„A mi barátságunk örökre megmarad” Egy diáklány emlékkönyve az 1920-as évekből

Írta: Bodovics Éva

A levéltárosi, sokszor monotonnak ható iratfeldolgozó munka egyik nagy jutalma, hogy sosem lehet tudni, mi kerül az ember kezébe. Hiszen a levéltári raktárakban mindig vannak rendezetlen iratanyagok, amelyeket darabról darabra át kell nézni, megállapítani évkörét, rendeltetését, majd besorolni valamelyik levéltári egységbe. E munka kapcsán olykor kuriózumok bukkannak fel váratlanul. A legutóbbi rendezési munkám során is ezt történt. A megannyi közigazgatási iratanyag között ott lapult egy virágos mintájú szövettel bevont kis könyvecske. Belelapozva rögtön láttam, hogy ez egy emlékkönyv, s a bejegyzések alapján az is megállapítható volt, hogy az 1920-as évekből való.

Az emlékkönyv borítója

Nagyon ritka, hogy a levéltári iratok között személyes dokumentumokra lelünk, hiszen ezek csak akkor kerülnek be a levéltárba, ha maga a tulajdonos, vagy annak valamelyik leszármazottja úgy dönt, hogy beadja azokat az utókornak való megőrzés érdekében. Pedig a naplók, levelek, visszaemlékezések, fotóalbumok, s az olyan emlékkönyvek, mint ez, páratlan történeti értékkel bírnak. Hiszen a nagy történeti folyamatokról ott vannak a bőséges mennyiségben fennmaradó közigazgatási és gazdasági iratok, de hogy ezeket az olykor embert próbáló eseményeket hogyan élték meg eleink, azokról személyes források hiányában alig tudunk valamit. De még akkor is, ha ezek az iratok nem a nagy történésekre reflektálnak, mint ahogyan ennek az emlékkönyvnek sem ez volt a célja, hanem csupán az egyén életútjának egy szakaszáról tájékoztatnak, már akkor is megéri megőrizni őket.

Éppen ezért kiemelten fontos, hogy ezek a személyes források megmaradjanak a jövő számára, s ne a padláson, a pincében hátrahagyva porosodjanak, penészedjenek, vagy éppenséggel a szemétben végezzék, ha szerzőjük már nincs az élők sorában. Adjuk be inkább őket a levéltárba!

Érdekes iratok rovatunkban tehát erről, az 1920-as évekből származó emlékkönyvről lesz most szó.

Bár azt hihetnénk, hogy az emlékkönyv műfaja nem túl régóta létezik, hiszen sokunknak még most is ott lapul valamelyik fiók mélyén, ez valójában korántsem igaz. Az első emlékkönyvek a 16. századból ismertek, de latin megnevezésükkel (album amicorum, lat. „barátok albuma”) már a 13. századi szótárakban is találkozhatunk, jóllehet ebből az időből nem maradt fenn egy példány sem. A 16. századi emlékkönyvek valójában peregrinációs albumok voltak, amelyeket az Európa különböző egyetemeit látogató diákok vezettek, hogy vándorlásaik során diáktársaiktól, professzoraiktól, vagy az útjuk során megismert híres emberektől valamilyen emléket gyűjtsenek. E bejegyzések akkor még általában ókori szerzőktől, vagy a reformáció nagyjaitól, illetve a Bibliából származó idézetek voltak, többnyire latin vagy görög nyelven. Sok diák tanulmányai befejeztével itthon is tovább gyarapította emlékkönyve bejegyzéseit, így a szokással mások is megismerkedhettek.[1]

Hiskia van Harinxma thoe Slooten album amicoruma Fotó: wikimedia commons

 19. századi magyar album amicorum a Galéria Savaria oldalán www.galeriasavaria.hu

Az emlékkönyv műfaja a 18. század végére, 19. század elejére, a szentimentalizmus és a biedermeier időszakában jelentősen átalakul, megjelenik a polgári emlékkönyv, ami a polgári család és annak szélesebb társasága közötti kapcsolattartás egyik sajátos eszköze lesz.[2] Innentől kezdve már nem a híres emberekkel való kapcsolat dokumentálása lesz a legfőbb funkciója, hanem az azonos korosztályhoz tartozó, hasonló nézeteket valló közösség meglétének és összetartozásának a kifejezése.[3] Ez az az időszak, amikor az emlékkönyv vezetése végérvényesen feminin szokássá válik. A klasszikus szerzőktől származó vagy a vallási idézeteket pedig végleg kiszorítják a verses formában megfogalmazott, sokszor naiv szentenciák, az ún. emlékversek.[4]

A 19. század második felétől, különösen pedig a századfordulótól még tovább szűkül az emlékkönyvtulajdonosok tábora: jobbára a kamaszkorú lányok kedvelt hobbija lesz az emlékkönyvi bejegyzések gyűjtése.[5] Az itt bemutatásra kerülő emlékkönyv is feltehetően egy fiatal lány, egy bizonyos Sári, Sárika, Sarolta tulajdona lehetett egykor.

Első kérdés, ami általában felmerül egy irattal kapcsolatban – a keletkezési idejét követően –, hogy ki a szerző. Az emlékkönyvek elején gyakorta található egy „címoldal”, ami tartalmazza a tulajdonos nevét, esetleg valamilyen dedikációt attól vagy annak, akitől ajándékba kapta a könyvet, valamilyen idézetet, ami mottóként szolgál, és általában a használatba vétel idejét. Ám ebben az esetben semmi hasonló bejegyzéssel nem találkozhatunk, így csupán a bejegyzések címzéséből derül ki, hogy a kötet egy bizonyos Sárikáé volt egykor. De hát hogyan bukkanhatunk a nyomára egy személynek, akinek pusztán csak a – nem is túl ritka – keresztnevét ismerjük?

Alaposabban végignézve a bejegyzéseket megállapítható volt, hogy egy részük Miskolcon kelteződött, illetve az is, hogy a bejegyzők egy osztályba járhattak, hiszen több aláírás alatt is ott szerepelt, hogy „III. b.”. A fentebb már említett monoton levéltárosi munka közé tartozik a különféle levéltári iratokon szereplő személyes adatok kigyűjtése, ami meglehetősen időigényes és türelmet igénylő feladat, ám rendkívül nagy haszonnal jár, ha keresni kell valakit az iratanyagban. Szerencsére kollégáim néhány évvel ezelőtt hosszas munkával adatbázisban rögzítették a levéltárunk őrizetében lévő miskolci középiskolák iskolai anyakönyveiben szereplő neveket. És bár Sárira nem tudtam rákeresni, hiszen vezetéknevét nem ismertem, de a bejegyzést készítő, egy-két különlegesebb nevű osztálytársnőjéére igen. Így derült ki, hogy emlékkönyvünk tulajdonosa nem más, mint Wolfram Sarolta, a Miskolci Állami Polgári Leányiskola egykori tanulója.

Az iskolai anyakönyvből néhány személyes adatot is megtudunk Sáriról.[6] 1909. április 21-én született Pusztateplicskén (Hont vármegye), ahol édesapja, Wolfram Sándor uradalmi erdőmérnökként dolgozott.[7] Az apa később átkerült Nagyrőcére.[8] A lány az iskolai anyakönyv szerint Sáfránszky Miklós vasgyári alkalmazottnál lakott a Vasgyárban, a Gépész utca 33. szám alatt. Hogy miért pont nála, az egy későbbi dokumentumból, Sáfránszky gyászjelentéséből derül csak ki. A férfi neje ugyanis nem más volt, mint Wolfram Lujza, Sári apjának testvére, azaz a lány nagynénje. Korábbi években nem volt ritka, hogy a Felvidékről „magyar szóra” küldték a diákokat a magyar lakta területek iskoláiba, de így, közvetlenül Trianon után ennek feltehetően más oka lehetett, hiszen az anyakönyv szerint Sári anyanyelve a magyar volt, de tótul is tudott. Talán a család így akarta számára biztosítani a magyar nyelvű tanulási lehetőséget, ahelyett, hogy a gyorsan elszlovákosodó nagyrőcei térségben maradt volna.

Bár a bejegyzések nem időrendi sorrendben szerepelnek a kötetben, hanem össze-vissza, mégis a dátumok alapján nyomon követhető Sári életének egy rövid szakasza. A legkorábbi és egyben a legelső bejegyzés 1921. márciusi, amit egy bizonyos M. Honoria írt közvetlenül az első oldalra.

 M. Honoria bejegyzése

Mind az időbeli, mind az elhelyezkedésbeli elsőség, valamint a bejegyzés szövege arra utal, hogy Sári valószínűleg ettől a Rozsnyón élő/dolgozó Honoriától kaphatta ajándékba a könyvet. Az emlékkönyveket ugyanis legtöbbször ajándékként kapják a fiatal lányok valamelyik rokonuktól, esetleg tanáruktól, hogy új életszakaszuknak emlékeit megörökíthessék.[9] Honoriáról nem sikerült többet megtudni, de mivel ez egy elég elterjed felvett név volt az apácák körében, s Rozsnyón működött az a katolikus főgimnázium, ahol Sári édesapja is tanult egykor,[10] elképzelhető, hogy M. azaz Mater Honoria a család lelki vezetője lehetett. Sári emlékkönyvét 12 éves korában kezdi el tehát vezetni, amikor kamaszként egyébként is kiemelt fontosságúvá válnak a baráti, iskolai kapcsolatok.

Az elsőt követően a többi bejegyzés teljes összevisszaságban helyezkedik el a kötetben, szerzőjük többnyire iskolatárs lehetett, de van három személy, aki a keltezés helye (Nagyrőce, ahol az édesapa dolgozott) miatt közelebbi kapcsolatban állhatott Sárival. Az egyikről tudjuk, hogy Sári testvére volt, hiszen bejegyzését ezzel zárta: „szerető nővéred Boriska”. Egy másik, az előzővel megegyező napon keletkezett bejegyzés szerzője pedig Sári barátnője, Piros volt. De egy harmadik bejegyzés is Nagyrőcén keletkezett, mégpedig igen korán, még 1921 szeptemberében, egy bizonyos Jenő bácsitól.

Ezt követően 1922 februárjáig nem születtek további bejegyzések, viszont 1922. február és március között több is, összesen 12, továbbá a nyár folyamán még három, mind Rimaszombatban. Az egyetlen V. Etelka nénit leszámítva a bejegyzők többsége Sári osztálytársa lehetett, akikkel a helybeli Magyar Királyi Polgári Fiú- és Leányiskolába járhatott. Viszont akad ebből az időszakból néhány határozott vonalvezetésű emlékvers is, ami inkább vall egy idősebb személyre, mint egy 11-12 éves gyerekre (1. kép).

 B. Margit bejegyzése

Mivel az emlékkönyvi bejegyzések általában valamilyen életfordulóhoz kötődnek, hogy annak emléket állítsanak, de különösen amiatt, hogy a bejegyzések jelentős része vagy 1922. február 8-án, vagy pedig 1922. március 14-15-én keletkezett, tehát csoportos bejegyzéskészítés történt, feltételezhető, hogy Sári ezzel az aktussal szeretett volna búcsút mondani egykori iskolájának és barátainak, akiknek közösségét, egykori összetartozásuk emlékét a bejegyzések segítségével magával vihette.

A már említett néhány, 1922 nyarán keletkezett bejegyzést leszámítva 1923 késő tavaszáig, kora nyaráig egyetlen emlék sem került be a könyvbe. 1923. április 15-e és június 15-e között viszont 15-tel gyarapodott az emlékversek és rajzok száma, melyek mindegyike Miskolcon vagy környékén (Újgyőr, Vasgyár) készült. Itt tehát egy újabb tömeges bejegyzésgyűjtés történt, ami megint egy időszak lezárultára utal. E bejegyzések szerzői már a Miskolci Állami Polgári Iskola III. b. osztályos tanulói voltak jórészt, akikkel Sári feltehetően az előző év őszétől ismerkedett meg. Mivel tudjuk, hogy Sári még egy évig biztosan az iskola diákja volt – a már említett iskolai anyakönyv ugyanis 1924. június 29-re van datálva –, ezért itt nem a búcsúzkodás miatt vált szükségessé a bejegyzések elkészítése – ezt támasztja alá az is, hogy hosszabb időszak alatt keletkeztek, mint a rimaszombatiak –, hanem hogy megszilárdítsa azt a kapcsolati hálót, amit 1922 őszétől igyekezett kialakítani ebben az új közösségben. A bejegyzéseket ugyanis általában felkérésre készítik azok, akik a könyv tulajdonosa számára valamilyen okból – baráti, tanári kapcsolat miatt – fontosak. Azzal, hogy elfogadják ezt a felkérést, s valamilyen rövid versikét írnak, vagy esetleg rajzolnak a könyvbe, megerősítik ennek a kapcsolatnak a meglétét.

Elmondható, hogy a vizsgált kötetben egy személy általában egy bejegyzést készített, de voltak olyanok, akik kettőt is, méghozzá ugyanazon a napon. A rimaszombati időszakból Földi Valéria és Beél Vali, a miskolciból pedig Józsa Ida és Maurer Ilona. Beél Vali egyik bejegyzése egy vers, a másik egy rajz, a többieké viszont vagy mindkét esetben egy-egy versike, vagy egy vers és egy vers + rajz (Földi Valéria). Hogy Beél Valin kívül a többiek csak azért készítettek-e két emléket is, mert fontosnak tartották mindkét üzenet átadását Sárinak, vagy azért, mert ezzel próbálták kifejezni szorosabb barátságukat a tulajdonossal, nehéz megmondani. Mindenesetre Mauer Ilona, Beél Vali és Józsa Ida „szerető barátnőd”-ként, Földi Valéria pedig „Szerető tisztelője”-ként írta alá bejegyzését. Ezzel szemben a többieknél jobbára a „szeretettel + teljes/keresztnév” záróformulával vagy csak aláírással találkozunk.

Nem meglepő, hogy egy 12-13 éves kamaszlány emlékkönyvében túlnyomórészt hasonló korú lányokat találunk, de azért akadnak mások is. Vajon rajtuk kívül kik tartoztak még a Sári számára kedves ismerősök körébe?

Az aláírás alapján négy felnőtt személyt találunk a bejegyzések szerzői között: a már említett Jenő bácsit Nagyrőcéről, egy bizonyos Lenke nénit és V. Etelka nénit Rimaszombatról, valamint Kiss Pétert Miskolcról. Egyedül ez utóbbi esetében tudjuk biztosan, hogy Sári tanára volt, hiszen a neve alatt zárójelben olvashatjuk, hogy „hittanár”. A rimaszombatiakról csak feltételezhetjük, hogy szintén Sári tanárai lehettek, hiszen ott járt iskolába. Illetve még a kezdő bejegyzést jegyző M. Honoria is – kézírása alapján – a felnőttek táborába tartozhatott.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a miskolci polgári iskola tanárai közül egyedül Kiss Péter hittan tanár bejegyzése található meg az emlékkönyvben, ugyanis Sári leginkább a hittant és a női kézimunkát szerette jegyei alapján, a többi tantárgyhoz változó volt a hozzáállása. Legkevésbé a történelemhez érezhetett affinitást, ellenben az előadóművészethez annál többet. Egy helyi lapból tudjuk, hogy a miskolci állami polgári leányiskola által 1924. március 2-án rendezett Madách-ünnepélyen Sári a költőnek A megváltó című versét szavalta, illetve osztálytársnőjével, Smiedt Máriával négykezes zongorajátékot adtak elő.[11]

 Wolfram Sarolta iskolai anyakönyvi bejegyzése

Végül pedig meg kell említenünk az ellenkező nem táborához tartozó többé-kevésbé kortárs személyeket is. Az egyik ilyen emlékhagyó Józsa Sándor prepa[12] volt, aki minden bizonnyal a korábban már említett, két bejegyzést is hátrahagyó Józsa Ida testvére (?) lehetett. A miskolci Királyi Katolikus Fráter György Gimnázium 1924–1925. évi iskolai értesítőjében szerepel is egy Józsa Sándor nevű diák, aki kimagasló tanulmányi eredményeiért pénzjutalomban részesült.[13] A másik pedig egy, a saját nevét nem vállaló, egyszerűen csak Ignótusként szereplő személy, aki az alábbi érdekes üzenetet hagyta:

„Tra… la. la. bum… bum…bum.

Szeretlek punktum.”

Sajnos nemcsak a szerző kiléte marad homályban a kutató előtt, hanem mivel sem időpont, sem hely nem szerepel a bejegyzésnél, így nem tudhatjuk, hogy Sári életének egyáltalán mely időszakához köthető ez a személy.

A hasonló szerelmi vallomások, üzenetek egyáltalán nem szokatlanok az emlékkönyvekben, hiszen sokszor – különösen a paraszti kultúrában – az udvarlás közvetítő eszközként is használták őket.[14] Habár a fiúk maguk már nem vezettek emlékkönyvet, de szívesen írtak a számukra kedves fiatal lányokéba, sokszor álnéven, vagy név nélkül. Erre azért volt szükség, mert az emlékkönyv kézről kézre járt a bejegyzést készítők között, s nem biztos, hogy szerették volna, ha mások is tudnak a titokról. Az egyik ilyen közkedvelt, még a 20. század végi emlékkönyvekben is előforduló szerelmi versecske a sorkezdő betűk összeolvasásával juttatja célba a vallomást.

„Szedd a tavasz virágait

Egy csokorba össze

Rózsát is tégy, nefelejcset,

Egyet-kettőt közbe.

Tekints a virágra,

Látni fogsz a múltba

Eszedbe fog jutni,

Ki-e pár sort írta.”

Érdekes módon Sári emlékkönyvében egy osztálytársnőjének tollából olvashatjuk e versikét, némi eltéréssel.

 Borzi Ilona bejegyzése

De milyen egyéb bejegyzésekkel találkozhatunk Sári emlékkönyvében? Jelentős részükre a jövőre vonatkozó jókívánságokat igyekezett közvetíteni.

„Mint virágos kert ölében

A kis csermely habjai,

Úgy folyanak [sic!] életednek

Legkedvesebb napjai.”

„Azt kívánom, hogy életedben

Oly könnyet mely fáj ne ejts

Tarts meg engem emlékedben

Légy boldog és el ne felejts.”

„Legyen élted szép, mint a kikelet

Ne háborítsa semmi lelkedet.

Minden napod mit Isten élni hagy

Legyen oly kedves, mint te vagy.”

Vagy éppen erkölcsi útmutatást nyújtani a lassan nővé érő lánykának.

„Előbb szeress tanulni,/ Aztán tanulj szeretni.”

„A munkaság, háziasság szived két erénye

Hintsenek fényt utadra élted ösvényére.

Légy óh lányka édesanyád

Drága képe mása

Veled ébred, veled nyugszik az Isten áldása.”

„Kétszer kettő négy

Jó feleség légy”

„Ifjuságod koronája legyen az erényed. A virág is úgy szép, ha ápolják… virágodnak koronája óh be szép!”

„Légy mint az ibolya szerény,/ Ez a legszebb női erény.”

Az ibolya egyébként többször is visszatér a versekben, mint a szerénység, az ártatlanság és a hűség jelképe. A Sári testvére, Boriska által írt versben is ez a növény szerepel.

„A milyen szép az ibolya,

Olyan kedves vagy Sárika.

Sok szerencsét, boldogságot,

Ez az amit én kívánok.”

Az emlékezés fontosságára is több bejegyzés hívta fel a figyelmet:

„Minden mi él mulandó, bánat, öröm elrepül. Az érzés mint pillanatnyi s a mi tartós tud maradni, az az emlék egyedül!”

„Az emlékezet szépen nyiló virág

Mely ha ápolod szépen nyilik tovább

De ha gondjaidat leveszed róla

Elhervad, elszárad, mintha nem is lett volna.”

Ahogyan a barátság megtartásának szükségességére is:

„A barátság sok tiszta öröm, sok jóleső érzés forrása számunkra, azért úgy válogassa meg barátait, hogy a forrás mellett mindig felüdüljön.”

„A barátság egy fonál, mely ha elszakad, össze lehet kötni, de a csomó megmarad. Azért vigyázz! hogy el ne tépd.”

De a vicces-tréfás versek sem szokatlanok az emlékkönyvektől, Sári emlékkönyvében is találunk ilyet, sőt egészen meglepőt is.

„Ha az élet tengerén

Elhagyott minden remény

Ne ess mindjárt kétségbe

Ugorj a Duna közepébe”

„A kis lány szereti a babát

A fiú a lovas katonát

Idővel változik a szerep:

A fiu szereti a babát

A kis lány a lovas katonát.”

„Ha tömény kénsav oldatát összeborítunk kékgáliccal kapjuk a puskaport. 1923. VI. 15. Kémikusok Szövetkezete”

Az itt említett emlékversek többsége szájról szájra, vagy jobban mondva emlékkönyvről emlékkönyvre terjedt a fiatalok között, sokszor már a szerzőjük sem volt ismert, ha volt nekik egyáltalán. Sári emlékkönyvében is mindössze egy idézet szerep szerző megjelölésével (Eötvös), illetve egyről sikerült kideríteni, hogy eredetileg Endrődi Sándor gondolata. Viszont nagy valószínűséggel a korábban említett, két versikét is jegyző Földi Valéria maga szerezte az egyik költeményt.

„Emlékűl.

A napok, sőt az évek is gyorsan

elszaladnak:

Új ösmerősök jönnek, a régiek

elmaradnak. Az emlék kissé

ugyan marad, gondolatban

De legtovább marad az így

kézírásban.

Költőnek nem születtem, sőt

fűzfa poeta sem vagyok.

Szépet-édeset hosszú versekben

mondani nem is tudok.

De ha vissza emlékezni akar

az ösmerősökre

S néha kezében veszi a

könyvet a későbbi időkbe

Tisztelő ösmerősei között

engem is itt talál

Ki megelégedésen kívűl

egyebet nem kíván.

R. Sz. 1922. II./8-án

Szerető tisztelője…

Földi Valéria

II. polg.”

Már az album amicorumokból sem hiányozhattak a különféle egy- vagy többszínű díszítő motívumok, vagy a személyeket, címereket, eseményeket megörökítő rajzok. Sári emlékkönyvében is helyet kapott több vizuális emlék, melyek azonban inkább csak mellékes díszítésként szolgáltak a versek mellett.

 Lichtman Olgi bejegyzése

 Földi Valéria bejegyzése

 S. Magda rajza

Koroknay Anna bejegyzése

 Lányi Olgi bejegyzése

Lányi Vilma bejegyzése

  Egy bizonyos Annus bejegyzése

 Beél Vali bejegyzése 

A személyes iratokkal való foglalkozás során a kutató akarva-akaratlanul is kissé közel kerül az iratok szerzőihez, jó ismerősként, barátként köszönti őket, ha valamilyen iratban később újra felbukkannak, s életük további alakulásáról újabb adatok derülnek ki. Ám sajnos Wolfram Sára esetében eddig nem sikerült további nyomra akadnom. Az 1924. évi iskolai anyakönyvi bejegyzéssel nyoma veszett. Remélem, nem örökre.

Felhasznált irodalom

Vasvári Zoltán 1999: „Hallgass a szív szavára...” Emlékversek funkcionális használatban parasztságunk kezén. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 1999. 119–128.

Vasvári Zoltán 2000: Emlék, emlék, miért kísérsz? Palócföld, 2000/2. 76–82.