Impériumváltás egy levéltárnok szemével

Várady Ferenc jelentése Baranya vármegye alispánjának 1920. október 11-én

Mikor 1918 őszén a négy éven át tomboló „Nagy Háború” befejezéséhez közeledett, a vesztesek oldalán helyet foglaló Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira hullott. Október első felében egymás után alakultak meg a nemzetiségi tanácsok (a csehek, a szlovákok, a románok, a horvátok és a szerbek politikai szervezetei), amelyek kinyilvánították a dualista államtól való elszakadásukat és csatlakozásukat az új nemzetállamokhoz. A Magyar Nemzeti Tanács október 24-én alakult meg, majd október 30–31-én győzött a polgári demokratikus forradalom, és a Nemzeti Tanács pártjainak részvételével Károlyi Mihály alakíthatott kormányt.

Az őszirózsás forradalom szele 1918. október 31-én érte el Pécset, amikor a Magyar Nemzeti Tanács táviratban szólította fel együttműködésre a város vezetését. Az összehívott rendkívüli közgyűlés még aznap kinyilvánította csatlakozását, másnap, november 1-jén pedig megalakult a Pécsi Nemzeti Tanács. Napokon belül létrejött a Baranya vármegyei nemzeti tanács, amelyet ezt követően járásonként és községenként is megválasztottak. Pécs és Baranya sorsáról azonban nem ezek az újonnan létrehozott testületek döntöttek.

A katonai összeomlást követően a Monarchia képviselői november 3-án aláírták a padovai fegyverszüneti egyezményt, amely azonban a déli határok felé közeledő balkáni antant-hadsereg mozgását nem akadályozta meg. Ez volt az oka annak, hogy Károlyi-kormány képviselői és a keleti antant-hadsereg parancsnoka november 13-án Belgrádban megkötötték azt a katonai konvenciót, amely a magyar hadsereg által kiürítendő terület határát a Szamos felső völgye–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva vonalon határozta meg. Mindezek értelmében Baranya vármegye nagyobb része, beleértve Pécs városát, szerb megszállás alá került.

Szerb katonaság a pécsi városháza előtt

Az első szerb katonavonat november 14-én gördült be Pécs városába. Az idegen megszállás meglepetésként érte a lakosságot, bár nagyobb változásokat eleinte nem érzékeltek, a tisztviselők zöme tovább dolgozott, és működtek a nemrég megalakult különféle tanácsok is.

A belgrádi konvenció értelmében a közigazgatás a magyar hatóságok kezében maradt, éppen ezért meglepetésként hatott, amikor a november 25-én a Szerb Nemzeti Tanács által Újvidéken összehívott, Baranya, Bácska és Bánát lakosságának akaratát kifejezni hivatott népgyűlés kimondta e területek csatlakozását a létrejövő délszláv államhoz. E Vajdaság néven egyesített terület igazgatására megalakult a Narodna Uprava (Nemzeti Igazgatóság). Az újvidéki határozat sokkhatásként érte az érintett területek lakosságát. Az eseményekre válaszul a Pécsi Nemzeti Tanács kezdeményezésére széleskörű mozgalom indult, melynek eredményeképpen Pécs város és Baranya vármegye társadalma az 1918. december 3-án közzé tett Néphatározatban tiltakozott a terület Magyarországtól való elszakítása ellen.

A határozott fellépés ellenére a megszállók részéről mind élesebben bontakozott ki egy olyan politika, amely fegyveres erőre támaszkodva, a helyi polgári közigazgatást fokozatosan korlátozta, majd megkísérelte annak teljes hatáskörét átvenni és szerb impériumot kialakítani. 1919 januárjára a különböző nemzeti tanácsok mozgástere is leszűkült, majd működésüket rendelet szüntette meg. Január 17-én a Narodna Uprava a siklósi születésű Vladislav Pandurović ügyvédet, a pécsi hadapródiskola egykori tanárát nevezte ki Baranya, Pécs és Somogy kormánybiztos-főispánjává. Beiktatására 1919. január 27-én, szuronyok árnyékában került sor. Az eseményt atrocitások kísérték: Nendtvich Andor pécsi polgármestert letartóztatták, és áttoloncolták a demarkációs vonalon. Ugyanígy jártak el Stenge Ferenc alispánnal és Kerese György megyei kormánybiztos-főispánnal. A kiutasított személyek Sásdra, a vármegye egyetlen megszállás alá nem került járási székhelyére mentek át, és itt próbálták meg biztosítani a Baranya vármegyei adminisztráció folytonosságát.

Hivatalának átvétele után Pandurović hozzálátott a megszállt területek közigazgatásának átszervezéséhez. A feladat végrehajtása egy hónapot vett igénybe, és a vármegyei közlöny, a Baranyavármegye Hivatalos Lapja 1919. március 1-jei száma már kész koncepcióról tanúskodik, az átszervezéssel kapcsolatos rendeletek egész sorát tartalmazza. Ezek szerint Baranya, Somogy és Tolna vármegyék megszállt részei Baranya vármegye néven közigazgatásilag egységes területet képeznek. Rendelet jelent meg arról is, hogy minden adminisztratív ügyben a magyar kormány helyett a Narodna Uprava osztályai illetékesek.

A vármegyeháza megszállása után, 1919 februárjában az új vezetés „tisztogatásba” kezdett a hivatalnokok körében. Mivel azok többségükben nem tették le az esküt az új vezetésre, a vármegye központjában működő tisztségviselőket és a járási főszolgabírókat állásukból elbocsátották, és ideiglenesen új hivatalnokokat neveztek ki. A hivatalukból eltávolított tisztviselők útja kétfelé vezetett: helyben maradtak, vagy a magyar fennhatóság alá tartozó területre távoztak. Az egyéni sorsok, a túlélési stratégiák feltárása számos adalékot szolgáltat a korszak történetére vonatkozóan. Baranya vármegye főlevéltárnoka példáján pedig betekinthetünk abba, hogyan élték meg a tisztviselők ezeket a zavaros időket.

Várady Ferenc arcképes levelezőlapja 1931-ből

A vármegyei főlevéltárnok ebben az időben Sárosi Várady Ferenc (Kaposvár, 1860. július 23. – Budapest, 1945. február 17.) volt. (Az allevéltárnoki állást 1916 óta nem töltötték be.) Várady kisgyermekkora óta Pécsett élt, a középiskolát a ciszterci főgimnáziumban végezte. Valószínű, hogy amikor 1890-ben megkapta a megüresedett vármegyei allevéltárnoki állást, Szily László alispán a szűken vett levéltárnoki tevékenységen kívül a tervezett millenniumi vármegye-monográfia elkészítésében is feladatot szánt neki. Választása logikusnak tűnt: Várady Ferenc ekkor már egy évtizedes írói, hírlapírói és szerkesztői tapasztalattal rendelkezett. Első verse 1877-ben, első verseskötete 1879-ben látott napvilágot. Az 1880-as években a Pécsi Figyelőt szerkesztette, emellett élclapot adott ki, és nem utolsó sorban pedig 1892-ben, a Pécsi Napló felelős szerkesztőjeként a helyi napisajtó születésekor is jelen volt. A kétkötetes megyetörténet végül valóban Várady szervezői, kiadói és szerkesztői munkájának eredményeként készült el Baranya multja és jelenje (1896–1897) címmel. Szerkesztői jártasságát tovább hasznosította: 1898-ban alapítója és 1919-ig szerkesztője volt a fentebb már említett Baranyavármegye Hivatalos Lapja című periodikának, amelyet a kortársak a „jobban szerkesztett” vármegyei közlönyök között tartottak számon. 1903-ban országos levéltári kezelői szakvizsgát tett, ugyanebben az évben kinevezték főlevéltárnoknak.

Az 1910-es évektől egészsége megromlott, munkabírása csökkent, mindezek miatt pedig 1917-ben – negyven év után – teljesen visszavonult a hírlapírástól. 1918 augusztusában az uralkodó „a közélet és a közszolgálat terén szerzett érdemei elismeréséül” a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Életművének elismerését fásultan vette tudomásul, az ünneplést visszautasította. Az ekkor írt leveleiben panaszkodik, hogy „elfáradt”, betegségek gyötrik, jelezte, hogy pályája végéhez közeledik, és a nyugdíjba vonulás gondolatával foglalkozik.

A szerb megszállás első két-két és fél hónapjában, ahogy a vármegyei tisztviselők többsége, Várady Ferenc is tovább dolgozott, levéltári teendőit zavartalanul ellátta. 1918. december 19-én megromlott egészségére hivatkozva nyugdíjazását kérte, amit azonban néhány nap múlva visszavont. Levéltárnoki tevékenysége végül a január végi „uralomváltás” után lehetetlenült el. A Baranyavármegye Hivatalos Lapja – húsz év után –, 1919. január 23-án jelent meg utoljára Várady Ferenc szerkesztésében. Az eddig hetente megjelenő közlöny kiadása ezután több mint egy hónapig szünetelt, ami nyilván összefüggésben állt a vármegyénél folyó „átszervezésekkel”. Ahogy fent említettük, az új vezetés által kiadott lap végül március 1-jei dátummal látott napvilágot, szerkesztője pedig ekkor már Baranya vármegye új főlevéltárnoka, Damjan Stojšić volt.

Baranyavármegye Hivatalos Lapja 1919. március 1-jén

Láthatjuk, hogy a személycserék nem történtek egyik napról a másikra. A január 27-i „uralomváltás” után Várady – bizonytalan helyzete ellenére – még egy hónapig bejárt munkahelyére, onnan csak március első napjaiban távolították el. Az ezt követő másfél évben a városban maradt, erről azonban kevés részletet tudunk. Pécs városát végül 1920. szeptember 13-án hagyta el, és egyes sajtóhírek szerint „hazafias magatartása” miatt kellett mennie.  Távozása vélhetően összefüggött a pécsi városvezetésben történt balra tolódással. A délszláv kormány ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy népgyűléssel visszaállítsák a kizárólag a választásokra alakult Nemzeti Tanácsot, amely 1920. augusztus 29–30-ára törvényhatósági választást írt ki. A különleges és a korábbi törvényekkel ellentétes választás során, a vagyonos polgárság bojkottja ellenére a választójogosultak többsége a szocialisták hivatalos jelöltjeire adta le szavazatát. Az így megválasztott 100 fős új törvényhatósági bizottság elnöke Doktor Sándor lett, és szeptember 22-én Linder Bélát, a Károlyi-kormány volt hadügyminiszterét választotta meg polgármesternek. Nendtvich Andor polgármestert másodszorra távolították el Pécsről.

Várady ekkor tehát Sásd, a vármegyei adminisztráció ideiglenes székhelyének érintésével Kispestre utazott. Itt vetette papírra 1920. október 11-én Baranya vármegye alispánjának szóló jelentését, amelyben az 1919. februári-márciusi eseményekről számol be. E dokumentumban a főlevéltárnoki állásáról való leváltásának körülményei mellett egy izgalmas „iratmentő akció” története is kirajzolódik.^[1]

"Nagyságos Alispán Úr!

Sásdon, ez év október hó 13-án,^[2] a vasúti állomáson tett szóbeli jelentésem után megküldött levélbeli utasítása értelmében eljárva, Baranyavármegyének Pécsett, a vármegye levéltárában őrzött Címerlevelét és 51, az az Ötvenegy darabból álló régi pecsétnyomó gyűjteményét a kijelölt helyen átadó jegyzék mellett s elismervény ellenében átadtam.

A történeti jelentőséggel bíró okmány s kultúrtörténeti és iparművészeti szempontból nemcsak értékes, de pótolhatatlan tárgyak megmentésére vonatkozó jelentésemet az alábbi sorokba foglalva terjesztem föl.

A megszálló szerbek, ezeréves történelmünk egykorú följegyzései szerint mindenkor rácok-nak nevezett nemzetség impériuma minden tiltakozás ellenére 1919. év február havában^[3] fegyveresen megszállotta a vármegye székházát s Alispán urat karhatalommal eltávolította helyéről, sőt szuronyos katonák kíséretében vezettette ki a vármegye megszállott területéről a magyar határra. Teljes fejvesztettség állott be a tisztviselő karban. Semmi rendelkezés, semmi irányítás nem történt. Én legalább ilyenről nem tudok. Szinkovich Károly főjegyző urat, az Alispán Úr törvényszerinti helyettesét is őrizet alá helyezték a rácok. Legutolsó tisztviselői értekezletünkről azzal oszlottunk szét, hogy mindenki saját belátása, saját lelkiismerete, saját érzése és gondolata szerint cselekedjék. Pandurović Vladislav rác kormánybiztos-főispán, aki Kerese György dr. magyar kormánybiztos-főispán hivatalos helyiségét már elfoglalta, egyenként maga elé idézte a tisztviselőket, s Rajić rác alispán jelenlétében hat szem között nyilatkozatra hívta föl, hogy hajlandók-e a szerb impérium alatt helyükön megmaradni, s hajlandók-e a szerb királyságra a hűségi esküt letenni? Ki hogyan nyilatkozott, nem tudom. Én kijelentettem, hogy a helyemet nem hagyom el, idegen hatalomnak azonban esküt nem teszek. – Pandurović figyelmeztetett, hogy jól gondoljam meg elhatározásomat, mert a vármegye sohase kerül vissza, s a magyar állam sokkal szegényebb, sem hogy kenyeret adhasson. Előrehaladott koromra mutatva hangoztatta, hogy ha megmaradok a helyemen s leteszem az esküt, igen jó fizetésben részesülök, s öreg napjaimra nagy nyugdíjat biztosítanak számomra. – Ismételten kijelentettem, hogy magyarnak születtem, magyar vagyok, az is maradok, s hazámhoz rendületlen hűséggel ragaszkodom. Inkább koldulok, vagy éhen pusztulok el, semhogy idegen uralkodónak, idegen államnak tegyek hűségi esküt. Ezzel az én meghallgatásom befejezést ért.

Ezután a kínos kihallgatás után a tisztviselőkar egy része még bejárt a hivatalba, s várta a fejleményeket. Magam is bementem. Március 3-án d. e. 11 óra tájban kopogtattak s benyitottak hivatalos helyiségembe a rác tisztviselők, a renegátok, Rajić rác alispánnal az élükön, aki elém állott és szólt:

– Főlevéltárnok Úr! Bemutatom az utódát Stojšić Damján urat, aki itt azonnal megkezdi hivatalos működését. Tessék a hivatalt elhagyni!

– Én, az én levéltáramat csak a saját alispánomnak, vagy törvényszerinti helyettesének rendeletére s jelenlétében adhatom át. Tiltakozom az erőszak ellen.

A rác alispán az ajtóhoz lépett, kinyitotta s a folyosón álló őrségnek szólt, amely azonnal előrelépett.

– Ha főlevéltárnok úr fölszólításomra nem távozik, fegyveres erővel fogom kényszeríteni. Itt nincs szó hivatalos átadásról. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy ön a hivatalt átadja. Mi erőszakkal elfoglaljuk! Megértette!

– Megértettem. Kívánom azonban, hogy az esetről jegyzőkönyv vétessék föl, s egy aláírt példánya nekem átadassék.

– Nem jegyzőkönyvezünk. Tessék a hivatalt azonnal elhagyni!

Ismételten tiltakoztam az erőszak ellen, s miután fegyveres erővel szembe nem szállhattam, távoznom kellett. Mielőtt elhagytam a helyiséget, odaszóltam a rác alispánhoz, hogy engedje meg a hivatalos helyiségben lévő, és saját magántulajdonomat képező tárgyakat, képeket, könyveket, leveleket stb. elvitetnem. Megengedte. Másnap ezeket a falon függő leltári jegyzék figyelembevételével, Nikolić rác irodaigazgató szigorú ellenőrzése mellett elvitettem.

Másnap ismét fölmentem a levéltárba Stojšić Damján rác levéltárnokhoz, s azt mondtam neki, hogy orvosi bizonyítványaim vannak a régi levéltárban elfekvő alispáni iratok mellett. Ezekre nyugdíjaztatásom ügyében idővel szükségem lesz. Szeretném kikérni, s az aktákra vezetendő elismervény ellenében magamhoz venni. Stojšić megengedte, s bevezetett a levéltár belső helyiségeibe, és ott állott mellettem, s nézte, hogy miként történik a keresés. Előszedegettem a névmutatókat, forgattam, lapozgattam, gondolván, hogy majd csak megunja a rác az ellenőrzést, s odébb áll, magamra hagy.

Alig múlott el félóra, hivatalszolga jött, s jelentette a rác levéltárnoknak, hogy az alispán hívatja. Magamra maradtam. Az első dolgom volt a vármegye Címerlevelét a bádogszelencéből kiemelve az ingem alá rejteni, utána pedig a pecsétgyűjteményt szétosztva a zsebeimbe rakni. Amikor már a mentési munkával rendben voltam, tovább folytattam az indexek lapozgatását, s meg is találtam az alispáni számokat, amelyek alapján, amikor már visszatért a rác levéltárnok, az orvosi bizonyítványaimat az ő jelenlétében kiszedtem, s az átvételt az aktákra rávezettem.

Így mentettem meg a mindent elzsákmányoló és harácsoló rácok karvaly karmai közül vármegyém e kulturális értéket képviselő tárgyait.

Jelentésemet ezzel befejezve, maradok Nagyságos Alispán Úrnak

Kispesten, 1920. október hó 11-én

őszinte, igaz híve

Sárosi Várady Ferenc

Baranyavármegye főlevéltárnoka"

Valószínű, hogy a jelentésben leírtak szerint zajlott Várady Ferenc főlevéltárnoki posztjáról való leváltása, és abban sincs okunk kételkedni, hogy az utolsó pillanatban ösztönösen magához vette az említett értékes darabokat. Nem csoda tehát, hogy ez a jelentés csak másfél évvel az események után készült el, akkor, amikor már elhagyta a szerb megszállás alatt álló Pécset, hiszen ezelőtt nagy kockázatnak tette ki magát azzal, hogy a levéltári értékeket a lakásán rejtegetette. A jelentésben leírtak valóságtartalmát az sem kérdőjelezi meg, hogy egyébként magán viseli azokat a motívumokat, amelyekkel a megszállt területekről érkező tisztviselők ebben az időszakban igazolni igyekezték magukat: a magyar állam melletti hazafias kiállással és az értékek mentésével.

Várady Ferenc fenti jelentéséhez tartozik egy aznap, Budapesten kelt „Átadójegyzék” is, amely alapján a nála lévő értékeket Szent-Pály Sándor belügyminiszteri osztálytanácsos közvetítésével Stenge Ferenc alispán őrizetére bízta.

Az 1920. október 11-én kelt „Átadójegyzék”

Az alispán 1920. október 20-án Budapesten át is vette a küldeményt, amelyet végül a megfelelő időben el is juttatott a megfelelő helyre, ennek köszönhetően Baranya vármegye címerlevele ma is az MNL Baranya Vármegyei Levéltára gyűjteményét gazdagítja. Az értékmentés során említett községi pecsétlenyomókkal azonban majdnem hiába volt a fáradság, mára mindössze hét darab maradt fenn. Bezerédy Győző helytörténész szerint java részük az 1960-as években semmisült meg, az „akkori vezetés” helytelen döntéseinek következtében.

Baranya vármegye címerlevele

Községi pecsétnyomók az MNL Baranya Vármegyei Levéltárában

Várady Ferenc fellépése egyébként a korabeli sajtóban is visszhangra talált. A 8 Órai Újság tudósítása azonban számos regényes motívummal színesült, itt az idősíkok is összecsúsztak, arról nem is beszélve, hogy a hentesüzletben vármegyei okiratokba csomagolt áru története is nehezen hihető. Az események ugyanezen olvasata került be Várady 1935-ben megjelenő utolsó verseskötete, az Elmúlt idők, dalos évek életrajzi összeállításába.

A 8 Órai Újság cikke 1921. március 9-én

Várady Ferenc „iratmentési akciója” egyben búcsúajándék volt a mecsekaljai városnak, ahol csaknem hatvan évet, élete legaktívabb időszakát töltötte, és amelytől 1920 szeptemberében végleg elvált.

Várady Ferenc a Dunántúl hasábjain búcsúzott el Pécs városától

Családjával először Kispestre költözött, majd 1923-ban Budapesten telepedett meg, ahol haláláig élt. Baranya vármegye helyt adott nyugdíjazási kérelmének, és 1922. január 1-jével, 31 év szolgálat után, mint főlevéltárnokot nyugdíjba helyezte. Várady Ferenc levéltárnoki pályájának vége egy korszak határát is jelezte. 1921 augusztusában Baranya felszabadult a szerb megszállás alól, így a vármegyénél, a vármegyei levéltárban is újra indulhatott az élet. Az újrakezdés nehéz feladata azonban már Várady Ferenc utódjára, Mérő Józsefre várt.

Gyánti István levéltáros

Források:

MNL BaVL IV.410.b. Baranya vármegye alispánjának iratai. Közigazgatási iratok. 3830/1920.

Irodalom:

Bezerédy Győző: Vásárosszentgál, Sumony és Szentiván pecsétnyomói. Baranya. Történelmi Közlemények, 1993/1993. (5–6. évf.) 1–2. sz. 219–221.

Gyánti István: „Magyarok voltunk, magyarok vagyunk...”. Néphatározat Pécsett, 1918. december 3-án. In: Pilkhoffer Mónika – Wéber Adrienn (szerk.): Pécs-Baranya évszázadai 1. Pécs, 2022. 57–67.

Hornyák Árpád: A belgrádi konvenció. Világtörténet, (2000) 2. sz. 74–84.

Surján Miklós (szerk.): Baranya megye sajtóbibliográfiája, 1832–1984. Pécs, 1992.

Várady Ferenc: A szerb vajdaság Baranyában. Ország-Világ, 1921. (42. évf.) 25. sz. 279–281.

Várady Ferenc: Elmúlt idők, dalos évek... Budapest, 1935. 219–230. 

Sajtó:

8 Órai Újság, 1921. március 9. 2.

Dunántúl, 1920. szeptember 15. 1.

Képek:

Szerb katonaság a pécsi városháza előtt. Forrás: Janus Pannonius Múzeum Új- és Legújabbkori Gyűjteményi Osztály Ht. 622.

Várady Ferenc arcképes levelezőlapja 1931-ből. Forrás: MNL BaVL IV.410.b. 17127/1947.

Baranyavármegye címerlevele. Forrás: MNL BaVL XV.22.a. 72.

Községi pecsétnyomók az MNL Baranya Vármegyei Levéltárában. Forrás: MNL BaVL. Vértesi Lázár felvétele, 2023.