző csapattestekhez tartozott, a zömük közvitéz vagy honvéd volt, de akadt közöttük néhány önkéntes és egy honvéd főhadnagy (a 24 éves Angyal Dániel) is. A halottak egy része külföldi illetőségű volt, hárman származtak Itáliából – a Zanini ezredben szolgált Minetti Antónia?,[13] az önkéntes Bonata Ferdinánd, illetve a közvitéz Stein a. János[14] –, négyen Galíciából, illetve Lengyelországból. Az utóbbiak közül az egyik katonáról, Gersovszki Simonról azt állapítja meg a lista, hogy a „Császári orsz [?] seregben közvitéz”, míg Ecluliszta János nevénél a közvitéz, Kaminszki Zsigmondnál az önkéntes kitétel szerepel, Matyasek Ivánról azonban nem tudjuk meg, hogy hol és milyen minőségben szolgált. Az elesettek mintegy kétharmada fiatal felnőttnek tartható, akik vagy már betöltötték a 30. életévüket, vagy még az alatt voltak, közülük öten csupán 18 évesek (a horvátokkal együtt). A legidősebbek között két 37, két 38, két 40 és egy 41 éves személy található. A háborúk törvényszerűségei alapján tehát ez esetben is igazolható, hogy a fiatal, önreprodukcióra képes nemzedék megtizedelődött (s ez részben még a szabadságharc leverését követő megtorlás során, illetve az emigráció megindulásával is folytatódott), ami a természetes szaporodás tekintetében később is éreztette a hatását.

Noha a fentebb tárgyalt összeírás első pillantásra csupán helyi jelentőségűnek tűnik, látható, hogy ennél jóval szélesebb körű, eddig viszonylag csekélyebb figyelemre méltatott összefüggésekre találhatunk benne. Meglehetősen ritkán bukkannak fel ugyanis olyan, az egyes településekre vonatkozó iratok, amelyek konkrét adatokkal szolgálnak a 19. század legnagyobb magyar szabadságküzdelme során az adott községben vagy városban elesett, illetve eltemetett személyekről. Továbbá az a tény sem mellékes, hogy – amint azt a tokaji lista is mutatja – érdemes lehet például a hadifogság intézményét és jelentőségét is alaposabban kutatni az 1848–49. évi szabadságharc kapcsán. E lajstrom csak egy picinyke szeletét mutatja meg a történelemnek, illetve az emlékezetnek/emlékezetpolitikának, mindamellett talán értékes információkkal szolgálhat egy korszak jobb megértéséhez.