„A börtön ablakába soha nem süt be a nap…”
A börtönök létesítése, tömeges kiépítése a Magyar Királyságban a 18. század végére, a 19. század elejére tehető. A közép- és kora újkorban a szabadságvesztés színhelye a várbörtön, a tömlöc volt, esetleg a megyeháza (ha volt ilyen) pincéjébe lökték be az elítélteket. A körülmények cseppet sem voltak kellemesek. Ugyanakkor a bebörtönzés nem volt gazdaságos sem: a börtönt őrizni, a rabot élelmezni kellett, ráadásul amíg börtönben ült, nem is dolgozott. A fenti okok miatt még a 18. században is népszerűbb büntetés volt a nyilvános testi fenyítés, mint az elzárás.
A Magyar Királyi Helytartótanács kezdeményezésére a 18. század második felében indul meg a kor követelményeinek megfelelő börtönépítési program, melyet a megyéknek kellett végrehajtaniuk, és a helytartótanács felügyelt. A modern bíráskodás a 18. század közepétől kezdve már egyre gyakrabban alkalmazta az elzárást büntetésként a középkori nyilvános büntetések és a testi fenyítések helyett, így egyre nagyobb szükség mutatkozott a börtönépületekre.
A börtönépületek kialakítása főként az 1840-es években indult el. Jövő héten a balassagyarmati börtönépület tervezéséről és építéséről közlünk cikket. A kivitelezés már ebben az időben is versenyhelyzetet teremtett: a megyék megpályáztatták a megyei börtön épületének megtervezését. Az elfogadott tervrajzot elküldték a helytartótanácsnak, ahol az Építészeti Igazgatóság megvizsgálta azt, és ha elfogadta, a megye szerződést köthetett az építésszel a börtön megépítésére. A szerződésben kikötötték, hogy ha „építés közben a tervtőli eltérés, vagy az építésnek nem elegendő pontossággal, 's állandósággal való vezetése tapasztaltatnék, tartozni fog az építőmester a' hiányos rész épületet lerontatni, 's tulajdon költségén minden jutalom nélkül újonnan felépíteni."
Az építőmester ezen felül pontos elszámolással és éves munkaterv leadásával is tartozott. Már kezdetektől fogva jelentések érkeztek be a megyéktől, 1848 előtt a helytartótanácshoz, 1848 után az illetékes kerületi igazgatáshoz, illetőleg a Helytartósághoz a börtönökben uralkodó rossz állapotok miatt.
A jászberényi börtönfelügyelő jelentése a börtönben uralkodó állapotokról 1855-ből |
A panaszok egy része a börtönfelügyelők és egyéb alkalmazottak rossz fizetéséről és életkörülményeiről szóltak, más része pedig a rabok ellátásának elégtelenségéről. 1855-ben például a jászberényi börtönből érkezett panasz arról, hogy a rabok ellátásra kapott napi 3 krajcár igen kevés, és a november-decemberi időszakban az összeg meg sem érkezett. A rabok éheznek és fáznak, mert a börtön fűtésére nincs elegendő anyagi keret. Ugyanakkor a börtönfelügyelő arra panaszkodott, hogy az épületben uralkodó áldatlan állapotok miatt kiköltözött szolgálati lakásából a városba. Ilyen körülmények között a börtönökben mindennaposak voltak az alultápláltságból, a téli hidegből, a nem megfelelő higiéniás állapotokból fakadó megbetegedések, nem ritkán halálesetek.
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után több mint 1200 személyt hurcoltak fogságba, magyarországi, de legfőképpen a cseh-morva és osztrák tartományokban fekvő börtönökbe, de az 1850-es években is sokan raboskodtak. Olmützbe csaknem háromszázan kerültek, 216 főt a belső várba zártak. A többiek egy részét sáncmunkára ítélték, vagyis erődépítésre kényszerítették. Tirolban, a hírhedt kufsteini erődítmény Császár-tornyában őrizték például 1850 és 1851 között Czuczor Gergely költőt (1800-1866), 1853 és 1856 között Teleki Blanka grófnőt (1806-1862). Azokat a honvédeket (több tízezer főt), akiket nem zártak börtönbe, itáliai vagy cseh hadszínterekre küldték, vagy erődépítési munkára kényszerítették.
Az 1850-es években már egy Kossuth-bankó rejtegetéséért, vagy a szabadságharcra való utalásért is bárki börtönbe kerülhetett. 1856-ban a rendőrség egy házkutatás alkalmával egy Kossuth-képet foglalt le, amit a házigazda rejtegetett. Mivel a férfi előzőleg nem volt kapcsolatban felforgató elemekkel, magaviselete addig példás volt, elkobozták a képet, pénzbüntetésre ítélték, és így megmenekült a rettegett börtönbüntetéstől.
Molnár Frigyestől rendőrségi vizsgálat alkalmával elkobzott Kossuth-portré és jelentés |
1860-ban az enyhülés időszakának beköszöntével a politikai elítéltek amnesztiát kaptak, és elhagyhatták a börtönt. Ugyanakkor megszüntették a rendőri megfigyeléseket is. A korábbi elítéltek közül sokan kerültek vissza a közéletbe, olyanok is, akik nem tudták, legfeljebb csak sejthették, hogy minden lépésüket rendőrök és besúgók hada leste.
Mivel a kormányzat enyhülést hirdetett, kínos volt a rendőrség számára, hogy bizonyos személyek aktáit át kellett adniuk az Októberi Diplomával újonnan felállított magyar hatóságoknak. Az inkrimináló iratokat megsemmisítették, az iratokhoz készült iktató- és mutatókönyvek megfelelő bejegyzéseit vastagon kihúzták.
A bécsi rendőrminisztériumból 1860-ban Magyarországnak átadott iktatókönyv egy oldala |
1860. október 20-án az Októberi Diploma kiadásával, a politikai elítéltek szabadon bocsátásával megnyílt ugyan a kiegyezés felé vezető út, de 1849. október 6-a és az utána következő tíz év még ma is a magyar történelem egyik sötét időszakát fémjelzi.
Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika és Szalkai Dániel
Add comment